„Mit keres itt egy női focista?” – Újvári Izabella nem törődik a sztereotípiákkal, a tettei beszélnek helyette

Gyerekkorod szerves része volt az atlétika: síkfutás, gátfutás, távol- és magasugrás. Többszörös országos és fedett pályás gátfutóbajnok lettél. Mégsem ebben a sportágban folytattad az utad, 2012 körül a futball felé fordultál. A honlapodon azt írod: „Az atlétika az életem, a foci volt az álmom.” Úgy érzem, e mondat több egy jól hangzó szlogennél...

Gyerekként az atlétika volt a menedékem. A szüleim elváltak, édesanyám egyedül nevelt fel. Rengeteget dolgozott – sokszor három műszakban –, hétvégente pedig takarítani járt. Gyakran engem is vitt magával, mert nem volt kire bíznia. Az atlétika szeretettel teli közeget adott, ahol biztonságban, otthon éreztem magam. Az edzőm, Benkő Ákos olyan volt számomra, mint egy pótapa. A csapattársaimmal valódi közösséget alkottunk – második családként éltem meg azt a közeget. 

A foci viszont már akkor is ott volt a mindennapjaimban. Minden edzésre vittem magammal a labdát, az atlétika előtt-után fociztam. 

Már akkor kiírtam a falamra: „Külföldön fogok focizni, és lesz egy kabrióm.” 

Az atlétika volt az életem, kapaszkodót jelentett, de a foci az, amiben igazán önmagam lehetek.

Sikerek, érmek és egy pótapa – mégis otthagytad az atlétikát.

Amikor meghalt az edzőm, az megtört. A magasugrás nem olyan, mint a gátfutás, ahol eldördül a rajtpisztoly, és elindulsz – ott várni kell, koncentrálni. Nekem pedig mindig fontos volt, hogy Ákos bácsi nézze, amit csinálok. Szükségem volt arra, hogy visszajelzést kapjak tőle: mennyire voltam jó, hol tudok még fejlődni. Az egyik országos bajnokságon például beteg voltam, de mégis versenyeztem. Ott ült a lelátón édesanyám és a nagymamám is, az edzőm pedig épp velük beszélgetett. Kiabáltam neki: „Ákos bácsi!” Mire ő visszaszólt: „Jól van, Gizi, figyelek, figyelek!” Mindig Gizinek hívott. Felállt, odajött a kerítéshez, csak állt ott, nézett. És akkor már nyugodt voltam. Tudtam, hogy ott van, figyel, és mehetek ugrani. Nem tudtam senki másra úgy felnézni, mint rá – nemcsak szakmailag, emberileg is példakép volt. Egy székely ember, végtelenül természetes, szeretetteljes és következetes. Nem akartam csapatot váltani, új edzőt keresni. A távozásával az atlétika világa lezárult bennem.

Ha az atlétikában menedékre, második otthonra leltél, a fociban mit találtál?

Elsőosztályos koromban volt egy „szerelmem”, aki éppen a Fradiban focizott – ez adta az első motivációt. 

Tesiórán mindig a fiúkkal fociztam, és hamar kiderült, hogy jobban megy a játék, mint nekik. Többet tudtam dekázni, ügyesebbnek bizonyultam a labdával, ami nagyon jó érzés volt. 

Különlegesnek éreztem magam. Innen indult a labda szeretete, és már nem is volt megállás. Mindig is sportos, „fiús” lány voltam, rengeteget tartózkodtam lent a játszótéren, és többnyire a fiúkkal játszottam. Ebben valószínűleg nagy szerepe volt a kilenc évvel idősebb bátyámnak és az ő barátainak. Ez a „fiús közeg” nagyon sokat formált rajtam – részben ettől lettem az, aki ma vagyok.

Kép

Fotó forrása: Újvári Izabella

Felnőtté válásod idején vesztetted el a pótapádat. Ez az az időszak, amikor az ember elkezdi igazán felfedezni önmagát – a vágyait, a szükségleteit. Hogyan élted meg mindezt?

