Ungváry Zsolt: A Boldog - Apor püspök drámája

E lelkülettel hallgattam édesapám elbeszéléseit például ötvenhatról, és zártam a szívembe kiskamaszként, a nyolcvanas évek elején Nagy Imrét, az idegen megszállók ellen harcoló bátor szabadságharcosok hős vezérét, akit a gaz ellenség legyőzött és meggyilkolt. A legjobban azonban az a tény dühített, hogy ennek ellenére „ellenforradalmárnak”, bűnösnek tartják, elárulói pedig ott vigyorognak a május elsejei felvonulók vállát nyomó óriási táblákon.

Még ennél is megrázóbb volt az Apor Vilmoshoz fűződő élményem. A nők védelmében bátran kiálló, a szovjet katona golyójától nagypénteken megsebzett, majd húsvéthétfőre meghaló győri püspöknek a nevét sem ejtették ki soha sehol. Ha nem tiszteltem volna annyira apám minden szavát, szinte azt hittem volna, ő találta ki az egészet. A rendszerváltás után aztán a vértanú püspök lassacskán megkapta az elégtételt, így az igazságtalanság miatt forrongó lelkem némiképp megnyugodott.

S bár nem foglalkoztatott irodalmi anyagként a mártír báró, mégis azonnal igent mondtam Lukácsi Hubának, a Szent Imre Gimnáziumban működő Latinovits Diákszínpad vezetőjének felkérésére, hogy az Apor Emlékbizottság ülésére írjak egy egyfelvonásos darabot a püspökről. Májusban vállaltam el, de a nyár sok egyébbel telt (többek között meghalt az édesanyám), így augusztusban alig néhány nap alatt kellett elkészülnöm, hogy tartsam az augusztus végi határidőt. Szerettem volna, ha a drámából kiderül, ki is volt Apor s mit tett, ugyanakkor ne életrajz legyen pusztán, hanem színdarab figurákkal, feszültséggel, mondanivalóval; ami egyszersmind figyelembe veszi a diákszínpadi adottságokat: díszlet, színpad mérete, fiúk-lányok aránya. Ez utóbbival mégis lett egy kis gond, mert én beleírtam jó sok női szerepet, de aztán végül Apor húga öccsé alakult, így áldoztuk fel a történelmi hitelességet a helyi adottságok oltárán.

A koncepció szerint a történelem ítélőszéke vizsgálja a püspök életútját, megjelennek a tanúk – a katona, aki lelőtte; Mindszenty, a paptárs; az orvos, aki operálta –, sőt ő maga is, immár kívülről, utólag rátekintve az eseményekre. Látjuk a bárót gyerekként miséset játszani, és követségben Mária román királynénál, illetve Veesenmayer birodalmi megbízottnál. A darabot keretbe foglalja János evangélista mondata: „Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért.”

Azt már nem is mondom, mert patetikusan hangzana, pedig kétségkívül igaz kell legyen, hogy föntről, a püspöktől is kaptunk segítséget, dacára annak, hogy a győri látogatást a sírnál addig halogattuk, amíg megtörtént a bemutató – ennek ellenére sikerrel. Mégsem hagyhatta a boldoggá avatott báró, hogy megbukjon a róla szóló előadás. Ezt külön köszönjük neki.