A „para” normális
Amikor első gyerekünk megszületett, és férjem édesanyja kinyilatkoztatta, hogy mostantól sohasem leszek teljesen nyugodt, nem gondoltam, hogy éppen ez lesz az az anyósi prófécia, amelynek maradéktalanul meg tudok felelni. Az évek során tökélyre fejlesztettem az aggódás művészetét, hihetetlen rugalmasságról téve tanúbizonyságot. Valójában minden miatt és annak az ellenkezőjéért is tudtam – és tudok ma is – „parázni”. Ha csemetéink sírnak vagy nem sírnak, ha szaladgálnak vagy nem szaladgálnak, ha barátokkal járnak el vagy ha nem járnak el, ha állandóan csak üvöltetik a zenét vagy ha már a zenét sem üvöltetik…
Az aggódó anyáknak azon csoportjába tartozom, akik nem restek kreatív fantáziájukat is a lehetséges veszélyek kifürkészésére használni. Szerencsére férjem hozzáállása ellensúlyozza az enyémet, ő a „Jobb félni…” kezdetű mondatomat rendszerint cinikusan úgy fejezi be, hogy „mint nem félni”. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő teljesen más síkon értelmezi és oldja meg a felmerülő problémákat.
Amikor én aggódtam, hogy csemeténk napok óta nem eszi a főzeléket, extra adag jégrémmel igazolta, hogy jól eszik az a gyerek. Amikor kezemet tördelve vártam haza, mert egész nap sírt a porontyunk, aztán meg órákon át csak ült, azt felelte, hogy ha én egész nap üvöltenék, biztos szintén baromi fáradt lennék.
Amikor a gyerek nem hívott föl a kirándulásról, egy egész évadra való bűnügyi és kórházsorozat lepergett előttem, életem párja viszont úgy vélte, nyilván jól érzi magát, ha eszébe sem jutunk.
Amikor minden este felhívott az edzőtáborból, és félórákon át beszéltünk – nyilvánvalóan kerülgette a forró kását, hogy azonnal menjünk érte – férjem fejlődő szókincse felett örvendezett.
Való igaz, hogy ha meghallok egy szirénázó mentőt vagy tűzoltót, már keresem az ürügyet, amivel felhívhatom a családtagjaimat, mert azt azért mégsem mondhatom nekik, hogy ugye nem te húztál el mellettem a rohamkocsiban. De azért az a leglazább anyát, sőt még a férjemet is megizzasztotta volna, amikor a szemészeti időpont változása miatt a következőképpen hívott föl az asszisztensnő:
– Jó napot! XY anyukája?
– Igen…
– A gyerekkórházból telefonálok…
Kezdetben az hittem, az éjszakázás a kisgyerekes anyukák kiváltsága, de ma már tudom, hogy nemcsak a kicsik alszanak el nehezen, hanem a nagyok is, azzal súlyosbítva, hogy nem is otthon, hanem a legkülönfélébb veszélyzónákban tartózkodnak éppen. És míg lányos anyaként élvezzük, hogy az udvarias fiatalemberek kapuig kísérik a hölgyeket, fiús anyaként már kevésbé örülünk ennek. Megtapasztaltam, hogy nemcsak a gyereksírás tud riadóztatni, hanem adott esetben a hajnali jeges szél vagy forró füst is. Mert míg abban biztosak lehetünk, hogy a kiságyból nem mászik ki csemeténk, egy januári zimankós estén, hogy még elalvás előtt jól kiszellőztessen, majd a sarkig tárt ablak alatt elaludjon, addig ez kamasz fiunkkal simán megtörténhet. Ahogyan az is megtörténik buliból éhesen hazatérő nővérével, hogy enne egy toastot, de amíg sül, az asztalnál ülve elalszik, és mivel a szendvicssütőben szenesedő toast szaga valószínűleg szervesen illeszkedik álma történéseihez, még a tűz eloltása után sem lehet felébreszteni.
Csoda, hogy éberen alvó anyatigrisként ma is ugrom a legkisebb hang-, szag- és hőmérsékletjelzésre?
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
