„Székelyföld nem kifogás, erőforrás” – a hargitai fenyvesek között edzett a két snowboardos olimpikon

„Fenomenális a hangulat, rengeteg szurkolóval, és az idő is csodálatos. Nagyon izgulunk, mert mégiscsak egy olimpián vagyunk, de próbáltuk átformálni ezt magabiztossággá, és csak élvezni azt, hogy itt lehetünk. Az eddig tartó út rögös volt és nehéz, de most már ez egy ünneplés, az i-re a pont, és mindenki boldogan, felszabadultan próbál versenyezni” – meséli Mandel Kata. A 19 éves csíkszeredai snowboard-cross versenyző csapattársával, a 21 éves székelyudvarhelyi Bartalis Henriettával jutott ki az ötkarikás versenyre, Romániát képviselve.

Hullámok, kanyarok, ugratók

A „cross” egyszerre sí- és snowboard-versenyszám. A futam célja, hogy a sportoló minél rövidebb idő alatt leérjen a pályán, amely tartalmaz hullámokat, kanyarokat és ugratókat. Egy futamban négy versenyző startol egyszerre, akik közül mindig a legjobb kettő jut tovább a következő fordulóba. Ez addig tart, amíg kialakul a döntő a négy legjobb versenyzővel, akik közül a dobogósok is kikerülnek. 

A két lány már kicsi kora óta erősen kötődik a sportághoz. „Kilencéves koromban kezdtem el snowboardozni. Egyszerűen azért, mert a szüleim snowboard-oktatók, így nem is volt kérdés, hogy én is ki szeretném próbálni. A Madarasi-Hargitáról indultam, ott kisebb nemzeti versenyeken vehettem részt.” 

„Akkor még csak álmodoztam arról, hogy bárcsak egy nap egy válogatott snowboard-csapat tagja lehetnék.”

Kicsi koruk óta él bennük a versenyszellem

Heninek régi vágya, hogy hódeszkás versenyző lehessen, de a sport számára nem csak ebből áll, családja kapcsán ez egy életforma is. Az olimpia már általános iskola óta célkitűzés számára, ahogy a sportág szeretetének továbbadása is. 

„Heni hetedikben készített egy rajzot az iskolában a célkitűzéseiről. Az első kockában az állt, hogy legyen meg az érettségije, a második kockában rengeteg utazás, egy repülő szerepelt. A harmadikban pedig a vágyálmát jelképezve egy olimpiai jel jelent meg. Az utolsóban pedig egy család, apa, anya, két gyerek, és szintén a háta mögött egy gördeszka és egy snowboard” – mesélik a szülők. 

Katát is családja inspirálta, hogy hódeszkás legyen, de ez az érdeklődés az ő esetében nem a szülei felől érkezett. „Ötévesen álltam először deszkára, mert a testvéremék is snowboardoztak. Legkisebbként mindig azt kell csinálnom, amit ők is. Nagyon vagánynak tartottam, és egyből megfogott, ahogy kipróbáltam, azóta snowboardozok.”

Kata a szülei elmondása alapján kitartóan gyakorolt, hogy minél hamar utolérje testvéreit a sportban. Ha elesett, akkor sem adta fel. Szülei meglátták benne a bátorságot és a hó szeretetét, így támogatták a versenyzés gondolatát.

A versenyszellem mindkét lányban megvolt, így már csak egy kis támogatásra volt szükségük. 

12 évesen, metallicás pólóban

„Henivel 12 évesen találkoztunk először versenyeken, de akkor még csak szórakozásnak vettük. Utána talált meg minket az edzőnk, Kinda Géza, és megkérdezte, hogy nem szeretnénk-e ezzel komolyabban is foglalkozni” – eleveníti fel Kata. 

Kinda Géza maga is versenyzőként kezdte a 2000-es évek elején. Akkoriban a snowboard még ritkán vagy egyáltalán nem jelent meg a pályákon Romániában, így élsportolói csapathoz sem igazán tudott csatlakozni. Még nem volt hivatalos sportág az országban, így Géza a román síszövetség égisze alatt versenyzett. Tíz évig egyszemélyes csapatként, edzők és segítők nélkül járt a világkupákra. Olimpiára sajnos nem jutott ki, pedig közel volt hozzá. Így a Nemzetközi Olimpiai Bizottság felkérte, hogy a 2018-as pjongcsangi olimpián legyen pályanyitó. 

