Szoboszlai Dominik gyerekként tízezer órát futballozott, szüleit sem hívhatta fel külföldről

Vannak sportkönyvek, amelyek statisztikákat sorolnak, ezerszer hallott anekdotákat gyűjtenek össze. És vannak – a ritkábbak –, amelyek tanulságos emberi történeteket bontanak ki olyan mélységgel, ahogy korábban nem ismertük őket. A Szoboszlai-sztori utóbbiak közé tartozik. Olyan családi és nevelési portré, amely akkor is leköti az olvasót, ha nem a futball világából jön, így nem tudja, mi a különbség a hamis kilences és a box-to-box középpályás között.

Szoboszlai Dominik igen fiatalon példakép lett, mert megmutatta, hogy egy székesfehérvári panelból is el lehet jutni a szűk nemzetközi sportelitbe, a világsztárságig. Ez a könyv róla szól, de a fókuszt messze nem csak őrá helyezi.

Legalább ilyen hangsúlyos benne az apa, az edző, a döntéshozó, a kételkedő ember alakja is, aki a háttérben sokszor láthatatlanul formálta a történetet.

Ő Szoboszlai Zsolt, aki – Kálnoki Kis Attila világbajnok öttusázóval, kiváló sportújságíróval együttműködve – a kötetben saját szemszögéből meséli el fia útját.

A fiáét, mert Zsolt a szerencsejáték után egy kicsit Dominik topfutballistává nevelésére „függött rá” – és ebben a nagy tétre menő játékban végül mindketten nyertek. Sőt az egész családjuk (Dominiknak később kishúga is született), meg a magyar futball és társadalom.

Tízezer óra, család a labda körül

Hogy van-e megosztható sikerrecept? „tökmindegy, hogy zongorázol, hegedülsz, falat mászol, kézilabdázol vagy futballozol, ha megfelelő alapképességeid vannak, és 5–18 éves korod között tízezer órát foglalkozol vele, akkor annak a tevékenységnek a mestere leszel. Domi beletette a tízezer órát.” A szülei ebben hittek, ehhez teremtettek neki lehetőséget.

Egy átlag futballozó gyerek Magyarországon – aki profi labdarúgó akar lenni, és egyesületi szinten mindent meg is tesz érte, de nem sejti, hogy a sikerhez pluszmunkára is szüksége volna – tíz év alatt legfeljebb 2–3 ezer órát tölt el labdával. Aki nagyon elszánt, és egyénileg is tréningezik, esetleg elérheti a dupláját. Ezzel szemben Dominik napi öt órát futballozott, és kijött neki tíz év alatt a tízezer.

De ehhez naponta több korosztály edzését is végigcsinálta, karácsonykor és újév napján is dolgozott. Nyaraláson is. Csak akkor nem, amikor beteg volt.

Ehhez jöttek olyan következetes „apróságok”, mint hogy bármit – csokit, fagyit, playstationt – csak akkor kapott meg, ha labdával valamely feladatot mérhető sikerességgel, pontossággal – időre, mennyiségre – teljesített. Ez nem pokolba kívánt szabályt jelentett neki: partner volt benne, hajtotta a versenyszellem. Vagy például sokat gyakorolt egy speciális, három nagy színes foltból összevarrt labdával, hogy – megtanulva, mikor melyik foltot a lábfejének melyik pontjával kell érintenie – mértani pontossággal sajátítsa el a különböző rúgásfajtákat.

A tehetség önmagában édeskevés

Tizenöt évesen költözött Salzburgba, akkor indult számára a helyi Red Bull Akadémián a profi élet. Édesapja ekkor sem átlagosan állt a fia önállósodásához. „Nem vagyok érzelgős típus, úgyhogy ha bármilyen problémával hívott, meghallgattam, és annyit mondtam: – Oldd meg! Akkor hívj, ha sikerült!” Majd: „Zsanihoz (Dominik édesanyja – a szerk.) fordultam: – Ha Domi hív, ne vedd fel! Akkor se válaszolj, ha üzen. Semmi baj nincs vele, csak próbálkozik. Szorítsuk össze a fogunkat, csináljuk a dolgunkat. Majd este visszahívjuk, és akkor beszélhetsz vele.”

Egy olyan extrém versenyzőközegben, amilyen a salzburgi futballelitképző akadémia, csak ezzel az önállósággal maradhatott talpon és válhatott a legjobbak egyikévé Dominik. Ebből az epizódból is kiderül: a könyv legérzékenyebb rétege az apa–fiú kapcsolat bemutatása.

Zsolt nem idealizálja a szerepét: beszél hibákról, túlzott szigorról, kétségekről. A kérdés végig ott lebeg a sorok között: lehet-e valaki egyszerre jó szülő és könyörtelenül következetes edző?

A válaszok nem fekete-fehérek, és épp ettől izgalmas a történet. A könyv nem menteget, de nem is ítélkezik – inkább teret ad annak, hogy az olvasó maga vonja le a következtetéseket. Az édesapa attitűdjén tízből talán hét-nyolc gyerek is elbukott volna. Dominiket sikerre vitte.

A kötet legnagyobb erénye az őszintesége. Nem hősi eposzt kapunk, hanem egy részletekbe menő beszámolót arról, mit jelent tudatosan felépíteni egy gyereket a sport világában. Miközben a kívülállók gyakran csak annyit látnak, hogy van egy tehetség, aki a „földből kinőve” az adottságai kiaknázásával magasra jut, a könyv megmutatja a napi rutint, a lemondásokat, a konfliktusokat – és azt is, hogy a tehetség önmagában édeskevés.

Szoboszlai Dominik ma a magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitánya, és nem kizárt, hogy belátható időn belül a világ egyik legnagyobb klubjánál, a Liverpoolnál is hasonló státuszba kerül – ha el nem viszi onnan például a Real Madrid. Az első magyar futballista, aki angol bajnok lett, és reális, hogy a következő években a Bajnokok Ligáját is elsőként megnyerje.

Ahol a siker született

A könyvből megtudjuk, milyen belső viták előzték meg azokat a karrierdöntéseket, amelyek utólag már magától értetődőnek tűnnek. Hogyan vált a ma már családapa Dominik a profi közösségek egyik legzsiványabb tagjává, egyúttal felelős felnőtté. Melyik edzőjétől mit tanult. Miként lépett túl fájdalmon, sérülésen, kudarcon.

Miért tűnhet túl magabiztosnak, miközben csak nem mutathat gyengeséget, különben a saját közege „enné meg őt reggelire” (nem fogja).

Hogyan kezeli a médiát és azokat, akik felismerik; miért kell határt húznia (vagy milyen az, amikor már nem is csak őt ismerik fel, hanem előbb az édesapját). Miként gazdálkodik az általa keresett felfoghatatlan pénzösszegekkel. És mit jelent neki magyar nemzeti színekben pályára lépni.

A Szoboszlai-sztori általános érvényű tanulságokat, életstratégiát hordoz. A nem focirajongók számára is követhető, mert a hangsúly nem a meccseken, hanem a háttérben zajló emberi folyamatokon van. Nem esik abba a csapdába, hogy legendát gyártson, vagy arról egy újabb bőrt húzzon le, szimplán megmutatja az utat a maga göröngyeivel együtt. Bepillantást enged egy család belső világába, ahol siker született. A történet végső soron nem is a sportról szól, hanem arról, hogyan lesz egy gyerekből önazonos felnőtt – reflektorfényben vagy anélkül.

Kálnoki Kis Attila – Szoboszlai Zsolt: A Szoboszlai-sztori – Animus Kiadó, 2025.