Rudolf Péter: Engedem, hadd menjen

– Mit érzel most, hogy két és fél év munka után elkészült?
– Boldogságot. Úgy érzem, valamit tettem. Ezt a mondatot az ember nem mondja ki túl sűrűn, én legalábbis nem. Nagyon óvatos duhaj vagyok, erről szólt az egész neveltetésem is, hogy tudjak veszíteni, és ne örüljek nagyon, ha nyerek. Mindez persze elveszi a szélsőséges pillanatok szélsőséges voltát, ez egyben az előnye és a rizikója is, de ezen változtatni már nem tudok. És van ebben valami közép-európai. Amikor Temesvári Andreáék nyertek a dánok ellen az ifjúsági teniszbajnokságon, olyan depressziósan ácsorogtunk ott, hogy messziről úgy tűnt, mintha a dánok nyertek volna. Ma is emlékszem erre, furcsán belém égett a pillanat. Én próbálom élvezni a helyzetet, hogy megcsinálhattam ezt a filmet, de persze, van benne feszültség, hogy reagál majd a közönség. Egyelőre azok, akik eddig kapcsolatba kerültek az anyaggal, lelkesek, és ami a legfontosabb, hogy Fehér Béla, a regény szerzője, aki még félig nyers állapotban látta, boldog volt, amikor megnézte. Figyeltem az arcát közben.

– Hány ember dolgozott ezen a sorozaton?
– A szám mindent egybevetve négy számjegyű és ebből több mint száz színész, nem is akármilyenek. A hatszor ötven perc – az körülbelül három üvegtigrisnyi – több mint ezer vágás, és emellett rengeteg technikai trükköt használtunk, ami elképesztően hosszú utómunkát jelent. Sokan kérdezik, hogy miért tartott ez ilyen sokáig, hát, ezért.

– Ezek szerint nemcsak a közönség mértékegysége veled kapcsolatban az üvegtigris? Akkor megkérdezem: miben más ez a munka mint az Üvegtigris?
– Az első Üvegtigrisbe még szinte hályogkovács módjára zuhantam bele és tán nem is éreztem a felelősségét. Búss Gábor Olivér adta az alapanyagot remek dialógusokkal, amelyeket kitűnő színészek töltöttek föl, szinte magától indult be az egész, mindenki hozzátett. Például csak a már védjegynek számító „Ízirájder öcsém!” mondat mögött rengeteg ember munkája van. Azé, aki megírta, Csuja Imréé, aki elmondja, a kellékesé, aki kitalálta, hogy a Babettára lángokat fessünk, még a motor szánalmas berregése is sok kísérletezés eredménye és pont akkor szólal meg, amikor az „inkriminált” mondat elhangzik.

Ez a munka egészen más, már maga a regény is hihetetlenül összetett, sokkal szofisztikáltabb a humora. Ezért is akartam annyira filmet csinálni belőle. Érdekelt, hogy a nagy történelmi események, a rémséges vagy emelkedett pillanatok hogyan csapódnak le a kisemberben, a mi életünkben. Már korábban is foglalkoztatott például, hogy én mit fogtam fel a rendszerváltásból? Egyszer a HVG egy 1979-es eseményre, Brezsnyev látogatásra ugrott vissza, és próbáltam felidézni, hogy kis úttörőként röhögtem vagy megilletődtem ezen? Vagy az első választásokkor, ahogy ott ültem a tv előtt zsongó aggyal, felfogtam-e, hogy ez milyen jelentőségű esemény. A regény, a film szereplői is egy érettségi tétel eseményeit élik, dúl a forradalom, és kérdés, hogy a Ferenc József által Miklós cárnak küldött segítségkérő levélnek mi lesz a hatása? Bevonulnak-e az oroszok vagy nem vonulnak be? Ez a napi téma a kávéházakban, a kocsmákban, a szalonokban. Barátok és családtagok vesznek össze és békülnek ki, dúlnak az indulatok. Úgy tűnik, ez minden korban így van. Ezeket a történelmi kereteket ugyanakkor a magyar népmesei világhoz köthető mitikus elemek is színezik, irodalmi alakok elevenednek meg, olyan az egész, mint egy csodás kaleidoszkóp, egy önálló koherens mesevilág, mint a magyar Gyűrűk ura. A történet evidenciaként kezel csodás elemeket, bár a Lengyel Tomi által alakított fanatikus Kossuth-hívő hadnagy semmi esélyt nem ad a csodáknak. A történet ideje és helyszínei miatt is nagy kihívás volt forgatás, a XIX. században kell eljutnunk Pozsonyból Debrecenbe.