„Hogy hogyan is lettem edző? Sokat versenyeztem bármilyen segítség nélkül, és megéreztem, hogy milyen nehéz dolog így belevágni. Tudtam, hogy tízévnyi világkupa-tapasztalat után jó edző lennék, tudnék segíteni a fiatal versenyezni vágyóknak. Úgyhogy megragadtam a lehetőséget, amikor jött, és elkezdtük az első versenyeket szervezni. Arra gondoltam, hogy ebből kikerülhet majd az utánpótlás.”

Kép

Kép: Zayzon Réka Orsolya

Battle on Snow cross, freestyle snowboard és síverseny alakult ki a kezdeményezésből, amelyet a mai napig minden év márciusában megrendeznek a Madarasi-Hargitán. Ezelőtt tíz évvel itt fedezte fel Kinda Géza a két tehetséges lányt. 

„Kata 11–12 éves lehetett, amikor végigment a crosspályán egy metallicás pólóban.”

„Heninek a szüleivel beszéltem először, és ők is nyitottak voltak. De igazából a lányokon múlt” – emlékszik vissza az edző.

A következő években a lányok sokat utaztak, és a távollétet nem mindig könnyű elviselni. „Azok a barátságok, amelyeket már otthon kialakítottunk, megmaradnak, ha meg kell maradniuk. Ők maximálisan támogatnak, és nagyon várnak haza minden egyes alkalommal” – mondja Kata.

„Nyilván sok hiányosság is volt így a társasági életünk terén, de rengeteg külföldi embert megismertünk, és új barátságokat kötöttünk. Kárpótolt minket a sok utazás, hogy új helyeket láthattunk. Ez a tapasztalat nagyon sokat hozzáadott az életünkhöz, már senki nem veheti el tőlünk” – egészíti ki csapattársa gondolatát Heni. 

Nehéz döntések előtt álltak

A tíz évig tartó út az olimpiáig tele volt hullámvölgyekkel, a sérülések halmozódtak, és a snowboard-szövetség is változásokon ment keresztül. Az egykori versenyző, Reisz Zoltán lett a lányok edzője, átvéve a szerepet Kinda Gézától, aki jelenleg a szövetség koordinátora. Zoltánnak ki kellett vívnia a lányok tiszteletét, hogy edzőként, és ne csapattagként tekintsenek rá. Henrietta sajnos január elején egy sérülés miatt nem is állhatott deszkára egészen a kínai világkupáig, amely az utolsó verseny volt az ötkarikás játékokig. 

„Heni egy hét felkészülés után állt rajthoz, és sajnos az első versenynapon meg is ütötte a térdét. 

Meg kellett hoznunk egy nehéz döntést, hogy másnap rajthoz áll-e vagy sem, mivel ettől függött az olimpiai helye.

A rangsor alapján sejthető volt, hogy ha nem áll rajthoz, akkor is kijuthat, így inkább kíméltük a lábát. Egész nap a rangsort figyeltük, hogy mi lesz, de végül is meglett a kijutás az olimpiára.”

Az edzők mellett talán Heni szülei izgultak a legjobban, de végig támogatták lányukat az úton. Édesanyja, Bartalis Melinda mindig tudta, mely szavak ösztönzik Henit igazán. „Voltak nehezebb időszakok, edzőtáborokban is mindig eljött az a pillanat, amikor érezte, hogy beszélnünk kell. De ezután mindig talpra állt, és folytatta kitartóan.”

Édesapja, Bartalis Dénes elmondása szerint mindig bízott a lányában, aki a kitartását tőle örökölte. „Ismerve lányunk elhivatottságát tudtuk, hogy minden lehetőséget megragad, és addig gyakorol, amíg el nem éri a célját.”

Műtétek, törések, betegség

A sérülések Katát sem kímélték, 2024-ben a kangvoni ifjúsági téli olimpián gyakorlás közben egy esés során eltörte a kezét. Ezért sajnos csak a pálya mellől szemlélhette tovább a versenyt, pedig dobogóesélyesnek számított. 

