„A legtöbb szülő nem tudja, hogy ezek az ingerek káros hatással vannak a gyermekére” – gyógypedagógust kérdeztünk

Milyen szárnyakat ad a Szárnyaló?

Ez egy fejlesztőkuckó, amit 2021-ben indítottam útnak. Vágyam volt egy olyan hely megalkotása, ahol a hozzám forduló családok biztonságos, szeretettel teli légkörben lehetnek, és a gyermekek játékosan, az élménypedagógia eszköztárával fejlődnek. A Szárnyaló Fejlesztő egyszerre ad otthont a gyerekek vizsgálatainak, a fejlesztéseknek, a tematikus foglalkozásoknak, babatornáknak és a szülőket, családokat támogató eseményeknek, csoportoknak. 

Hiszek abban, hogy a családra mint egészre kell tekintenünk. 

Fontosnak tartom, hogy a szülők támogatást kapjanak már a kezdetektől, akkor is, ha épp a szülővé válás kihívásaival találják magukat szembe, meg akkor is, ha egy eltérő fejlődésmenetű gyermek érkezését kell feldolgozniuk, eligazodva az előttük álló folyamatokban. A családon belüli erőforrások, a szülők egymás közti és a gyermekeik felé irányuló kötődése képezheti a „bázisát” az egész fejlesztési folyamatnak.

Hogyan kell elképzelni a foglalkozásokat a „fejlesztőkuckóban”?

Én korai fejlesztésben dolgozom 0–6 éves korú gyermekekkel és családjaikkal, ebben az életkorban még nagyon is a játéké a főszerep. Így mind a vizsgálatok, mind a fejlesztések során a játékba ágyazottságra törekszünk. Maga a vizsgálat többlépcsős folyamat, részét képezi egy szülői interjú, anamnézis-felvétel, amiben kitérünk a várandóság időszakára, a szülésélményre, a korai adaptációra és a gyermek későbbi fejlődésére. Ez egy nagyon intim, egyben igen informatív része a folyamatnak, már itt megalapozódik a szülők és a szakember közti bizalom. Ezalatt a gyermeknek van lehetősége megérkezni, egy kicsit feloldódni.

A fejlesztőben van nálam egy nagy, játékokkal teli polc. Sokan nem értik, miért nem zárható, de én a visszapakolnivalók ellenére is nagyon szeretem, mert láthatom, ahogy a gyermek elkezdi felfedezni, ahogy játékot kér, választ, ahogy tevékenykedik egy játékkal. Vagy hogy milyen gyorsan vált egyik tevékenységről a másikra, és ebből már a szülőkkel való beszélgetés alatt megtudhatom, hogy mi motiválja, milyen szinten áll a játéktevékenysége, kommunikációja, figyelme. És még rengeteg mindent, ami még jobban körvonalazza a vizsgálat irányát. 
A szülői interjú után pedig bekapcsolódom a gyermek játékába, s elkezdünk közösen, de picit irányítottabban játszani. 

A vizsgálati folyamat amolyan feltérképezés: megkínálom helyzetekkel a gyermeket, ő megmutathatja, mit tud, s így kirajzolódhat számomra egy teljes képességprofil, jelezve azokat a területeket, amiken dolgoznunk kell, és azokat, amikre építhetünk. 

Olyan játékokat, eszközöket, keretmesékbe ágyazott feladatokat viszünk egy-egy alkalomra, amik teljesen a gyermek életkorának, motivációjának és képességeinek megfelelők, és amik az elsajátítandó képességeket alapozzák meg, fejlesztik. Mindezt úgy, hogy a gyermek közben élvezi a foglalkozást, biztonságban érzi magát, és sikerélményeket gyűjt. Természetesen vannak olyan helyzetek, állapotok, amikben nem mindig tudjuk elérni azt, hogy teljesen önfeledt legyen egy feladat végrehajtása. Ilyen lehet például egy feszes izomzat átmozgatása, ami kevésbé komfortos helyzet a gyermek számára, hisz a nyújtások kellemetlenek lehetnek, de ilyenkor is törekszünk a fájdalommentességre. Ahogy arra is, hogy a gyermek a lehető legaktívabban részt vegyen a folyamatban, s minden mozgást úgy végezzünk, hogy legyen rá motiváció. Utána pedig egy kedvenc játékkal értékeljük azt, hogy ennyit ügyeskedett egy nehezebb helyzetben.