– Ez szokatlan feladat volt a színészeknek is?
– Egy színésznek a szokatlan feladat öröm. Az mindenkinek tetszett, hogy korhű ruhába bújhat és más nyelven beszélhet, nem úgy, hogy Hello, bébi! Csao, mi van?, hanem egy ízes, egészen lassúbb ritmusú korszakot idéző nyelven, ami persze nem egyszerű, nem lehet a reggeli kávé mellett elsajátítani. De amikor már belehelyezkedsz, akkor mámor és rengeteg humor forrása is – felépül egy karakter. Figyelni kellett, hogy ne vesszen el a dialógusok természetessége, meglegyen a feszültség, de ne vesszen el a zamata. Például korunk terméke, hogy egymás szavába vágunk, de azért az indulat mindig indulat volt, még ha akkoriban meg is volt az a polgári kultúra, amely ezt fékezte. Tehát ezt is érzékelni kellett, úgy, hogy a mai nézőnek is életszerű legyen.

Azért nem egyszerű a ló-, a fegyverhasználat vagy például a kocsihajtás sem, ezeket is meg kellett tanulnia például Kálloy Molnár Péternek, aki most már bármikor fel tud hajtani egy kocsit a Margitszigetről a Várba, kapott is egy díszoklevelet erről. Mindez nemcsak vicc, nagyon nem volt mindegy, hogy valaki a kocsival meg tud-e állni a jelben, illetve ezzel órák mennek-e el vagy sem. Az sem árt, ha valaki tud közlekedni a fegyverrel, hogy mondjuk ne akadjon a lába közé.

A road movie-ban halottaskocsi üldözi a postakocsit, de nem kétszázzal, nem padlógázzal indulva, hanem a pacival, a kocsis hőőőőjére egy XIX. századi akcióban. A hét főszereplő szinte minden felvételen pregnánsan megjelenik és mindannyiuk reakciója. A kocsi hajtója, Kálloy Molnár Péter; egy idős, humanista, arisztokrata grófnő Nagy-Kálózy Eszter; az ifjú szerelmesek, Trokán Nóra és Lengyel Tamás, aki egy fanatikus kossuthista tisztet játszik. Az apák: Vödric Demeter cukrász, Haumann Péter és a pozsonyi titkosszolgálat vezetője Swappach Ferdinánd, Reviczky Gábor. Végül az ő jobbkeze, akit Kőszegi Ákos alakít. Szép kis csapat, családon belül is egymásnak feszülő ellentétekkel. Rengeteg neves magyar színész vállalt el kisebb szerepeket, és magam is bukkantam nagyszerű tehetségekre a castingon, akiket szégyenszemre nem is ismer az ország széles közönsége. Nekik, a beszállóknak volt igazán nehéz dolguk, hiszen belecsöppentek egy olyan helyzetbe, amit a benne lévők két-három nap alatt szoktak meg. Azt mindenképpen megelőlegezhetem, hogy a színészek nagyszerűek.

Rudolf Péter – Kép: Emmer László

– Mindent előre átláttál? Végig kézben tartottad a szálakat forgatás közben?
– Nyilván sok hibát követtem el, szerencsésebb lett volna egy hosszabb előkészítés egy ilyen léptékű munkához, hiszen sem nekem, sem másnak nincs ebben rutinunk, nem nagyon készültek ilyen filmek mostanában Magyarországon. Az volt a legnagyobb feladat, hogy logisztikailag összerakjuk az egészet a lehető leggazdaságosabban. A sztori road movie jellege és a történelmi kor föladta a leckét, a költségvetésünk eközben egy magyar átlagfilm költségvetése volt, ezt túlórákkal kellett pótolni. Elkezdtünk mondjuk a skanzenben forgatni, ott jobbra találtunk egy megfelelő házat és egy szöget, na, ez jó lesz a harmadik rész második jelenetéhez, tíz méterrel arrébb valami mást, ami egy teljesen másik rész, másik jelenetéhez volt tökéletes. Vagyis nem tömböket forgattunk. Nagyon fontos ilyenkor, hogy a színész tudja, hol tart lelkiállapotaiban, kapcsolataiban, a hisztériában, szerelemben.

