„Tökéletes az életem? Igen, mert meghalhattam volna” – interjú Máté Rolanddal

32 évesen, ereje teljében lévő férfiként egyik napról a másikra az intenzív osztályon kellett küzdenie az életéért. Egy artéria elzáródása következtében elveszítette az egyik, majd kis híján a másik lábát is, mégis hálásnak érzi magát, hogy életben maradt, és ma is ugyanolyan teljes életet élhet, mint annak előtte. Családja és barátai, valamint hihetetlen pozitivitása átsegítették minden nehézségen, amelyek által bátrabb, ugyanakkor érzékenyebb emberré vált.

Máté Roland
Máté Roland

– Három évvel ezelőtt gyökeres fordulatot vett az életed: amputálni kellett a bal lábad.
– Így van. Előző nap buliban voltam a barátaimmal, és bár nem ittam sokat, mégis szédelegtem, a mosdóban pedig lefejeltem a tükröt. Taxival haza is mentem, hogy kipihenjem magam, másnap viszont rosszabbodott az állapotom. Délelőtt még dolgoztam, délután viszont begörcsölt a derekam, zsibbadt a lábam, a zuhanyzásból kifelé menet pedig hasra estem, mert akkor már nem éreztem a lábaimat. Azonnal szóltam a barátaimnak, akik átjöttek, és kihívták a mentőt. Elképesztően gyorsan történt minden; a kórházban különböző vizsgálatok követték egymást, majd megállapították, hogy egy artéria elzáródása miatt vérrögök alakultak ki, a keringésem pedig leállt mindkét lábamban. Az első és a második műtét során sem sikerült eltávolítani ezeket a rögöket, az értékeim pedig rohamosan romlottak.

48 óra leforgása alatt az intenzívre kerültem, és döntenem kellett, hogy a lábamat választom-e vagy az életemet… Nem is volt kérdés, hogy a lábamtól búcsúzom.

– Hogyan élted meg mindezt?
– Számomra egyértelmű volt, hogy pozitívan állok a kialakult helyzethez, hiszen ha a sors ezt mérte rám, akkor nem tehetek mást, mint, hogy elfogadom. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy annyira gyorsan kellett döntést hoznom, hogy nem igazán volt időm felkészülni arra, ami rám vár, így a gyászfolyamat is kimaradt. A műtőbe vivő „utam” során annyi volt csak a kérdésem az orvosokhoz, hogy képes leszek-e majd még járni, táncolni és dolgozni, mire azt felelték, hogy persze. Megnyugodtam. 

– Valóban így lett?
– Igen, ma is ugyanolyan életet élek, mint az amputáció előtt. Természetesen a műtétek és a hosszas rehabilitáció új kihívások elé állítottak, mégsem jött el a nagy lelki zuhanás, mert az egész folyamatra egy megoldandó feladatként tekintettem. 32 éves voltam akkor, tele célokkal, és sem a barátaim, sem pedig a családom érdekében nem tehettem meg, hogy feladom. Mindenkinek megvan a maga keresztje, és mindez végződhetett volna sokkal rosszabbul is.

– Van, ami mégis változott?
– Igen, a gondolkodásom. Átértékeltem bizonyos dolgokat az életemben, és a fontossági sorrend is más lett.

Régebben egy kemény, nagyszájú srác voltam, aki a belső érzékenységét csak félve hozta a felszínre, ma már viszont sokkal könnyebben kimutatom az érzéseimet azok iránt, akiket szeretek.

Régebben sokat köntörfalaztam, de most ami a szívemen, az a számon. Egy önismereti utazás volt számomra ez az időszak, sokkal bátrabb lettem, és az elengedés is könnyebbé vált: már nem idegesítem fel magam olyasmiken, amiken régebben. Amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon tökéletes-e az életem, az a válaszom, hogy igen, hiszen meghalhattam volna. 

Kép
Máté Roland
Máté Roland

– Mennyi ideig tartott a rehabilitáció?
– A sebem nagyon lassan gyógyult, így majdnem fél évig kerekesszékben éltem a mindennapjaimat. Ez egy jó teszt volt a környezetem és magam számára is, hogy miként tudunk megbirkózni a kihívásokkal. Teljesen új világ nyílt meg előttem így, mondhatni, hogy bemutatkoztam saját magamnak: megtudtam, mire vagyok képes. Hatalmas sikerélmény volt számomra, hogy igent mondtam egy televíziós felkérésre, és kerekesszékben ülve vezényeltem le egy szépségversenyt. Természetesen sokat segített az, hogy lebegett előttem a cél: hamarosan újra járhatok. Négy hónapos rehabilitáció vette kezdetét, és ebben az időszakban számos olyan pillanat volt az életemben, amelyek örökre beleégtek a tudatomba. Ilyen volt például a műláb felvétele, az első lépések vagy amikor újra megtanultam járni.

