Született szinglik - Szabadság vagy csapda?

Gyorstalpaló szingliképző

Azt nem állítom, hogy példaképet kerestem volna benne, mert az én álmaimból sosem tűnt el igazán a leendő nagy ő, maximum a reményeim koptak meg kissé.

De amikor ez az indiai felmenőktől származó, londoni születésű tehetős, kozmopolita lány arról mesélt nekem, hogy élete eddigi harmincnégy évének egyetlen célja a minden kötöttségtől mentesség, valami egészen elidegenítő érzés lepett meg.

Pam nem volt különösebben szép vagy feltűnő jelenség, nem záporoztak a szájából a férfiakat illető becsmérlő megjegyzések, vagy trágár, egyenjogúságot igazolni próbáló szavak sem. Nem volt sem buta, sem közönséges, sőt kifejezetten tájékozott, szellemes és szórakoztató jelenség volt, még egyfajta életbölcsességgel is megáldva. Egy jónevű üzleti főiskolán három év alatt pénzügyi diplomát szerzett, majd a legmenőbb nagyvállalatoknál helyezkedett el, mindig magasabb és magasabb pozíciókra váltva az előzőt. Tíz éven át minden idejét és energiáját a munkába ölte, ha kellett éjszakákat és hétvégéket dolgozott végig. Tudatosan spórolt, de egyébként sem maradt túl sok ideje a költekezésre. Végre elég pénze összegyűlt, hogy London egyik elegáns és frekventált kerületében trendi kis lakást vásárolhasson, majd egy ingatlan iroda gondjaira bízta tulajdonát, akik aranyáron bérbe adják, és miután a maguk részét levették, a többit rendszeresen utalják Pam bankszámlájára. Neki, pedig nincs más dolga, mint hogy a világot járva kedvére költse fix és rendszeres jövedelmét.

Amikor azt kérdeztem, meddig akarja ezt csinálni, azt felelte, amíg csak él, vagy el nem fárad. Három éve volt már úton, bár ebből Rióban töltött több mint fél évet. Volt, hogy barátoknál lakott, máskor hostelekben, szállodákban szállt meg. Kérdeztem, nem hiányzik-e az állandóság, valami biztos pont az életéből.

Azt felelte, ha megtetszik neki egy hely, vagy jól érzi magát valahol, „megengedi” magának a luxust, hogy ott ragadjon egy időre, mint most Rióban. Egy szabály van csak, amit igyekszik nem áthágni: egyetlen pasinál sem hajlandó hosszabb ideig leragadni.

Amikor erről faggatom tovább, kiderül, hogy volt már szerelmes, de sem akkor, sem most, sem a jövőben nem tudja elképzelni, hogy egyetlen férfi kedvéért feladja ezt a szabadságot: hogy világot lásson, és kötöttségek nélkül élvezze az életet. A gondolat is elborzasztja, hogy ehelyett sorban gyerekeket szüljön, főzzön, és mosson, bezárva ugyanabba a házba, városba, családba egy életen át. „Márpedig édesem, kétféle férfi van a világon: aki ezt akarja, és életed végére kifacsar, mint egy rongyot, és aki csak a bugyidat akarja lehúzni. Az olyanért meg minek fájjon a fejem, nem igaz?”

Egy utolsó, ebben a helyzetben már-már esetlennek tűnő kérdésem maradt: „És nem félsz attól, hogy magadra maradsz, ha megöregszel?” Pam nagyot nevetett, majd komolyan a szemembe nézett, és azt mondta: „Az öregségtől mindenki fél. De tudod, mit? Neked kár ezen aggódni. Te rendes lány vagy. Férjhez fogsz menni, és gyerekeket szülsz. Nőből is kétféle van: olyan, mint én, akit ez sosem tenne boldoggá, és olyan, mint te, akit igen.” Ott álltam még egy darabig, miután Pam tovalibbent egy helyi, sármos samba-oktató oldalán, és néztem a város fényeit, a sötétlő óceánt és a kivilágított, kitárt karú Jézus szobrot. Pam utolsó mondata nem volt gúnyos vagy lekicsinylő, egyszerű ténymegállapítás volt. Énbelőlem pedig hatalmas sóhajjal szakadt ki a megkönnyebbülést hozó felismerés: nem vagyok született szingli.

A szingli evolúciója

A fentiek szerint tehát a szingliségnek lehetnek kategóriái. Nézzük meg a leggyakoribbakat.

1. A vérbeli: Pam ennek klasszikus példája. Tudatosan választott életmód, még ha időleges is. A cél a szabadság és a szórakozás, kötöttségek és állandóság nélkül.

2. A reménykedő: Akkori magamat ebbe a kategóriába sorolhatnám. Még ha olykor bőszen próbálja is az ellenkezőjét elhitetni önmagával és a világgal, a cél valójában a párkapcsolat, ám a keresés időszakát igyekszik szórakozásként megélni.

3. A kétségbeesett: neki a legnehezebb. Ő már régebben, akár hosszú évek óta magányos, még az esetleges, hosszabb-rövidebb kalandok, próbálkozások ellenére is. A kezdetben szabadságként megélt, trendi életérzés kezd fojtogató, kilátástalan kényszerhelyzetté válni.

