„Ugyanaz a hit tartja meg Nigéria és a kárpátaljai magyarság keresztényeit a nehézségek közepette”

Rengeteget utazol, a hétköznapokban tanítónőként dolgozol, emellett az angyalföldi plébánia – ahol Pál Feri atya is misézik – zenekarának alapító tagja vagy, ami szintén kötöttségekkel jár. Hogy fér bele ennyi minden az életedbe? 

Hiszem, hogy mindenkinek arra van ideje, amire szeretné. Szerencsés vagyok, mert azzal foglalkozhatok, amit szeretek. A zenekar létrehozására öt éve kaptam meghívást, ami azóta sokkal többé vált számomra, mint egy zenei szolgálatot végző csapat. Nagycsaládomként szeretem őket, hálás vagyok értük, a közösségünkért, és hogy együtt szolgálhatunk vasárnaponként. A munkahelyem pedig a legcsodálatosabb hely, ahová csak bemehet valaki dolgozni. Gyönyörű környezet vesz minket körül, mosolygós kollégák, ölelő gyerekek várnak, akiket szépre, jóra taníthatok. Többet nem is kívánhatnék.

Miért pont Kárpátaljára vezetett az idei első utad? 

2025 tavaszán a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia szervezésében tartott egy magával ragadó előadást Janig Péter atya. Őt nagyon régóta ismerjük, voltunk együtt Medjugorjéban is. Egy időben a pünkösdfürdői Boldog Özséb plébánia káplánja is volt, ahová mi is jártunk a családommal. Később kórházlelkészként tevékenykedett az Országos Onkológiai Intézetben, majd Ungvárra helyezték. Jelenleg az Ungvári Római Katolikus Plébánia papja, kisegítő lelkészként teljesít szolgálatot. 

Abban a bizonyos beszámolójában Péter atya arról mesélt, hogyan éli meg a találkozásait a betegekkel és a sebesült katonákkal a kórházban. 

A kárpátaljai látogatásra ő hívott meg, miután én az afrikai utammal, és az Afréka misszióval kapcsolatos tapasztalataimat osztottam meg vele, egy családlátogatás alkalmával.

Idestova négy éve, hogy háború sújtja Ukrajnát, így az ott élő magyar kisebbséget is. Milyen benyomásokat szereztél ottjártadkor?  

Kárpátalján azt éreztem, hogy a helyi viszonyok nagyon erőteljesen átrendeződnek. Az ottani magyarok korábban a saját kis közegükben élték meg a magyarságukat. Ez a kis, védettebb közeg viszont a háború következtében teljesen felfordult. Ukrajnán belül hatalmas mozgás érzékelhető: emberek menekülnek keletről, délről Kárpátaljára, ahol jelenleg nagyobb biztonságban érzik magukat. Az is látszik, hogy hatalmas szakadék tátong az elszegényedett helybéliek és a keletről, az orosz határ mellől érkező gazdag réteg között, akik maguk mellett a vállalkozásaikat is ide menekítik: „palotákat” építenek, plázákat, éttermeket, ékszerüzleteket nyitnak. Kérdés, kinek. 

A helyzet már soha többé nem lesz olyan, mint a háború előtt, sokak szíve megkeseredett, tele lett fájdalommal. Látva a kórházban fekvő fiatal katonákat, a misén az unokáikat sirató nagymamákat, és a több száz katonasírról rám tekintő férfiak képeit, kifacsarodik a szívem. Belül ordítok a tehetetlenségtől. Másfelől a háború már olyan mértékben részévé vált a mindennapi életüknek, hogy nem is nagyon beszélnek róla. Maguk között kevésbé téma, de ha kérdeztem, mintha egy csapot nyitottam volna meg. Véget nem érő személyes történetek, érintettségek, drámák. 

Bármennyire tragikusan hangzik is, megtanultak együtt élni a helyzetükkel: az állandó fenyegetettség és a kiszolgáltatottság érzésével. 

E téren erős párhuzamot érzek a nigériai faluban élők mindennapjaival. 

Miben látod a hasonlóságot? 

