Nem csak a decibel számít – A hely, ahol Deák Billtől a Tankcsapdáig mindenki megfordult
Az egyik oldalon többszörös stadionkoncertek, a másikon pedig egyik napról a másikra élő zenei előadók. Az érem két oldala. Vajon a magyar kulturális és könnyűzenei élet hátországának számító vidéki kis klubok és az azokhoz kapcsolódó helyi fiatal zenekarok sorsa milyen képet fest ma, és hogyan alakul a jövőben? Egy igazán belevaló lokálpatrióta klubtulajdonos szemszögéből néztünk rá a „régi idők” emlékeire, tapasztalataira és a mai kor kihívásaira, erőforrásaira, jövőképére. A lassan ötven éve működő kultikus szegedi Városi Rock Klub vezetőjével, Vadász Jánossal beszélgetünk.
János egyike azoknak az elhivatott embereknek, akik minden követ megmozgatnak azért, hogy helyet adjanak koncerteknek, kultúrának, közösségeknek, és ezáltal biztosítsák a kapcsolódásokat, valamint az első színpadi fellépést a jövő generációjának.
Hogyan kezdődött ez a mostanra nagyjából ötven éve tartó buli?
Az előd a szegedi KISZÖV-klub az 1970-es években indult, elsősorban dzsesszklubként működött, majd 1980-tól beszélhetünk a helyére lépő Városi Rock Klubról. A megálmodó, Szurdi Zsolt egy közösségi házban gondolkodott, ahol mindenféle művészeti ágban mozgó fiatalok kipróbálhatják és megmutathatják magukat. Végül a zenei irány lett az elsődleges, és a fő profil a próba- és koncertlehetőség biztosítása volt.
Vannak olyan zenekarok, akik kifejezetten innen indultak és futottak be később?
A név ellenére sosem volt kritérium, hogy csak rockzenekar jöhet hozzánk. Még a korai évekhez köthető a méltán híressé vált EAST, de a fiatal Szakcsi Lakatos Béla is játszott itt. Később pedig – csak hogy néhányat említsek – itt próbált és koncertezett a Nevergreen, az egyetemi bandaként induló Czutor Zoli vezette Nyers zenekar, az akkor még kevésbé elterjedt világzenét játszó Gőzerő, amelyben Szurdi Zsolt is játszott.
A kezdeti években zenélt itt Deák Bill Gyula és a Tankcsapda is. Az underground megkerülhetetlen alakja Müller Péter Sziámi a mai napig jön, és szeretne is jönni.
Még jelenleg is éves szinten száz körül van a nálunk játszó zenekaroknak a száma. Az, hogy ezalatt az ötven év alatt hányan fordultak meg itt, megsaccolni is nehéz, de ez a hely sokáig egyik formálója is volt az ország underground életének. Azok a zenekarok, akik idejöttek játszani más vidékekről, az itt tapasztaltakat hazavitték, és hasonló helyeket alakítottak ki máshol.
Személyesen hogyan kapcsolódtál bele ebbe az egészbe?
Én 1984-től kezdve kezdtem lejárni ide. Kallódó fiatal voltam, a klub közel engedett a színpadhoz, és ez a közeg teljesen beszippantott. Egy idő után bekapcsolódtam a szervezőtevékenységbe Zsolt mellett, aki hagyta, hogy kibontakozzak. Most mint közösségépítő én is látom, hogy bizony engedni kell, ha van olyan, aki hozzá tud tenni a projekthez. Ez a fajta vezetői attitűd, amit én is tapasztaltam a kezdetektől fogva, szerepet játszott abban, hogy még mindig itt tudunk beszélgetni.
Melyek voltak korábban és melyek ma a legnagyobb kihívások?
Az utóbbi időszakig évtizedeken keresztül alapvetően kiszámíthatóan és nagyüzemben működött minden. Aztán a covid-intézkedések szomorú mellékhatásaként az élőzenés helyek körülbelül negyven százaléka ment a levesbe. Előtte is megmutatkozott ez a tendencia, hogy egyre kevesebben játszanak és hallgatnak élőzenét, de amikor hosszú idő után megint lehetett koncerteket tartani, éreztük, hogy kifogyott a fiatalokból a lendület. Egyszerűen nem jöttek vissza. A covid előtt fixen itt próbáló tizenöt-húsz zenekar is a harmadára olvadt, és akik maradtak, főleg tribute bandek.
Éppen ezért a saját zenét és szöveget író eredeti zenészeket és formációkat minden lehetséges módon igyekszünk támogatni.
Egy zenész barátom szokta mondani, hogy az embereket az alkotásra a könnyű idők nem inspirálják annyira, mint a nehezek. Emiatt lehetséges, hogy szép lassan ebben is lesz fordulat…
Van valami titka annak, hogy hogyan tud a Városi Rock Klub ilyen szinte példátlanul hosszú ideje folyamatosan működni?