Ahogy mondtam, Ákos bácsi halála megtört, ezzel együtt jött a kamaszkor a maga zűrzavarával. Visszavettem a sportból, felköltöztem Gödöllőről Budapestre, és hirtelen kinyílt a világ: barátok, bulik, új élmények. Egy évre teljesen abbahagytam az atlétikát.

Aztán a Csanádi Árpád Gimnáziumban volt egy testnevelésóra, ahol a lányok focitornára készültek. Odamentem a tanárhoz, hogy szeretnék menni, aki rám nézett, és megkérdezte: „te atléta vagy, miért akarsz focizni?” Mondtam neki, hogy dekázok annyit, amennyit kér, csak mehessek. Azt hiszem, 50-et vagy 100-at mondott – a rekordom 2137, szóval nem volt probléma. Végül azt mondta: „jó, elviszlek, de nem nevezlek be”. Nem zavart, „legalább ott lehetek, dekázhatok a szünetekben, kapura lövök, csinálhatom, amit szeretek” – gondoltam. A tornán Hevesi Tamás, az U17-es magyar női válogatott szövetségi kapitánya odajött hozzám, megkérdezte, ki vagyok, majd rögtön meghívott edzésre a Fradiba, sőt elvitt az U17-es csapat válogatójára is. Ez hatalmas lehetőség volt, teljesen beleéltem magam. Végül nem válogattak be, de utólag már értem, miért nem éreztem magaménak a helyet. Tudtam, hogy gyors vagyok, jól bánok a labdával, de nem tudtam, hogyan kell helyezkedni a pályán, és mit csináljak egy meccsen. 

Miben volt más a Fradi?

Az atlétikában vidám, egymást támogató közegre találtam, és bár egyéni sport, mégis úgy működtünk, mint egy csapat. A Fradiban valahogy sokkal komolyabb volt minden, és ez az átállás nehezen ment. Mindig is vidámabb, közvetlenebb típus voltam, szerettem jól érezni magam egy csapatban – viccelődünk, húzzuk egymást, de közben ott vagyunk a másiknak. 

A fociban viszont inkább a rivalizálást éreztem. Azt, hogy mindenki a helyéért küzd, és nem igazán az számít, hogy együtt erősebbek vagyunk. 

Nem akartam harcolni. Tudok harcolni, ha van cél, de nem mások ellen – inkább másokkal együtt. Az MTK-hoz kerültem, de ott kevés játékidőt kaptam, így fél év után Dorogra igazoltam, akik akkor, 2014-ben kerültek fel az NB I-be. Nagyon jól ment a játék – rúgtam tizenegy gólt –, innen kerültem Ausztriába. Itt vált valóra az álmom: fociztam, és lett egy kabrióm. Ott végre azt éreztem, hogy befogadtak, és megjelent újra az, amit az atlétikában is annyira szerettem: a családias hangulat.

Fontos, hogy érezd: tartozol valahova?

Mindenkinek fontos, hogy legyen egy közege, ahol nemcsak jól érzi magát, hanem tudja, hogy amit csinál, annak értéke van. Fejlődik, halad előre. Alapvetés számomra, hogy tudjak adni, hozzátegyek valamit egy csapat munkájához. Nem az elismerés hajtott, nem az volt a célom, hogy fontos legyek, és nem is vártam soha visszajelzést. Édesanyám önállóságra nevelt. Mindig is volt bennem egy belső iránytű, és én rábíztam magam. 

Kép

Fotó forrása: Újvári Izabella

Milyen sztereotípiákkal találkoztál női labdarúgóként, és hogyan tudtad kezelni azokat?

