Segítik a háborús élmények a mostani járványhelyzet átvészelését? – Bácskai karanténtörténetek

Szerbiában lényegesen szigorúbb szabályok voltak érvényben a vírushelyzet kezdetétől, mint nálunk: teljes kijárási tilalmat vezettek be éjszakára és hétvégékre. A 65 év felettiek pedig közel két hónapja nem léphettek ki a lakásuk ajtaján (kivéve a heti egyszeri, hajnali 4 és 7 közötti bevásárlási órákat). Ilyen szigorú szabályok között élnek egy olyan országban, amelynek lakosai a közelmúltban jelentős rutint szerezhettek kijárási tilalomból, bombariadóból és kenyérért sorban állásból. Talán pontosan ezért volt szükség a szigorúbb intézkedésekre? Kérdés, hogy létezik-e ilyen rutin, és ha igen, újrahasznosítható-e a járvány miatti karanténban.

 „Óvodába induláskor éreztem hasonló szorongást”

Az interjúalanyok közül a rangidős, Szilágyi Nándor színész, a Szabadkai Népszínház társulatának tagja, hamarosan 65. születésnapját ünnepli, így a Szerbiában bevezetett 65 év felettiekre vonatkozó teljes kijárási tilalom rá még épp nem vonatkozik. Nándor elsőként az óvodába indulás szorongásának élményét hasonlítja a mostaniakhoz. A megfosztottság a szülői ház biztonságos légkörétől valami ehhez hasonló lehetett... Utána pedig rögtön a jugoszláv tengerészkatonaság megrázkódtatása jön, az első nap, amikor fel kellett fogni, meg kellett érteni, hogy most másfél év bezártság következik, és nincs menekvés. A délszláv háború kitörésekor barátai tömegesen menekültek külföldre a katonai behívó elől.

Kép

Szilágyi Nándor – Kép: Szabadkai Népszínház

Nándor úgy döntött, nem hagyja el az országot, ezért bujkálnia kellett néhány hétig a vajdasági tanyavilágban.

Élelmet – ahogy meséli – a meleg őszi napokon a határban szerzett magának. Igazi félelmet és fenyegetettséget azonban nem is ekkor, hanem a háború utolsó szakaszában bekövetkező NATO-bombázások idején érzett. Ez az időszak azonban számára még mindig elviselhetőbbnek tűnik a mostaninál, mert akkoriban a személyes összetartásnak és kapcsolattartásnak rendkívüli megtartó ereje volt – az élelmiszerhiányt is közösen vészelték át. A színház működött, épp csak akkor kellett megállni, ha bombariadó volt, ilyenkor kivonultak az udvarra – ha úgy alakult, még egy bográcsost is megfőztek. Most viszont nem lehet játszani, a színház bezárt, a kollégákkal nem találkozhatnak, és ez sokkal nehezebbé teszi ezt az időszakot. Az egyre hosszabb kijárási tilalmaknak köszönhetően viszont több és tartalmasabb időt tölthet együtt feleségével. A közös kertészkedések, tavaszesti ücsörgések a teraszon más, értékes időt hozott életükbe.

„Igyekszem úgy élni, hogy minden este elmondhassam: amit tudtam, megtettem”

Rábaközi Zita szabadkai logopédus, értelmileg akadályozottak pedagógusa Szerbia bombázását kismamaként élte meg. Magyarországi felsőfokú tanulmányait befejezve akkoriban költözött vissza szülővárosába. Az újszülöttel otthon maradva természetes módon érzett szociális beszűkülést fokozta, hogy barátai Budapesten éltek, tetézte a folyamatos légiriadókkal és nélkülözéssel járó fenyegetettség, kilátástalanság, bizonytalanság kaotikus érzése a bombázások idején. „1999. március 24-én kezdődött és 78 napig tartott. Helyt kellett állni napról-napra, mert féléves volt akkor a kisfiam.

A helytállás egy fontos szó volt akkor. Nem tudhattad, hogy ha lebombázzák az áramfejlesztőket, mi lesz.

Teljes bizonytalanságban éltünk, csak reggel volt kenyér, üresek voltak a boltok. Féltettük a szeretteinket, mert nem messze tőlünk emberek haltak meg, tömegesen... Nagyon hasonló érzések jönnek most elő. Nemrég olvastam Vedrana Bozinovic színésznő „Szerelem a korona idején” című írását, aki a szarajevói ostrom előtti csend nyomasztó élményét állítja párhuzamba a mostaniakkal – nagyon hasonló, bár sokkal nehezebb emlékek ezek a mi mostani élményeinknél.

