A pap, aki bízott az utcakölykökben és börtönviseltekben

Érdemes figyelni arra, miről álmodunk

A 19. század elején, egy kis olasz tanyán, nagy szegénységben és nélkülözésben élő család harmadik gyermekeként született meg Bosco János. Édesanyja szeretettel, hittel nevelte őt és testvéreit, de édesapját kétévesen elveszítette. Bár engedelmes volt mindenben, nem bírta a földeken végzett kemény munkát, amire idősebb bátyja kényszerítette volna. Jobban vonzotta a tanulás és a papi hivatás.
Kilencévesen olyan beszédes álmot látott, amely későbbi küldetését vetítette előre. Egy gyereksereg közepén találta magát, akik közül egyesek káromkodtak. A kis János dühösen hozzájuk szaladt, hogy megfenyítse őket. Akkor egy fehér ruhás alak megállította, és azt kérte tőle, hogy szelídséggel forduljon feléjük. Ezután a gyerekek bárányokká szelídültek.

Bosco János megőrizte szívében az álmot, de hosszú út vezetett a megvalósulásáig. A legnagyobb akadály maga a szegénység volt. Hogyan is tanulhatna, ha a mindennapi betevőre sincs pénzük? Egy idős pap oldotta meg a problémát, aki magához vette és tanította tízéves korától. Mesterségeket is kitanult, hogy eltartsa magát. A szabó, asztalos, cipész, kovács, lakatos, pincér, házitanító szakmáknak később nagy hasznát vette, amikor pártfogoltjait tanította. A környékbeli gyerekeket még szórakoztatta bűvésztrükkökkel, mutatványokkal is.

Nem felejti el a múltját

Miután pappá szentelték, választhatott volna egy kényelmesebb papi életet, de neki ennél nagyobb kihívásra volt szüksége. Sosem feledte, milyen mélyről is jött. Látta Torinó városában az elárvult, munkát vállaló, kiszolgáltatott gyermekeket, fiatalokat. Megértette, hogy amikor lopni kényszerülnek, csak saját magukat próbálják eltartani, éhségüket csillapítani. A gyárakban, egész nap során megszerzett kevéske bér és sok verés nem segítette őket ahhoz, hogy becsületes, egészséges emberekké váljanak.

Összegyűjtötte és elhívta őket az oratóriumba – a templom emeleti részén lévő terembe –, ahol uzsonnát adott nekik, ahol védelmező közösséget próbált teremteni nekik, és ahol hitre tanította őket.

A börtönben is találkozott szerencsétlen sorsú fiatalokkal, akiket a szegénység okozta bűnök tartottak fogva. Egy alkalommal a torinói fiatalok börtönébe hívták húsvéti lelkigyakorlatra. Mind a háromszáz fiú gyónt és áldozott. Bosco Jánost ez annyira megérintette, hogy szerette volna megajándékozni őket egy szabadnappal, egy közös kirándulással. Nagyon nehezen kapott engedélyt arra, hogy őrizet nélkül elvigye mindannyiukat a természetbe. Megígérte, hogy a nap végén mind egy szálig ott lesznek. Ez elég kockázatos vállalkozásnak tűnt, szerintem napközben többször megremegett a szíve, hogy bizalma viszonzásra talál-e. És az ígéret teljesült: senki sem szökött meg közülük.

Küzdelem az álom megvalósításáért

Az árva és szegény fiúk összegyűjtése több szempontból pozitív célt szolgált. Társadalmi és szociális szempontból azért, mert a gyerekek nem loptak többé, nem lógtak az utcán, erkölcsi nevelést és szakmát kaptak. Egyházi szempontból megtért báránykák lettek, akik felhagytak korábbi bűnös életmódjukkal, imádkoztak, szolgáltak a templomban, néhányan papnak készültek. Olyan természetesnek tartanánk, hogy elismerés és hála övezte Bosco Jánost, aki nem mindennapi feladatot vállalt magára, önkéntesen. De nem így történt.

Kép

Bosco Szent János

Rossz szemmel néztek rá a papok, mert a templom környékére hívta a randalírozó fiatalokat, együtt játszott velük, uzsonnát osztott nekik. Reklamáltak a környékbeliek is, akik nehezen tűrték meg a ricsajt. Egyik helyről a másikra kellett költözniük emiatt és a növekvő létszám következtében is. De a sok bizonytalanság és kudarc ellenére mindig volt hol aludniuk, mit enniük. Alamizsnából, adományokból éltek meg. Egy idő után János édesanyja, Margit mama is csatlakozott a csapathoz, aki főzött rájuk, és mindannyiuk édesanyja lett.

Bosco János mindegyikükben megbízott. Abban is, aki először meglopta, de később tékozló fiúként visszatért. Abban is, aki el akarta árulni. Aki ismételten rossz útra tért, és emiatt börtönbe került, azt sem hagyta magára.

Fizikailag és lelkileg is nagyon feszített tempót diktált, fáradhatatlanul tevékenykedett. Keveset aludt, mert édesanyjától azt tanulta, hogy minden óra elveszett idő a mennyország számára, amit felesleges alvással töltünk.

A jó pedagógia jó gyümölcsöt hoz

Bosco János pedagógiája a szeretet volt. Úgy szeretni a fiatalokat, hogy azt érezzék is. Az ő neveltjei, akik korábban nem tudták, mi a szeretet és a bizalom, most bőségesen megtapasztalhatták. Ez a feltétel nélküli szeretet akkora erőt adott, hogy végül a legmakacsabb ellenállók is megtörtek, és a közösség építő tagjaivá váltak. Az oratóriumból, a játékos-imádságos foglalkozásokból otthon és iskola lett, ahol a fiatalok szakmát is tanulhattak. Voltak, akik követték a szent példáját, és a frissen alapított szalézi rend szerzetesei lettek.

Az egyik fiú, Savio Domonkos maga is szentté vált. Ő nem árvaként került Bosco János mellé, hanem tanulni szeretett volna tőle. Három évet töltöttek együtt, és a gyenge szervezetű Domonkos ezalatt igyekezett mindent megtenni, hogy később pap lehessen. Társait békítgette, jó útra vezette. Amikor két társa megharagudott egymásra, és kővel akartak megküzdeni, ő közéjük állt a kereszttel, és azt kiáltotta, hogy rá dobják az első követ. Amit csak tudott, a saját tulajdonaiból másnak ajándékozott. Don Bosco egyszer azt kérte a fiaitól, hogy írják le egy cetlire, mit szeretnének. Domonkos azt kérte, mentse meg a lelkét, és nevelje szentté. Ez a kérése teljesült, 15 év elég lett számára ahhoz, hogy szentté váljon.

Ma is élnek közöttünk szentek?

Igen, a szentek közöttünk élnek. Egyeseket felismerünk, másokat nem. Bosco Szent János méltó utódjának tekinthetjük például Böjte Csaba testvért, aki Erdélyben ezreknek adott otthont és pozitív életlehetőséget. Az ő pedagógiája is a szeretet, és hiszem, hogy az ő munkája újabb szenteket terem. Savio Domonkos lelki testvére pedig az a Carlo Acutis lehet, aki szintén 15 évesen halt meg épp 15 évvel ezelőtt, és nemrég avatta boldoggá Ferenc pápa. Ő az élő példa, hogy napjaink interneten felnövő generációi is válhatnak szentté.

Ne felejtsük el értékelni azoknak a szülőknek és pedagógusoknak a munkáját, helytállását, akik nehezen kezelhető, problémás, kudarcélményeket is adó gyermekeket nevelnek.

A szeretet ma is csodákra képes, csak az a fontos, hogy megéreztessük egymással.