Anélkül, hogy a típusokat erkölcsi kategóriákként akarnánk azonosítani, megállapíthatjuk, hogy hosszú távon meglehetősen kevesen maradnak az első csoportban. Vagy megszelídíti őket egy arra járó férfi, (fontosnak tartom megjegyezni, hogy elenyészően kevés azon valóban komoly szándékú férfiak száma, akik tomboló szinglik betörésére önkéntesen és szívesen vállalkoznak, de erre még később kitérünk). Vagy maguk látják be, hogy a kötöttségektől való állandó menekülés is egyfajta „megkötözöttség”.

Amikor tehát az „öntudatos szingli” buborék kipukkad, marad a másik két út: a reményé vagy a kétségbeesésé.

Kényszer vagy választás?

Azt senki nem vitatja, hogy régen is voltak eladósorban lévő hajadonok, akik rövidebb-hosszabb ideig „árulták a petrezselymet”, és bizony akadtak a várakozásba belevénülő kisasszonyok. Ma már ilyen kellemetlen kategóriákkal nem kell számolnunk, hisz lassan a házasság szorul statisztikailag a háttérbe. Persze, számolunk még élettársi kapcsolattal, meg járással, sőt viszonnyal is, mindenestre az „elkelt” címke már nem magától értetődő követelmény egy akár középkorú nővel szemben sem. Hogy mit gondol erről egy pszichológus az sokban múlik a körülményeken, beleértve a szakember értékrendjét is.

Amire azonban mind a szakemberek, mind a másik nem gyanakodva néz, az a túlságosan hosszúra nyúló, véget nem érni akaró szingliség, annak minden „járulékos tünetével” együtt (értsd: bulizás, partnerek gyors váltogatása, hangzatos emancipált érvek).

A pszichológus ilyenkor kóros életszakasz kitolódásról, az elköteleződés, döntéshozás vagy felelősségvállalás képességének hiányáról, éretlen személyiségről beszél.

A férfiak pedig egy szintig és életkorig megértőek. A „bugyivadászoknak” ez nyilván kapóra jöhet, és a konzervatívabb felfogásúak is elnézőbbek bizonyos keretek között, hiszen, jól tudják már, hogy a nőket egyenrangú partnerekként kell kezelni, és mint ilyeneket, megilleti őket is egy kis „agglegény” életérzés. Mégis, hogyan döntsük el, mik az „igazolható” keretek ezen belül, és vajon meddig jó ez nőnek (és férfinak)?

Mikortól válik a választás szabadsága a kényszerűség csapdájává? És végül, milyen alapon kérhetünk számon bármit is azoktól a nőktől, akik szívük mélyén a páros életről és a holtomiglan-holtodiglanról álmodoznak?

Hercegnők inkognitóban

Minden nagylány tudja, hogy a herceg fehér lovon ma már ritka jelenség, és sajnos nem jár alanyi jogon. A férfiak azonban erre mindjárt rá is vághatják, hogy a hercegnő is hiánycikk manapság. Ahhoz azonban, hogy e két ritka tünemény egymásra találhasson, éppen arra volna szükség, hogy – esetünkben – a hercegnő ne álcázza magát vérmes amazonnak vagy ledér háremhölgynek, ha valóban egy úriember figyelmét akarja magára vonni. Az „addig is élvezem az életet, míg nem találom meg a párom” – felfogás, súlyos következményekkel járó kompromisszumokba torkollhat.

Egyrészt, könnyen lehet, hogy „az igazi” címre pályázók egész sora sétált már el mellettünk, amikor épp csöppet sem viselkedtünk hercegnő módjára. Másrészt a reménytől a kétségbeesésig sokkal gyorsabban vezet az út akkor, ha közben hagyjuk, hogy az életünkbe ki-be sétáló férfiak megcsorbítsák az önmagunkba és a másik nembe vetett bizalmunkat. Harmadszor, de egyáltalán nem utolsó sorban, tisztázni kell a párkapcsolati elvárásainkat éppen úgy, mint az erről bennünk élő képet, eddigi tapasztalatainkat és ezeknek kihatását a választásainkra. Mint nagyok sok minden más az életben, önismeret nélkül ez sem fog menni.

Mindezen kritériumok figyelembevételével sem garantálható a siker mindenki számára.

A statisztikák magukért beszélnek, és közben elborzasztanak. Az elmúlt évek tendenciájából kiindulva, a jelenleg egyedülálló harmincas nők több mint a fele fog „jó eséllyel” lemaradni a családalapításról.

Mindezek tudatában tegyük fel a kérdést, ugyan melyik harcos szingli, hány ifjú hölgyeknek szóló magazin, és az „életérzést” minden eszközzel protezsáló, hamis öntudatot és szabadságot hirdető fórum merné nyíltan a mérleg másik oldalára helyezni a megtiport önbecsülést, a jól begyakorolt párkapcsolati analfabétizmust és a szomorú, olykor életre szóló magányt?

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>