Tenyésztve vagy halászva?

A halhús tele van értékes esszenciális zsírsavakkal, fogyasztása nagyon egészséges, ezt senki nem vitatja. A kérdés inkább az, hogy egyes fajok túlhalászása milyen etikai és környezeti kérdéseket vet fel, és kell-e tartani az intenzíven tartott, tápon nevelt pikkelyesek fogyasztásától. Ennek jártunk utána.

A hazai halastavi haltermelés jellemzően polikultúrás, tehát ugyanabban a víztérben többféle fajt nevelnek egyidejűleg. Ez teszi lehetővé, hogy a betelepített pikkelyesek a lehető legjobban ki tudják használni a tavak természetes táplálékbázisát. „A halak a fehérjét elsősorban a tó természetes életközösségéből nyerik, ezt a haltermelők pusztán energetikai célú gabonamag-kiegészítéssel támogatják” – mondja dr. Havasi Máté halászati szakmérnök, környezetkutató. A NAIK Halászati Kutatóintézet tudományos főmunkatársa kiemeli, hogy a halastavi haltermelés hozama 40-60 százalékban függ attól, hogy a halak mennyi természetes takarmányhoz jutnak, illetve mekkora mennyiségben kapnak külön gabonát. A haltermelőknek ez utóbbira ugyan lehet ráhatásuk, de mivel a magvak minősége jellemzően azonos, az egyes tavak halainak húsminősége között általában nincs lényeges különbség.

Önjáró ragadozók

Itthon a ragadozókat, többek közt a süllőt és a csukát ugyanazokban a polikultúrás tógazdaságokban tenyésztik, amelyekben a pontyokat. Ez jellemzően Közép-Európa minden országában így van: a húsevők mindenütt természetes táplálékot fogyasztanak. Utóbbi az egyik oka annak, hogy drágák, hiszen egy adott tógazdaságban csak keveset lehet belőlük nevelni. Bár még nem ez a jellemző, de Európában és hazánkban egyre inkább előtérbe kerül a ragadozó halfajok mesterséges takarmányokon való intenzív nevelése is: nálunk a legnagyobb mennyiségben előállított ilyen halfaj az afrikai harcsa. Ez alapvetően ragadozó, ilyen esetben mégis száraz takarmánnyal táplálják. Mint szakértőnktől megtudtuk, azok a kutatások, amelyek a különböző édesvízi ragadozók ilyen jellegű tartását vizsgálják, világszerte igen intenzívek. Hazánkban néhány helyen már nevelnek így süllőt, harcsát és csukát is. A pisztrángot szintén száraz takarmánnyal táplálják, pedig alapvetően az is ragadozóhal. Viszont ma már az uniós előírások miatt nincs arra lehetőség, hogy például vágóhídi nyesedékkel etessék őket, mint tették korábban. A tápos tartás a húsminőségre általában nincs – a fogyasztó számára is érzékelhető – hatással.

Lazacot a halgyárból?

A tengeri halak nevelése már intenzíven, a magyar polikultúrás tógazdaságétól eltérően történik. Itt már célzottan takarmányozzák a pikkelyeseket, speciális haltápokkal. „Ezek nagyon magas szárazanyag-tartalmú komplett tápok, összetételüket kutatási eredmények alapján határozzák meg. A haltermelők erre mindig figyelnek, lévén nekik kiemelten fontos, hogy a halak valóban azt kapják, amire szükségük van. Ez érthető, hiszen minél teljes értékűbb takarmányt kapnak, annál gyorsabban nőnek” – emeli ki Havasi Máté. Utóbbiból következik, hogy ugyan a tenyésztett lazac nem ugyanazt a táplálékot fogyasztja, mint a vad, a húsminőségre, annak fizikai paramétereire, beltartalmára ez nincs érezhetően nagy hatással. A különbségek csupán néhány százalékosak, a fogyasztó csak minimális eltérést érezhet. Ahhoz, hogy ez így legyen, az új takarmányok bevezetésének komoly procedúrája van: amellett, hogy az azon nevelt halak húsát érzékszervekkel is tesztelik, vizsgálják a humán-egészségügyi vonatkozásokat. Független tesztcsoportok értékelik, hogy az adott hús mennyire kedvező hatású, milyen az állaga, íze, szaga és színe.

Színes elvárás

A vadon élő lazac főképp apró tengeri rákokkal táplálkozik: ezek nagy menyiségben tartalmazzák az astaxanthin nevű vegyületet, aminek a lazac jellegzetes, vöröses-rózsaszínes árnyalatát köszönheti. A tenyésztett lazacot értelemszerűen nem etetik rákkal, esetében a takarmányba keverik bele a színt biztosító, astaxanthinban gazdag port. „Ez a vegyület nemcsak a színért felelős, hanem élettani hatása is kedvező, lévén antioxidáns. A kiegészítő táphoz való hozzáadása színtiszta biológia: a halnak teljesen mindegy, hogy a rákból jut hozzá vagy a takarmányból. A megoldás mikéntje nem rontja és nem is javítja a hús minőségét, nem jelent olyan különbséget sem, amit a fogyasztó érzékelhet” – emeli ki Havasi Máté. Hozzáteszi, hogy komplett takarmányokkal inkább a húsok beltartalmi értékét lehet javítani: ha a takarmányt mikroelemekkel, például szelénnel egészítik ki, akkor az megjelenik a halhúsban is. Ugyanez igaz az esszenciális zsírsavakra: ezen anyagokhoz a halak a természetben elsősorban algákból jutnak hozzá, húsukban miattuk halmozódik föl. Ugyanez történik akkor is, amikor a takarmányhoz kevernek algaport.

Fuldokló tonhalak

Tonhalak esetében nem kell azon elmélkedni, hogyan tartják őket, lévén ezt a nemzetséget halásszák. Nem is kicsit: az elmúlt évtizedekben nagyon túlhalászottá vált, több faja a kihalás szélére sodródott. Fogyasztása emiatt lehet aggályos. „Annak, hogy a tonhalat nem tenyésztik, több oka van: egyrészt biológiai, másrészt gazdasági. Egyes halakat például nem lehet tenyészteni, míg másokat ugyan lehetne, de lényegesen drágábban, mint halászni. Viszont amíg egy adott fajt lehet halászni, és megvannak azok a kiskapuk, amelyeken ezt lehetővé teszik, addig halászni is fogják. A probléma gyökere tehát sajnos piaci” – hangsúlyozza Havasi Máté. Ugyan vannak cégek, amelyek elvileg az állományt kímélő módszerekkel halásznak, ám kérdéses, hogy ezt az ígéretet mennyire váltják be. Aki ugyanis környezettudatosan próbál termelni, az piaci hátrányba kerül azokkal szemben, akik ilyesmivel nem törődnek. Tehát kérdés, hogy a környezettudatosság a gyakorlatban mennyire tud megjelenni.

Havasi Máté szerint érdemes arra törekedni, hogy az ember inkább hazai, édesvízi halakat fogyasszon, hiszen azok is könnyen emészthető fehérjeforrások, gazdagok esszenciális aminosavakban, zsírsavakban, egyes vitaminokban és ásványi anyagokban. Ráadásul nincs meg a veszélye annak, hogy olyan vízből származnak, amelyek valamely iparosodott régió környékén vannak és nehézfémmel szennyezettek. Más kérdés, hogy halakba az édesvizekbe kerülő szennyezőanyagok, így például a hormonok is bekerülhetnek. Persze azok a csapvízben is kimutathatók, tehát azáltal is bejuthatnak az emberi szervezetbe.