– Konkrét filmeket is kerestél inspirációnak?
– Leginkább a sorozatlogikát vizsgálgattam, hogy hogyan kell otthagyni egy-egy szálat, hogy kíváncsiak legyünk a következőre.

– Ahhoz, hogy egy film humoros vagy egyáltalán jó legyen, a forgatáson is jó hangulatnak kell lenni?
– Szakmai értelemben nincs összefüggés, de szerintem rákerül a vászonra, ha az emberek jól érzik magukat. Az én tapasztalatom az, hogy ha nem hisztérikus a munka, akkor több energia marad magára az ügyre. És akármennyire is drága műfaj ez, azért végső soron mégiscsak egy játék.

– Akkor producerként vagy rendezőként nem is kellett az asztalra csapnod?
– Néha muszáj, ez a rendezésnek is része, sőt Rudolf Péter producernek is rá kellett ütnie párszor Rudolf Péter rendező kezére, de erősebb volt bennem a rendező, a film elkészítésének a vágya, mint a producer.

– Végső soron előny vagy hátrány, ha egy darab vagy film készítésekor többféle, produceri, rendezői vagy színészi szerepben is jelen vagy? Hiszen ezek néha kicsit egymásnak feszülnek.
– Hozzászoktam, mert az első filmrendezésemnél is egy nagy szerepet játszottam, itt viszont nyilván egyértelmű volt, hogy legfeljebb valami pici szerepet vállalhatok. Ilyenkor előny, hogy színészként már az elején teljesen felkészülten állok a próbák előtt, és segít, hogy van mindig 2-3 ember, akire nagyon hallgatok. Elég tudatosan tudok a rendezői nézőpontból színészire váltani. Persze a producer státusz kicsit más, amikor az embernek a gazdasági hátteret kell megteremteni, zavaró, hogy nem tud egész nap az anyaggal foglalkozni. Sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy rendezőként ne nyomasszon, ami producerként megoldandó probléma. Ha nem részekben kellett volna forgatnunk, talán nem is mind a hat részt én rendezem, de erre így nem volt lehetőség. A végén már annyi felé kellett figyelni, hogy nem is lehetett mindenért aggódni, muszáj volt elengedni a problémákat. Kezdem tanulni, hogy kell kicsit lazább csuklóval kezelni a dolgokat, hogy ne úgy járkáljak, ahogy az Örkény egyperces hőse, aki köszöni jól van, csak éppen húzza maga után a beleit.

– Azért előfordult az elmúlt két és fél évben, hogy azt kívántad, bárcsak bele se vágtál volna?
– Magam is csodálkozom a saját elszántságomon. Voltak mélypontok, de ez nem merült föl bennem. Az persze kérdés volt, hogy vajon jó-e, hogy mind a két oldalon állok, de közben meg hatalmas szabadságom volt, és mindent nagyon átláthatóan a filmbe tudtam tolni, amit szerettem volna. Bevallom, ha a következő filmre gondolok, szeretnék majd valami nagyon egyszerű, mai témába vágni, mondjuk egy szimpla konfliktussal, hogy a fiú beleszeret egy lányba és lány mást is szeret, összevesznek, kibékülnek miközben a kávéházban ülünk, ilyesmi. Hosszú színészi előélet után az első színházi rendezésemkor 32 éves voltam. Engem mindig kicsit kapacitálni kellett egy-egy nagyobb lépés előtt és az első olvasópróbákra mindig kicsit remegő gyomorral ültem be. Ez után a két és fél év után már lazábban tekintek a filmkészítésre és a világra.

– A producer szerepre ki kapacitált?
– Azt éreztem, hogy ez az én történetem, ezt most nekem kell végigvinni. Másrészt nekem valószínűleg könnyebb dolgom volt egy marketingessel, mint egy egyébként nagyszerű filmrendezőnek, akitől esetleg megkérdezik, hogy „És mit is csináltál te eddig?”, amire nyilván összerándul a gyomra. Tőlem nem kérdezték, mert ismerték az arcom.

– Néha fellélegzel, amikor csak játszol egy darabban? Megkönnyebbülés?
– Ez a pontos kifejezés. Az ember egy ilyen munka után vágyik arra, hogy bemenjen a Centrál Színházba a jól ismert emberekhez, és kicsit belehelyezkedjen a megszokott szerepébe.

– Otthon is terítéken volt a Kossuth kifli?
– Erősen billegett bennem a mérleg nyelve, amikor arról volt szó, hogy Eszter eljátssza-e a töpörödött öregasszonyt. Kapitány Iván kapacitált, aki a film operatőre is. Aztán a maszkpróbán Eszter olyan külső és belső átalakuláson ment át, ami eloszlatott bennem minden kételyt. Nem csak azért nem voltam biztos benne, mert a feleségem nem egy púpos öregasszony, hanem mert tudtam, hogy ez egy három órás smink, vagyis mindkettőnknek ennyivel előbb kell kint lennünk a forgatáson. Ez egy hetvenhat napos forgatásnál már komoly tényező. De azért mi megszoktuk három gyerek mellett, hogy ahogy vége a munkának, ki kell lépni a szakmából, és azonnal civilek vagyunk. Ha ennyire benne élsz a társaddal egy feladatban, fölmerülhet, hogy hazafelé még két mondatot beszéljetek róla, de mi olyan fáradtak voltunk már, hogy ez is elmaradt. Odamentünk reggel ötkor és eljöttünk tízkor. Másnap pedig háromkor kelés. A finisben huszonnyolc óráztunk, szó szerint 28 órán át forgattunk. De amíg munka van, sokszor nem is érzi az ember.

Rudolf Péter – Kép: Emmer László

– Ezalatt nem is nagyon játszottál színpadon?
– Az utómunka alatt igen, de a forgatáskor a színházak nagyon segítőkészek voltak. Mivel belelógtunk az őszbe is, a színészeknek például Reviczky Gábornak, nem volt egyszerű. Egyébként is jobb lett volna elkezdeni a forgatást május végén, mert a természetben a színek akkor sokkal élénkebbek. A fóti kastély környékén például a forgatáskor negyven fokban már kiégett a fű, és sok utómunkát jelentett csodás kertté varázsolni. De így alakult, mindenkinek ehhez kellett alkalmazkodni.

–  Mindig van humor abban, amiben játszol, amit rendezel?
– A színházi rendezéseim kicsit másról szólnak, egy Strindberg darabon az ember nem röhögi hülyére magát. Az a helyzet, hogy a mi közép-európai rendszerünkben kicsit másképp harcolnak az emberek a mindennapi betevőért. Minél elnyűttebbek, annál inkább el akarják engedi a problémákat, ez indítja el őket otthonról a színházba vagy a moziba is, hogy feledni akarják a gondjaikat. Ezért azok a darabok és filmek hatnak szélesebb körben – egy Üvegtigris vagy egy Beugró – amelyek utat engednek a humornak. Szeretem a többfelé ágazó történeteket és műfajokat, azokat, amelyek drámaiak is és humorosak is egyszerre. Mint a Kosuthkifli.

– Sokan látták már?
– Nagyon nagy a különbség a greenbox technikával felvett jelenetek eredeti és végleges verziója között, kevesen képesek rá, hogy elképzeljék. Kapitány Ivánnal abban maradtunk, hogy vetítgetünk a gyerekeinknek, a gyártó cég dolgozóinak, íróknak, a tévé munkatársainak, de nagy vetítéseket nem akartunk. A fim egyébként is tévéfilmnek készült, azon belül is a legáltalánosabban jellemző magyarországi típusra akartuk keverni, a legkisebb közös többszörösre. Tesztvetítések sem lesznek már, azt hiszem, én már engedném, hadd menjen.

– Kész?
– Mondjuk, hogy áll a karácsonyfa, csillagszóró a kézben.

– Kinek sütöttétek a Kossuthkiflit?
– A Vígszínházban nagyon tetszett, amikor azt írtuk ki a Padlás előadásaira, hogy 9-99 éves korig. Ez a történet is annyira sok rétegű és több szinten is értelmezhető, hogy szerintem, van erre esély. Az emberek alapvetően vágynak arra, hogy magyar színészeket ilyen helyzetben lássanak, nyilván vannak a filmben szofisztikáltabb részek, finoman vagy mellbevágóan aktuálisak, van, ami az elmúlt hónapok történései után sokkal nagyobbat üt, mint hittük. Akinek erre nem lesz füle, lehet, hogy a romantikus szerelmi történetet, a dörgő eget, a megszólaló hegedűket fogja simogatónak érezni, lesz, aki a humorát fogja szeretni.