„Nagyon nehéz megélni, hogy amiért küzdöttél, a legnagyobb vágyad végül szertefoszlik, mert nem tudsz versenyezni.”

Nem ez volt az egyetlen akadály, amin Katának túl kellett jutnia ebben az évben. Vakbélműtéten esett át, és a kéztörése mellett még bordarepedése is volt. Szerencsére felépült és visszatért a versenyzéshez. 

„A 2024-es év volt a legnehezebb, műtétek, törések és betegségek sorozata. Próbáltunk ott állni mögötte, támogatni, de ő kellett, hogy ebből összeszedje magát és továbblépjen. Soha nem gondolt arra, hogy feladja, pedig mélyponton volt. Nem volt könnyű sem fizikailag, sem mentálisan, de az ő döntése volt, hogy megy tovább és csinálja” – meséli Kata édesanyja, Mandel Éva.

Erdélyben nagy az öröm

Sok megpróbáltatás után volt csak igazán édes a siker íze. Habár a lányok részvétele a 2026-os olimpiai játékokon már körvonalazódott egy ideje, a végleges rangsor kialakulása óriási örömöt okozott a lányoknak és az edzőiknek, sőt egész Erdélynek. 

Kép

Kép: Zayzon Réka Orsolya

„Lassan két hete vagyunk itt, az olimpiai faluban. Elképesztő az egész, teljesen felülmúlta minden várakozásunkat. Rengeteg élménnyel gazdagodtunk, elmondhatom, hogy egy percig sem unatkoztunk” – mondja Henrietta a nem mindennapi hangulatról.

A lányok számára kimondottan izgalmas, amikor más olimpikonokkal, bajnokokkal beszélgethetnek. 

„Megnézhettük, ahogy az olimpiai aranyat valakinek a nyakába akasztják, két-három órával később pedig találkoztunk vele a vacsoránál. Családias hangulat van a faluban, nagyon örülünk, hogy egy ilyen közösség tagjai lehetünk” – meséli Kata. 

Székelyföld mint erőforrás

Mindkét lány lelkes drukkercsapattal érkezett, akik szurkolói mezekben jöttek a verseny helyszínére. Henrietta családja és barátai kabátjának a hátán különleges üzenet volt látható: „Székelyföld nem kifogás, hanem erőforrás!” A mára már szlogenné vált mondat a Transzilván erdélyi médiumnál hangzott el, és Heni családjának annyira megtetszett, hogy ezt választották a szurkolócsapat jelmondatának. Kata családja pedig a lány nevét szerepeltette a szurkolói öltözékén. A família minden futam során torkaszakadtából biztatta Katát, olyan hangosan, hogy még a tévéközvetítésbe is behallatszott. 

A két lány örömmel telve, felszabadultan beszélgetett a szurkolókkal a futamok után. Már túl voltak a versenyfeszültségen, látszott rajtuk, hogy csak élvezik a pillanatot. Élettel teli, vidám tekintetükből sugárzott, hogy megtették, amiért jöttek, és ez az igazi győzelem. A pillanat nemcsak a lányok és családjuk számára volt igazi boldogság, hanem Kinda Gézát is meghatotta, hogy ideáig képes volt eljutni a lányokkal, hogy a sokévnyi befektetett munka meghozta a gyümölcsét.

„A lányok el tudták érni azt, amit nekem nem sikerült. Ez volt számomra a mérföldkő, a cél.”

„Sajnos én annak idején nem tudtam meglépni, most mégis itt vagyok, itt vagyunk az olimpián. Ezzel beteljesült az álmom. Ha nem is direkt, de indirekt módon igen” – lelkendezik utólag is az edző. 

Az olimpiát mindkét lány sikeresen zárta, Kata előrébb végzett a bejutási helyéhez képest, Heni pedig a sérülése ellenére meg tudta tartani jelenlegi pozícióját. Egy ilyen nagy cél elérése után jöhetne a várva várt pihenés. A téli szezonnak azonban még nincs vége, március elejéig még két Európa-kupán is megméretik magukat a lányok, és Svájcban is lesz még versenyük.