Üldöztetés, magánéleti tragédiák, mégis gazdag életmű – A magyar Szophoklész, Bornemisza Péter életútja

Kalandos élet 

Bornemisza nemesi felmenőkkel bíró, a Máriássy és a Balassi családdal is rokonságot ápoló gazdag polgárcsalád gyermekeként született Pest városában, 1535-ben. Szüleit 1541-ben, Buda török kézre kerülése idején elveszítette, így a Keleti Felvidéken és a Felső-Tisza-vidéken, nemesi családoknál lutheránus szellemben nevelkedett, 1548 és 1553 között pedig a kassai városi iskolában volt diák. Itt egy politikai indíttatású, Habsburg-ellenes diákcsíny miatt börtönbe is került, ám onnan 1553 végén, néhány hónapos raboskodás után megszökött. Ebből az időből való első írói alkotása, a Szent János éneke című költeménye, amely a fennálló hazai állapotokat bírálja. Kassáról való szökését követően Huszt várában talált menedékre, ahol külföldi utazásra készülve írta Cantio optima, a latin cím dacára magyar nyelvű lírai versét, amelyben töröktől, némettől, nagyuraktól sanyargatott hazáját siratta el. 1557-től bejárta Itáliát, megfordult Padovában, Velencében, majd Németországban, a wittenbergi egyetemen Melanchton előadásait látogatta. Innen Bécsbe vezetett az útja, ahol Georg Tanner professzor útmutatásai mellett még 1558-ban némileg átköltve lefordította Szophoklész Élektráját. Lánglelkű lutheránusként bécsi tartózkodása idején, szállásán is prédikált, ami oda vezetett, hogy rövidesen távoznia kellett a városból. Hazatérve Magyaróvárra ment, ahol a nyomdáját akkor a városban működtető Huszár Gál mellé szegődött, aki kinyomtatta néhány írását. 1560-ben együtt költöztek tovább Kassára, ahol Bornemisza a lelkészi állást vállaló Huszárnak famulusa, titkára lett.

Amikor a városi hatóság Huszár Gált börtönbe záratta, csődületet szervezett a börtön előtt, a zűrzavarban pedig, némi falbontás árán megszöktette patrónusát, akivel Debrecenbe mentek.

Bornemisza rövidesen innen is továbbállt, Bécsbe ment, ahol egy kalendáriumot jelentetett meg, közben pedig hivatalnoki állást vállalt a kancellárián. Némi lelki vívódást követően 1564-ben ezt az állást is otthagyva úgy döntött, hogy a jövőben már csak lelkészi állást vállal. Így került még ebben az esztendőben Zólyomba, ahol annak ura, távoli atyafia, Balassi János tette meg udvari prédikátornak, egyben pedig fiai, Ferenc és a későbbi nagy költő, Balassi Bálint nevelőjének. Ura kíséretében jelen volt az 1569-es pozsonyi országgyűlésen is, ahol lelkesen prédikált a követek előtt, művei kiadásához pedig pénzadományokat gyűjtött. Amikor urát a következő évben összeesküvés vádjával letartóztatták, Galgócon, Julius Salm birtokán lelt menedékre, ott lett prédikátor, sőt egy kisebb földbirtokot is szerzett. Innen költözött át Semptére, ahol a lelkészkedés mellett már egy kis nyomdát is berendezett, a környékbeli lelkészek pedig szuperintendensükké választották. A hatóságok folyamatosan zaklatták, idővel pedig szilárd lutheránus meggyőződése és prédikátori sikerei miatt heves vitába keveredett Telegdi Miklóssal, a rekatolizációt Nagyszombatból szervező nagypréposttal, az esztergomi érsekség helynökével, aki ellen a később elveszett Fejtegetés címet viselő írásában intézett támadást. 
Közben magánéletében is csapások sorozata érte: 1576–77-ben feltehetően járvány következtében meghalt felesége, öt gyermeke és több közeli rokona, és ő maga is betegeskedett, 1579-ben pedig prédikátori tevékenysége miatt Bécsbe idézték, ahol börtönbe is került. Innen is megszökött, és Detrekő várába menekült, a Balassi család oltalma alá, élete utolsó éveit pedig a lelkészkedéssel felhagyva, csak az írásnak élve a közeli Rárbok, egykori nevén Nádasfő faluban élte le, és itt is halt meg 1584-ben. A szomszédos Széleskút, a mai Solosnica templomában temették, a Balassi család tagjai mellé. 