A hit az, ami mindkét nép keresztényeit megtartja. Imádkoznak, remélnek egy jobb, békésebb jövőt. Nigériában, a keresztény közösségben is hasonló a helyzet, legalábbis abból a szempontból, hogy az ott élők is folyamatos fenyegetettségnek, létbizonytalanságnak vannak kitéve. Ők viszont már ebbe a helyzetbe születnek bele, nincs is más tapasztalatuk a világról. A legfrissebb statisztikák szerint kétóránként gyilkolnak meg egy keresztényt. A helyzetük – ami soha nem volt kedvező Afrika legnépesebb országában – a 2020-as világjárvány után rohamos romlásnak indult. A pandémia következtében a fiatalok kiestek az iskolából, az emberek nem tudtak kimenni a piacra, hogy eladják a saját földjeiken megtermelt kis terményeiket. 

Éheztek, s hogy pénzhez, élelemhez jussanak, voltak, akik az emberrablást választották, a tehetősebb honfitársaikért váltságdíjat követelve. Az emberrablás a mindennapok része, ezt én magam is hallottam, amíg ott voltam. Épp akkor kaptunk például egy olyan hírt, hogy egy ismerős papot is elraboltak. Egy alkalommal, amikor egyik városból a másikba mentünk, egy olyan kanyart mutattak nekem az úton az autóból, ahol hetekkel korábban történt emberrablás. Nagyon nagy a párhuzam e téren Ukrajnával, ott az emberek szintén megtanultak együtt élni a mindennapos fenyegetettséggel. 

Te magad tavaly nyáron jutottál el Nigériába, láttad az épülő iskolát, találkoztál a gyerekekkel. Nem volt nagyon megterhelő az ottani valóság? 

2025 nyarán Dr. Fodor Réka hívott el, hogy nézzem meg az épülő iskolát Ogidiben, és hogy miként élnek az emberek arrafelé. Mivel tisztában voltam vele, hova megyek, a nagy szegénység és nyomor látványa kevésbé rázott meg. Az építkezés halad, jó volt látni, hogy az álom megvalósul, és hogy lesz egy olyan iskola a szegény gyerekeknek, ahol végre nem nejlonzacskókkal kell védekezni a monszun és a hőség ellen. Szintén nagy öröm, hogy az oktatási projekthez is egyre többen csatlakoznak. Nigériában az oktatás nem ingyenes, így viszont egyre több szegény afrikai gyermek kap esélyt a tanulásra a Réka és elhunyt férje, Greguss Sándor által létrehozott, Afréka Alapítványon keresztül.

Kép

Kép: Regele Krisztina

Az általános iskolai tanulmányok havi költsége ötezer forint, amiben napi egy meleg étkezés is benne van. Egyébként a mostani, kárpátaljai utamon is találtam egy támogatót, aki segíteni szeretne egy kisdiákot. Annak a gyermeknek, aki nem kap támogatást, helyi szinten próbálnak segíteni. Előfordul, hogy tanítás végeztével a pap nekiindul, hogy valamennyi pénzt összekolduljon a gyerekek támogatására. A tanítók, az apácák nem sok pénzt kapnak a munkájukért, leginkább szeretetből teszik a dolgukat. 

Egészen más életfelfogás az övék, a gyerekek a nincstelenség közepette teljesen nyugodtak, nincsenek túlingerelve, és sokkal jobban tudnak figyelni az órákon. Szüleik is annak örülnek, amijük van, és hogy a gyerekük járhat iskolába. 

Ez az egyetlen esélyük egy jobb életre. Ezt pontosan tudják, így vannak szülők, akik inkább lemondanak a saját ételükről, csak hogy a gyermekük tanulhasson. Én akkor éreztem magam a legboldogabbnak, amikor az árvaházba látogattunk. Vagy húsz rácsos ágyban különböző korú babák feküdtek, akik már attól is megnyugodtak, ha csak hozzájuk értem. Onnan sosem akartam elmenni, és ha nem ott voltam, mindig visszavágytam.

Kanyarodjunk kicsit vissza a kerékpáros zarándoklathoz. Hogyan lett belőle missziós út, és miért pont az Ogidiben épülő iskola megsegítése lett a cél? 

A történet egyik lényeges előzménye, hogy Dr. Fodor Rékát és férjét a kétezres évek elején ismertük meg, szintén a már említett Boldog Özséb plébánián, ahová friss megtérőként érkeztek akkor. Szüleim nagyon jó kapcsolatba kerültek velük, én akkor még kicsi voltam. Amikor Rékáék távolabb költöztek, eltávolodtunk egymástól. Időközben tanítói végzettséget szereztem, és a rózsadombi iskolában kezdtem el dolgozni. Itt viszont azt éreztem, nem vagyok igazán a helyemen, de nem tudtam, merre tovább. Miután az alsós osztályomat végigvittem, megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne kicsit feltöltődni, útra kelni, változtatni. Hátha az eltávolodás segít majd meghozni a döntést, merre tartsak a pályámon. 

Egy beszélgetés hatására választottam az El Caminót, egy barátnőm ajánlotta a figyelmembe, aki maga is végigjárta az útvonalat. Egy másik barátnőm világított rá arra, hogy ha már nekivágok, érdemes lenne elgondolkodni azon is, milyen céllal teszem – a sajátom mellett. Réka és az alapítványa ugrott be elsőként. Bár akkor már jó ideje nem beszéltünk, tudtunk egymásról. 2023 nyár végén jutottam el hozzá, ez volt az az év, amikor elveszítette a férjét. Meséltem neki a tervemről és megkérdeztem, ha biciklivel nekivágok egy nagyobb útnak, benne az El Caminóval, tudnám-e valamilyen módon az alapítványát is támogatni. Réka erre az Ogidiben épülő általános iskoláról kezdett mesélni, és arról, hogy anyagi problémáik miatt a munkálatokat fel kellett függeszteni – elfogyott a pénzük. 

Tanítónőként is megérintett a dolog, és teljesen kézenfekvő volt, hogy ezt a célt választom: az utammal őket próbálom meg támogatni.

Az utam végül a tervezett három helyett két hónapig tartott, menet közben igyekeztem rendszeres beszámolókat írni a közösségi oldalamon. Nem tudom pontosan, de nagyjából 1–2 millió forintnak megfelelő összeget gyűjthettem össze, a gyűjtéshez idővel mások is csatlakoztak. Itthon a missziót folytatva több mint hatmillió forint gyűlt össze, amelyet további nagyobb felajánlások egészítettek ki. Nem sokkal azután, hogy hazaérkeztem, jótékonysági estet tartottunk a zenekarunkkal, ahol a friss élményeimről tartottam beszámolót, ezen az eseményen is sok támogatást szereztünk. Szívesen meséltem, mesélek azóta is a tapasztalataimról, Rékáék alapítványáról, az iskoláról, mert jó célt szolgál. Ilyenkor mindig elképzelem a téglákat, a gyerekeket, akikért ezt teszem, és látom magam előtt, ahogyan épül az iskola, és egyre több gyerek járhat oda.

Személyes „utadat” mennyiben formálta a 2023-as vállalásod?

Az, hogy személyes tapasztalatom van arról, hogy az emberekben – három országon át, bármerre járok – megbízhatok, azt hiszem, többet adott, mint remélni mertem. A gondviselés vezető, óvó, biztonságot adó szeretetét megtapasztalni különös ajándék. Ez az élmény örökre az enyém marad, és táplál. A munkahelyi kérdés is érdekesen alakult: egy alkalommal, valahol az El Camino útvonalán, szentmisén vettem részt. Portugál nyelven mutatták be, egy szót sem értettem belőle. Ám egyszer csak, mintha azt a szót hallottam volna, hogy „kiserdő” – többször is. 

Ennek azért volt számomra nagy jelentősége, mert édesanyám, a Dr. Béres József Általános Iskola pedagógusaként annak kiserdei tagiskolájában dolgozott, amit mi csak „Kiserdőnek” nevezünk. Így ezt egyértelműen jelnek tekintettem. 

Már két éve itt vagyok mint tanító. Hallottam én még ott más neveket is, de azok megfejtése még a jövő zenéje. Egy másik alkalommal, amikor épp hosszas lefelé menetben haladtam a biciklimmel, megfeledkeztem magamról, és nem követtem a navigációt. Csak élveztem a gurulást. Emiatt letértem arról az útról, amin haladnom kellett volna. Nagyon rossz érzés fogott el, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Fontosnak éreztem, hogy mielőbb visszatérjek az eredeti utamra, mert amerre letértem, azon a párhuzamos úton nem éreztem magam biztonságban. Ezt szintén olyan jelként értelmeztem, ami túlmutatott a fizikális síkon. Végül minden úgy alakult, hogy tervezni sem lehetett volna jobban: gondviselésszerűen.