– Voltak mélypontok?
– Amit talán a legnehezebben éltem meg, az a kiszolgáltatottság volt. Nyilván független, életerős férfiként nem volt könnyű elfogadni, hogy hosszú heteken át fürdetni és ágytálazni kell. Az emberi méltóságomat karcolta ez a próbatétel, viszont rendkívül hálás vagyok azoknak a csodálatos embereknek, akik a segítségemre voltak, és soha nem éreztették velem, hogy más lennék. A munkahelyemre is visszavártak, ami szintén támogatta a testi és lelki felépülésemet.

– A magánéletedben okozott változásokat a kialakult helyzet?
– A műtétek idején épp párkapcsolatban voltam, aminek vége szakadt, de nem emiatt.

Bennem is megfogalmazódott a gondolat, hogy vajon tudok-e láb nélkül is ugyanolyan vonzó maradni, mint „egészségesen”, ám hamar rájöttem, hogy a nők-férfiak többsége magába az emberbe és annak lelkébe szeret bele.

Sokat segített az akkori párom abban, hogy a férfiasságomat ugyanúgy meg tudjam élni. Amikor ismerkedem – akár online, akár személyesen – mindig nyíltan vállalom, hogy fogyatékossággal élek, hiszen nem szeretek zsákbamacskát árulni. Ez egy nagyon jó szűrő, mert aki szóba áll velem, az már tudja, mire számíthat.

– Mivel foglalkozol most?
– Akkoriban a Magyar Televíziónál dolgoztam, majd szabadúszó újságíró lettem, jelenleg pedig rádiózom és híradós műsorvezető vagyok. Sok olyan lehetőség talált rám, ami annak „köszönhető”, hogy műlábbal élek, például több testpozitív kampányban is részt veszek, amelyek egytől egyig nagyon fontos üzenetet közvetítenek. Szeretném, ha több kerekesszékes, protézissel élő műsorvezetőt, újságírót, rádióst láthatnánk és hallhatnánk a médiában. Nekem könnyebb dolgom volt, mert egy kitaposott útra kellett visszatalálnom, viszont aki a nulláról indul, az ilyenkor hátránnyal szembesülhet. Fontos lenne pedig, hogy szem előtt legyünk, hogy a gyermekek már pici korban lássák, hogy léteznek fogyatékossággal élő emberek. Így már talán nem lenne annyira idegen és sajnálatot kiváltó a látvány, hanem sokkal természetesebben tudnák kezelni.

Kép
Máté Roland
Máté Roland

„Egy pillanat – Az élet lábatlankodása” néven blogot is vezetsz. Honnan jött az indíttatás?
– Az írás felér egy jó terápiával. Segített, hogy kendőzetlenül kiírhattam magamból az átélt élményeimet, a fürdetéssel járó kiszolgáltatottság érzését, a traumáimat vagy az első testi kapcsolatomat az amputáció után. Ezek mind olyan tabutémák, amikről sokan félnek beszélni, én mégis örülök, hogy megoszthattam a nagyérdeművel. A blognak köszönhetően sok új ember történetét ismerhettem meg, ebben a közösségben pedig igyekszünk egymást kölcsönösen segíteni. Az olvasóim között vannak sorstársak és nem sorstársak is, jó érzés, hogy áramlik a kommunikáció köztünk. Sem a magamutogatás, sem pedig a sajnálatkeltés nem célom, egyszerűen csak élvezem csinálni.

– Beszélgetős műsort is indítottál #roliJÁRat címmel. Kiket hívsz meg?
– Olyan sorstársak történetét mutatom be, akiknek az élete példaértékű, így magam is rengeteget tanulok az interjúalanyaimtól.

Ezt imádom a legjobban a szakmámban egyébként, hogy elképesztő emberi sorsokat ismerhetek meg.  

A szakmámban szeretem továbbá, hogy több területen is megmutathatom magam: a reggeli műsorban „bohóckodhatok”, este viszont öltönyben olvasok híreket, ahol a komolyabb oldalam érvényesül. Nincs két egyforma napom, a munkám színes, pörgős, és ezt imádom benne. Örülnék, ha egyszer egy nagy volumenű showműsort vezethetnék, mondjuk veled (nevet). Bízom benne, hogy egyre több médium fog kapukat kitárni a fogyatékossággal élők előtt.

– Boldog vagy?
– Hálás vagyok az életemért, a családomért, a barátaimért és a munkámért. Tudok táncolni, biciklizni, dolgozni, és egy nap talán futó protézissel a maratonra is vállalkozom majd. Annyit kívánok csak, hogy ennél rosszabb soha ne legyen, hiszen, ha megmarad nekem mindaz, ami most a birtokomban van, én a világ legboldogabb embere lehetek.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti