Szia, nagypapi! – „A szocializmusban a társbérlet nem volt az optimális kapcsolatok melegágya”
Bocsi, kis unokám, hogy az előbb olyan cifrákat mondtam, amikor az az autós elénk vágott a buszsávból. Nem elég, hogy itt kell araszolnunk a Rákóczi úton, mert szombat lévén tilos ráhajtanunk az alsó rakpartra, de még az ilyen agresszív úrvezetőket is el kell viselnie az embernek. És hiába mondják, hogy csigavér, a rádióból sem lehet jó híreket hallani, nincs menekülő útvonal semerre. Hol baleset, hol közműépítés, hol aszfaltozás teszi lehetetlenné a haladást, hogy ez még kiegészüljön azokkal a roppant rutinos úrvezetőkkel is, akik akkor kezdenek barátkozni a sebváltóval, amikor már régen zöldre váltott a lámpa. Szóval be vagyunk kerítve, és még az sem jelent vigaszt, hogy a hírek szerint a 33. kerületben a Külső-lópisztoly utca mindkét irányba jól járható.
Apropó, fegyver. És most nem a híres soklövetű vízipuskádra gondolok, amellyel a legváratlanabb pillanatban tudod halálra rémiszteni nagyanyádat, hanem a valódiakra.
Az ember eltöpreng, milyen jó lenne, ha az iskola a világon csak a tudás, és nem az erőszak otthona lenne.
Most persze nem az óraközi szünetekben elkerülhetetlen adok-kapokra gondolok – néhány füles még oldja is a hangulatot a sok kétismeretlenes egyenlet után –, hanem az annál sokkal durvább, szó szerint drámai iskolai erőszakra, lövöldözésekre.
Ennek nagyon kimunkált hagyománya van az Egyesült Államokban, mintha egy rossz feleletet, egy évismétlést vagy éppen a társak iránti ellenszenvet csak lövésekkel, gyilkosságokkal lehetne orvosolni. Persze ehhez az is kell, hogy adott állam jogszabálya szerint könnyen lehessen fegyverhez jutni. Így aztán lassan már ott tartanak, hogy a szülő nemcsak azt kérdezi meg reggel a gyermekétől, hogy elrakta-e a táskájába a tankönyveit, hanem azt is, hogy felvette-e a golyóálló mellényét. Sajnos ez az őrület már Európában is felütötte a fejét, itt is dörögtek már iskolában a fegyverek. Ráadásul az „egy bolond százat csinál” elv alapján még olyanok is elkezdtek „jó hecc” felkiáltással leszámolásokkal fenyegetőzni, akiknek eszük ágában sem volt erre vetemedni.
Ezt a sok értelmetlen halált és erőszakot szinte nem lehet elviselni.
Erről jut eszembe, hogy annak a sok embernek, akik az ‘50-es, ‘60-as években társbérletben laktak, nem jutott eszükbe, hogy kioltsák a lakótársuk életét.
Pedig az az összezártság nem volt piskóta. A módszer lényege az volt, hogy több ismeretlen embert költöztettek össze egy lakásba, akik aztán maguk fektették le egymás között az együttélés szabályait, vagyis azt, hogy ki mikor és meddig használhatja a fürdőt, a konyhát. Az emberarcú szocializmus e remek találmánya nem volt kifejezetten az optimális kapcsolatok melegágya. Azt biztosan nem lehet mondani, hogy ezek a kényszerű együttlakások egy szép barátság kezdetét jelentették volna, ahogy ez az ikonikus, szállóigévé vált mondat elhangzott a világhírű Casablanca című filmben.
Amúgy ne aggódj azért, mert morgolódok, hála Istennek jól vagyok, ráadásul szép egyenletesen öregszem. Csak ezt a sok béna autóst tudnám feledni! Hallod, ez is milyen lelkesen nyomja a dudát mögöttem. Csak tudnám, miért? Ja, hogy egy kicsit eldumáltam a zöldet? Nem kellene ezen annyira felháborodni. Van ilyen.
Az írás Forró Péter Szia, nagypapi! című sorozatának része. A sorozat további részei itt olvashatóak.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