Nincs receptem, nem tudhatom, hogy az én megküzdési stratégiám jó lesz-e. Személyiségpróbáló időszak ez, dolgozni kell önmagunkon. A munkahelyemen most csak ügyeletben dolgozunk. A foglalkozásaimat lemondtam, a gyerekek szüleit körbetelefonáltam, hogyan viselik ezt az időszakot. Igyekszem törődni a körülöttem levő emberekkel, a többiekből próbáljuk a jót kihozni. Gondoskodnunk kell az idősebb hozzátartozóinkról, Magyarországon élő barátaink szüleiről, mert a 65 év felettiekre itt teljes kijárási tilalom érvényes.

A párommal igyekszünk struktúrát vinni a napjainkba. Kertészkedünk és sok tartalmas időt töltünk együtt. Minden napnak megvan a maga dolga. Reggel fölkelek, és igyekszem úgy élni a napom, hogy este azt mondhassam: amit tudtam, azt megtettem.”

„Ez nem a regényírások évada lesz”

Terék Anna pszichológus, költő ma már Budapesten él és dolgozik iskolapszichológusként. A délszláv válság idején végzős gimnazista volt a topolyai gimnáziumban – ballagásukat két bombariadó között tartották.

Eleinte úgy remélte, a vajdasági tapasztalatokból erőt meríthet majd a mostani járványhelyzetben, de épp az ellenkezőjét tapasztalta: az emlékek leblokkolták, minden rossz érzést visszahoztak.

A kiürült polcok látványa, a bevásárlási láz, a bizonytalanság nyomasztó érzése mind-mind nagyon ismerős volt. Akkoriban sem lehetett átlátni, mi történik és meddig fog tartani. „Megint az jutott eszembe, hogy kit fognak mozgósítani, és biztos majd az egészségügyi nővérek is ‘elfogynak’ egy idő után. Furcsa gondolatok ezek, talán azért, mert még nem jutottunk el a háborús gyászfolyamat végéig. Szerbia NATO-bombázása 21 évvel ezelőtt zajlott. Minimum ennyi idő kell, hogy a traumatikus eseményeket el tudja kezdeni feldolgozni a nép. A gyász, a poszttraumatikus stressz addig tart, amíg nincs feldolgozva. Én még nem láttam filmet vagy könyvet a bombázásról… Emlékszem, amikor ’95-ben végre egy kis időre felfüggesztették a háborút, a daytoni békeszerződés után, és újra lehetett tejet vásárolni a boltban, méghozzá háromfélét. Elmentünk a boltba megcsodálni, hogy háromféle tej van a polcon!... Utána következett csak a koszovói válság, az újabb mozgósítások és végül a bombázások.”

Kép

Terék Anna – Fotó: Erdős Dénes

Egy ilyen esemény után legalább két évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy a háborús traumát fel tudja dolgozni a nép. „Az 1999-es időszakról épp  most írok, ám a mostaniról még nem tudnék verset írni. Ilyenkor nem lehet koncentrálni másra, csak a mindennapi túlélésre. Ez nem a regényírások évada lesz.”

Anna a karantén első hetét érezte a legnehezebbnek, amikor egyik napról a másikra bezárt az iskola, a munkahelye, és hirtelen a négy fal között találta magát. Az első hét a pánik hete, a másodikban elárasztották a tanácsok és a tennivalók, utána jött a kifáradás. Meg kell találni azt a tevékenységet, ami feltölt, amivel egy kicsit kiszakadhatunk a jelenből, mondja, egy könnyedebb könyv, film... Kilépni a jelenből és egy pozitív, szuggesztív, módosult, hipnotikus tudatállapotba kerülve feltöltődni – nem a jelent, az aktuális történéseket monitorozni. „Kell egy kis menekvés ahhoz, hogy újra szembe tudjunk nézni a mindennapokkal.

Van, akinek kapóra jött, hogy végre felborultak a normalitás határai, van, aki kihívásként éli meg ezt a helyzetet, és sokunkat lebénít.

Rugalmasságunk sokban függ az ellenálló-képességünktől, az ún. reziliencia-szinttől. Sokszor egy emlékbetörés is elég lehet ahhoz, hogy padlóra kerüljünk. Az események feldolgozása, a gyász és a poszttraumás stressz után viszont a növekedés időszaka következik, amikor módosul az értékrendszerünk, és sok szempontból másként tudjuk majd értékelni az életünket.”