A teológus és szépíró 

Bár nem egészen ötven évet élt, és sokat utazott, illetve menekült, Bornemisza Péter jelentős, részben teológiai, még inkább szépirodalmi életművet hagyott az utókorra. Költői alkotásai sorából az egyik legkorábbi, egyben egyetlen világi éneke a már említett Cantio optima, vagy kezdősora alapján Siralmas énnéköm kezdetű verse. Ez a rövid, csak hat háromsoros strófából álló, ritmikailag szabályos, szellemében Tinódi Lantos Sebestyén és Farkas András nemzetsirató verseit idéző költemény a haza és saját maga sorsa felett érzett fájdalom megszólaltatása, annak a reménynek a faggatása, amelyet híres refrénsora így fogalmaz: „Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom”. Bornemisza következő versei már kivétel nélkül vallásos tárgyú, saját vallomása szerint prédikáció számba menő költemények voltak. Utolsó költői műve az Énekecske gyermekek rengetésére, feltehetően gyermekeinek írt altatódal 1556-ból. Ezt követően azonban Bornemisza már csak mások énekeit rendezte gyűjteménybe Énekek három rendben cím alatt.  

Kép

Tragédia magyar nyelven 

Irodalmi szempontból Bornemisza legértékesebb alkotása az Élektra avagy Tragédia magyar nyelven, amely 1558-ban Bécsben készült. A darab csak látszólag Szophoklész tragédiájának fordítása, valójában annak átírása, átdolgozása, önálló alkotás. Megírásához az ösztönzést az adta, hogy a szerző ebben az időben Georg Tanner Szophoklész darabjairól szóló előadásait hallgatta, aki valószínűleg biztatta is fiatal tanítványát erre a munkára. Írói szándékát ő maga úgy fogalmazta meg, hogy a darab szolgáljon „keresztyéneknek erkölcsöknek jobbításokra például”. Ebben a szellemben a kegyetlen fejedelem bűnhődésének történetéből kiiktatta az antik mitológiai elemeket, helyükre az isteni büntetés tényét, a bosszúálló, igazságosztó Isten tetteit állítva. Magán az eredeti szövegen hol bővített, hol rövidített, új szereplőket és cselekményelemeket iktatott be. A kórus helyét nála egyetlen vénasszony vette át, a Mester alakjában pedig egy szigorú protestáns prédikátor jelent meg, aki Bornemisza nézeteit volt hivatott megfogalmazni. Új szereplő volt a darabban Parasitus, a 16. századi udvari talpnyaló jellegzetes figurája; a király és a királyné jelleme magyar főurakat formázott, a társalgások hangneme a korabeli udvari életet idézte.

A darab fő témája a zsarnoknak való szembeszegülés, amelyet Élektra még az elbukás árnyékában is cselekvő elszántsággal vállal, Oresztész pedig a zsarnokölő tragikus sorsú alakjaként bukkan fel, míg végül a gonoszok, akiket Isten eleve erre szánt, elszenvedik megérdemelt büntetésüket. 

Védelem a gonosz ellen 

Bornemisza késői műve a Postillák címet viselő, ötkötetes, csaknem hétezer oldalt megtöltő gyűjtemény. A szerző, aki rendszeresen és sokat prédikált, 1567-ben kezdte összegyűjteni beszédeit, amelyek a teológiai mondandó és az oktató szándék mellett jól kidolgozott irodalmi alkotások, apró történetek, mininovellák, egyben fontos adalékok a kor történetéhez.

A szerző, aki kiindulás gyanánt egy-egy bibliai epizódot választ, mondandóját azonban saját korába is átemeli, erkölcsi védelmet kínál a gonosz, a kísértések ellen.

Ehhez az anyaghoz csatolta 1578-ban Ördögi kísértések című írását, amely éles hangú társadalomkritikája volt korának, egyben súlyos világnézeti és erkölcsi dilemmák elemzése. A gondolatmenet szerint az ördög szakadatlanul körbe jár a világban, hogy kísértéseivel vigye romlásba az embereket, szavára pedig főleg a gazdagok, a nagyurak hallgatnak, hiszen ők azok, aki elmerülnek a fösvénység, a bujaság, a hatalmaskodás vétkében. Róluk mondott, a reformátorok erkölcsi szigorát tükröző ítélete szerint ők a „sok bálványozó paráznák, sok tolvajló és dúló latrok, fosztó tiszttartók és urak, sok dőzsölő részegek, sok megvakult undok pogányok, kiket ugyan pórázon hordoz az ördög, mint tulajdonát”. Bornemisza élete alkonyán még kiadta korábbi munkája folytatásaképpen Folióposztilla című újabb beszédgyűjteményét, amelyben az év minden vasárnapjára szóló evangéliummagyarázatait adta közre.

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>