A kezdeti elképzelés sokáig kiváló szisztémának bizonyult. A folyamatos próbalehetőség biztosításával és a zenekarokhoz tartozó közösségekkel létrejött egy nagyon összetartó mag. Viszont azok után, hogy ez megcsappant, nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehet a jövő. Hogyan tudunk továbblépni? És arra jutottunk, hogy ami korábban mindennapos élmény volt, az egyre inkább különlegesség lesz, és ez a hely lehetne egyben egy rocktörténeti emlékpont, egy élő múzeum. Rengeteg archív anyagunk van ebből a fél évszázadból, ezeket fogjuk folyamatosan láthatóvá tenni. Fotók, koncertfelvételek, tárgyi emlékek és a környezet, amely igazából ugyanolyan, mint harminc évvel ezelőtt. Akit ez a világ érdekel, vagy aki szeretné megmutatni a gyermekének, unokájának, hogy a nagyfater fiatalon hova járt koncertekre, itt meg tudja tenni.
A másik újításunk, hogy amennyire tudunk, felviszünk mindent az online térbe, hogy megmutassuk magunkat és a nálunk játszó zenekarokat azoknak, akik egyébként nem jönnének el ide. Folyamatosan kerülnek fel a csatornánkra podcast-beszélgetések és koncertrészletek. Sőt még egy vajdasági rádió is a partnerünk. A közösségépítés jegyében társasjátékesteket is szervezünk.
A Szegedi Ifjúsági Napok ma az ország egyik legjelentősebb fesztiválja. Viszont ez nem volt mindig így, és ebben a folyamatban is volt szerepetek, ha jól tudom.
A rendszerváltás után a kieső költségvetést a város nem tudta pótolni, és nem is látszott a szándék sem erre. Végül pincékben, klubokban szerveztük meg az ifjúsági napokat. Többek között a JATE, a Tamási Áron Klub, a Volán Klub, a Városi Rock Klub is helyszínként részt vett benne. Majd felkerült újra a felszínre, volt a Vidámparkban, a Regős Bendegúzban is. Mikrotámogatásokból jött létre az esemény, emiatt a program is általában elég mikróra sikerült. Az volt a mottónk, hogy bárhogy is, de ne hagyjuk megszűnni.
Volt olyan, hogy a Svéd Szociáldemokra Ifjúsági Ligától sikerült másfél milliós költségvetéshez jutnunk, ez az összeg a kilencvenes években nem is volt annyira rossz. A városvezetés 2003 után újra látott benne fantáziát, és jelenleg valóban elég komoly rendezvénye ez az egész régiónak.
Büszkék vagyunk arra, hogy át tudtuk menteni azokban a nehéz években, amikor más nem látott benne lehetőséget.
Milyen jövőképet látsz most? A koncertre járók csökkenő létszáma miatt legtöbb esetben még egy nevesebb zenekarnak sem térül meg elutazni az ország távoli pontjaiba, csak ha kapnak a klubok támogatást, pluszforrást. Lesznek vajon húsz-harminc év múlva is koncertek?
A tévé megjelenésekor azt mondták, hogy a mozi meg fog szűnni. Nehéz jósolni. Jó kérdés például, hogy a mesterséges intelligencia elterjedése mit fog magával hozni. Alapvetően van egy olyan érzésem, hogy azok az emberek, akik élőzenét, saját dalokat adnak elő, néhány évtized múlva ugyanolyan kuriózumnak fognak számítani, mint a Városi Rock Klub hajnalán. Fontos, hogy a helyek tartsanak ki, és az új produkcióknak is biztosítsanak teret. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez nem egyszerű, mindig pénz híján van mindenki.
Pályázatok és egyéb források nélkül nagyon nehéz bármit megvalósítani. Mindenképpen nyitnunk kell az online világ felé, mert ha valami ott nincs, akkor kis túlzással nem is létezik. Ami nekünk még működik, hogy időről időre három-négy zenekarral stílusirányzatok szerint szervezünk minifesztiválokat, ezeken mindig sokan vannak. Azt gondolom, ha a fiatalok hangszert fognak a kezükbe és jó tartalmat hoznak létre – még nem is kell, hogy tökéletes stúdióminőség legyen –, akkor egy idő után a közönség is megérkezik rá.
Ez az interjú a Képmás magazin 2025. decemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
Keresünk 1.000 támogatót év végéig!
A Képmás minden tartalma azért születik, hogy egy kicsit jobb legyen tőle a világ és benne mi magunk is. A folytatáshoz Rád is szükség van! Keresünk 1.000 támogatót év végéig, akik segítenek felerősíteni a Képmás hangját a médiazajban és hozzájárulnak ahhoz, hogy még több igazi történetet mondhassunk el!
Támogatlak titeket>>