„Így lett belőlem egyedülfekvő nő” – kéretlen tanácsokkal és előítéletekkel küzdenek, akik egyedül élnek

Szinte napra pontosan két éve annak, hogy egy szakítást követően külön költöztem egy albérletbe – életemben először egyedül. Anyagi szempontból megnyugtatóbb lett volna, ha valamelyik barátnőmmel vagy ismerősömmel bútorozom össze, de erre nem volt akkor kilátás, és igazából én sem akartam senkivel sem közösködni, mert úgy éreztem, mindennél jobban szükségem van az egyedüllétre. 

Ugyanakkor félelmetes is volt meghozni ezt a döntést, mert fogalmam sem volt arról, milyen egyedül élni, egyedül fenntartani magam, csak azt tudtam, hogy nekem most ezt kell tennem.

Az első egyedül töltött heteket nagyon nehezen éltem meg. Bár a lakás tetszett, barátságos és világos volt, eléggé nyomasztottak a kiadások. Sokáig nem aludtam jól, nem találtam otthon a helyem. Azt éreztem, hogy hatalmas üresség vesz körül, ami erősebb nálam, olykor fojtogat és elgyengít. Nagy volt a kontraszt a munkahelyen és a lakásban töltött órák között is, ugyanis a munkában folyton történt valami, nagy volt a nyüzsgés, de amikor hazaértem az üres lakásba, szinte fejbe kólintott a nagy csend és a semmi.

A kapcsolat elgyászolása hosszú időnek tűnt, azt hittem, sosem lesz vége, sosem leszek jobban. Bárhol és bármikor el tudott érni a sírás: az utcán, a buszon, az üzletben. Visszagondolva viszont szerencsés voltam, mert a feldolgozási folyamatban nem voltam teljesen egyedül. Ott voltak a barátaim, akik figyeltek rám, támogattak, segítettek, és ott volt a pszichológusom is, aki a szakértelmével végigkísért a hullámvölgyeken. Sokat segített, hogy megoszthattam az érzéseimet, a kételyeimet, és reményt adott az, hogy helyt tudtam állni a mindennapokban, ahol sokszor egyik megoldandó probléma követte a másikat.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

A nő, aki mellett nem fekszik senki sem

Egy adott ponton feltettem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen ki és mi vagyok ebben az új élethelyzetben. 

Éppen a villamoson állva utaztam, amikor belém nyilallt a gondolat, hogy nem is egyedülálló nő vagyok, hanem egyedülfekvő, hiszen nem fekszik mellettem senki sem. 

Ez a fogalom annyira megtetszett, hogy azóta is így nevezem magam. Nem sokkal később elkezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy mi lenne, ha az egyedülfekvőségemmel, vagyis az egyedülléttel és az egyedül éléssel kapcsolatos megéléseimmel kezdenék valamit.

Ekkor már csillapodott a bennem lévő sok rossz érzés. Elkezdtem megszeretni az egyedüllétet, megláttam azt is, hogy mennyi fejlődési lehetőség rejlik benne, és onnantól kezdve igyekeztem erre fókuszálni. Lassan elérkeztem a megnyugváshoz, amely egyben az ürességet is megszelídítette, onnantól kezdve már nem fojtogatott. Sőt azt éreztem, hogy most már én uralom az ürességet, és nem ő engem. 

Az egyedül élők tényleg magányosak és boldogtalanok?

Ezzel párhuzamosan azt is észrevettem, mennyire megosztóan vélekednek a környezetemben élők az egyedüllétről. Bár voltak, akik ezt az élethelyzetet könnyebben megértették és elfogadták, több olyan megjegyzést is kaptam, amelyek arról tanúskodtak, hogy elég sokan gondolják úgy, nem jó hosszú ideig ebben az állapotban lenni. Voltak, akik ebből kifolyólag az ismerkedésre bátorítottak, voltak, akik arra, hogy tartsak otthon kisállatot, és voltak, akik a biológiai óra ketyegésével próbáltak arra ösztönözni, hogy mielőbb párt találjak magamnak. 