Ausztriában nem igazán tapasztaltam sztereotípiákat, mivel akkor inkább a sport és a térdsérülésem utáni felépülés volt a középpontban. Az elnök családjával jó kapcsolatot ápoltam, támogattak a sérülések kezelésében. Segítettek abban is, hogy ne csak a focira koncentráljak, hanem más dolgokra is figyeljek, például a nyelvtanulásra. A női foci helyzete ott nem volt különösebben más, Magyarországon azonban, főleg freestyle fellépéseken, gyakran találkoztam meglepett pillantásokkal, amikor női focistaként megjelentem. A tekintetek sokszor azt sugallták: „Mit keres itt egy női focista?” Erre nem szoktam reagálni, mert úgy érzem, a tetteim beszélnek helyettem. Amikor meglátták, mit tudok, leesett az álluk, és sokszor pozitív csalódást okoztam. Szerintem sokan nem gondolták volna, hogy nekem ennyire megy a foci, de én ezt élveztem, mert a sportban való tehetségem örökletes is – nagypapámtól kaptam ezt a képességet. Büszke vagyok arra, amit elértem, mert tudom, hogy rengeteg munka van benne.

A sztereotípiák kapcsán pedig úgy gondolom, hogy az emberek nem értik, hogy a férfiak és a nők nem egyformák. Sem fizikailag, sem biológiailag. 

A nők nem lesznek olyan erősek és gyorsak, mint a férfiak, mert más a felépítésünk. A footgolfban például kifejezett célom volt, hogy úgy nyerjek versenyt, hogy a férfiakat is legyőzöm. És sikerült is – szóval én már „megvagyok”.

A magyar származású kanadai orvos, Máté Gábor könyvet írt, előadásokat tart arról, hogy a test és a lélek elválaszthatatlan egymástól, s hogy a test jelzéseivel érdemes foglalkozni. Nyolc műtéted volt, legutóbb a petefészkedben szétrobbant egy ciszta. Máshonnan megközelítve: a tested már nyolcszor megállított. Gondoltál arra, hogy megállsz?

Egy ideig nem volt kérdés a folytatás. Az első sérülésemnél egy pillanatra megálltam, de gyorsan összeszedtem magam, és arra koncentráltam, hogy minél előbb visszatérjek. Visszatértem, de az első edzésen újra lesérültem, és tíz hónapra ki is estem. A hozzáállásom azonban változatlan maradt: folytattam, mert nem volt kérdés, hogy a foci az életem. Azonban amikor két és fél éven belül harmadszor lett problémám a térdemmel, elkezdtem gondolkodni azon, hogy talán nem jó irányba tartok. Ekkor jött a footgolf, és utólag azt mondom, jó döntést hoztam. Ez egy egyéni sport, ahol jobban tudom irányítani a saját sorsomat. A sérülésekből tanulva pedig ma már nagyobb hangsúlyt helyezek a prevencióra. Úgy gondolom, hogy minden okkal történik, és az élet mindig megtalálja a megfelelő utat. Rájöttem, hogy a térdműtétem talán azt akarta üzenni, hogy nem kell belerokkanni abba, hogy egy csapatban játssz, és nem kell olyan világban élned, amelyikben nem feltétlenül szeretnél részt venni.

Ha maradunk ezen a vonalon, akkor a térdsérülések a csapatsportokkal kapcsolatos problémákra utalnak, de a ciszta már a nőiesség kérdésköre.

Ezt rövidre zárnám: a nagymamám halála után két hónappal történt, hogy a petefészkemben szétrobbant egy ciszta. A nagymamám elvesztése már eleve nagy törést okozott, ráadásul akkor nem voltam a megfelelő párkapcsolatban sem. Visszatekintve úgy látom, hogy a történéseknek voltak összefonódásai. 

A sérülések és a műtétek következtében megfogalmazódott benned, hogy abbahagyod a sportot?

Nem tudom feladni, ez számomra egyszerűen nem opció. Az, hogy más alternatívát keressek, az igen. 

Úgy gondolom, hogy mindenre van megoldás, csak meg kell találni a megfelelő utat a célhoz, amit el akarunk érni. 

Mit tanácsolnál azoknak, akik hasonló jeleket kapnak az élettől – gondolok itt a műtéteidre, a párkapcsolatodra. 

Azt, hogy szeressék, tiszteljék, és amennyire csak lehet, ismerjék meg önmagukat. Az életben a jót és a rosszat egyaránt át kell élni, mert csak így lehet igazán tanulni és fejlődni.