Elkezdett komolyabban foglalkoztatni a kérdés, hogy vajon mit gondolnak az emberek az egyedülállókról, illetve az egyedül élőkről. Kíváncsi voltam, mit mondanak a szakértők, és mit mutatnak a tudományos kutatások, ezért beszereztem néhány témába vágó kötetet. 

Ezek olvasásakor szembesültem azzal, hogy bár az egyedül élés globálisan egyre elterjedtebb jelenség, sokan mégis furcsán tekintenek azokra, akik ezt az életmódot választják. Mi több, magányosnak és boldogtalannak tartják őket.

Mivel Magyarországon is számottevő az egyedül élők aránya – a legutóbbi népszámláláskor több mint 1,4 millió egyszemélyes háztartást vettek nyilvántartásba –, adta magát az ötlet, hogy elindítsak egy olyan társadalmi kommunikációs projektet, amely felhívja a figyelmet az egyedül élőkhöz kapcsolódó sztereotípiákra, és több szemszögből is megvizsgálja ennek a csoportnak a helyzetét. Így jött létre az Egyedülfekvők.hu oldal, amelynek elsődleges célja, hogy párbeszéddel segítse az egyedül élők megértését és elfogadását. 

A magyarok közel fele borúlátó az egyedül élés kapcsán

Az indulás alkalmából egy kreatív ügynökséggel közösen reprezentatív kutatást végeztünk az egyedül élők megítéléséről. A felmérés eredményei igazolják, hogy a magyarok is megosztóan vélekednek erről a csoportról. Bár a többség önállónak és függetlennek látja az egyedül élőket, a lakosság ötöde azt nyilatkozta, hogy ezek a személyek magányosak és boldogtalanok. Kiderült továbbá, hogy az egyedül élésre szinte minden második ember negatívan tekint – a kutatásban részt vevők szerint ez az élethelyzet unalmas, kiszolgáltatottsággal jár, sőt természetellenes, mivel az ember társas lény. Ezek a válaszok is azt mutatják, hogy van még mit tenni az egyedül élők elfogadásáért. 

A projekttel nem az a célom, hogy népszerűbbé tegyem az egyedül élést – ez már amúgy is eléggé elterjedt, és valószínűleg a jövőben még többen fognak így élni. Ugyanakkor nem szól a családok ellen sem, hiszen bárkivel megeshet, hogy egyedül marad, mert véget ért a kapcsolata, a házassága, elveszítette a párját, vagy épp ellenkezőleg, még nem talált rá a társára. 

Ilyen esetekben jó, ha azt érezzük, többek vagyunk, mint amit a családi állapotunk sugall. 

Én azt gondolom, hogy az egyedül élőknek ugyanolyan életük van, mint bárki másnak, csupán annyi különbözteti meg őket a többiektől, hogy este nem fekszik mellettük senki sem, ezért egyedülfekvők. Az egyedül élés pedig épp olyan hétköznapi, mint bármelyik más élethelyzet, se nem rossz, se nem jó, egyszerűen csak van, a maga pozitívumaival és negatívumaival. Továbbá az, hogy valaki egyedül él, nem jelenti automatikusan azt, hogy egyedül is érzi magát.

Személy szerint nagyon hasznos életszakaszként tekintek az egyedülfekvőségemre. Ez a két év sok nehéz pillanatot, de rengeteg erőt, kitartást, önismeretet és önszeretetet is adott nekem. Hálás vagyok, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy feszegessem a határaimat, mert így megtapasztaltam, hogy a legfélelmetesebb helyzetek legyőzésével lehet a legjobban fejlődni. És bár az egyedülfekvésemben olykor ott lapul a félelem és a bizonytalanság, jó tudni, hogy most már megbújik mellette a megbékélés, a szabadságérzet és a vágyakozás is egy másfajta élet iránt.