Kép

Fotó: Nagy Dorina Noémi

Mi jelenti a legnagyobb kihívást a munkádban?

Talán, amikor útnak indítunk egy kisgyermeket az intézményrendszerben. Sok autizmus-spektrumzavarban, ADHD-ban, illetve mozgási rendellenességben érintett gyermekkel dolgoztam már együtt. Sokszor éveket fáradoztunk azon, hogy elsajátítsanak olyan képességeket, amelyek szükségesek a mindennapi óvodai-iskolai életben való lehető legjobb helytálláshoz. Mindig törekszünk az integrálhatóságra, de a gyermek számára sokszor a szegregált intézmény az egyetlen út ma Magyarországon. Az ilyen intézményekből is kevés van, és nagyon túlterheltek.

Gyógypedagógusként az inklúzióban hiszünk, a nemzetközi irányelv is azt mondja, hogy ne csak a gyermeket készítsük fel a lehető legjobban az alkalmazkodásra, hanem a fogadó közeget is adaptáljuk. 

Ehhez képest a gyakorlatban az integráció is gyerekcipőben jár a legtöbb helyen, s nincs elegendő személyi, tárgyi feltétel ahhoz, hogy egy kicsit könnyebbé tegyük a bekerülő gyermekeknek ezt a folyamatot. Vannak jó gyakorlatok, s egy-egy olyan intézmény, ahol egyre inkább megvalósul az inklúzív szemlélet az integráció helyett, de sokkal többre lenne szükség.

Az utóbbi időben a megnövekedett képernyőhasználat következtében a gyerekek a játékvilágról monitorra váltanak. Új jelenség a digitális autizmus. Mit is jelent ez?

Szakmai körökben nem használjuk ezt a fogalmat, és nem is minősül diagnózisnak, hiszen az autizmus hátterében feltételezhető a környezeti tényezők mellett egy poligénes öröklődés, így a kiváltója nem lehet csupán a digitális eszközök használata. Ugyanakkor a terepen dolgozva gyakran érkeznek hozzánk vizsgálatra olyan gyermekek, akik erősen autisztikus tüneteket mutatnak, elmaradásuk van a beszédben, a szociális készségekben, az együttműködésben, a játéktevékenységben, s gyakran fény derül arra, hogy a gyermek az életkorához képest sok időt tölt képernyő előtt. Vagy éppen a háttérben megy folyamatosan a televízió, s még ha a gyermek nem is nézi közvetlenül, az idegrendszerére, a beszédészlelésére, a fejlődésére nagyon is hatással van. 

Mára már a gyakorlatunk részévé vált, hogy a szülői interjú során kikérdezzük a szülőket arról, mennyi képernyőideje van a gyermeknek, megy-e a háttérben bármilyen inger, amikor a gyermek játszik, eszik. A legtöbbször az is kiderül, hogy a szülő nem is gondolta volna, hogy ezek ilyen hatást gyakorolnak a gyermekére, csak azt látta meg, milyen jó, hogy a gyermeke mond angol szavakat a meséből (még ha aktívan magyar szavakat nem is használ), vagy milyen jó fejlesztő játékokat játszik a tableten – csak közben a tárgyak, játékok nem kötik le a figyelmét, nem tudja a képernyőidőn kívül elfoglalni magát. 

Szerinted mikortól lenne megengedett a képernyő-használat?

A WHO ajánlása az, hogy kétéves kor előtt törekedjünk a képernyőmentességre, s utána is keretek között engedjük csak. Én, látva azt, hogy milyen hatással tudnak lenni a digitális eszközök a gyermekek idegrendszeri fejlődésére, kommunikációjára, viselkedésére, étkezésére, nagyon tudok azonosulni a WHO ajánlásával. Erre bátorítom a szülőket is, mert utólag megvonni a képernyőidőt, s fejlesztések árán behozni a lemaradásokat sokkal nehezebb út. 

Megértem azt is, hogy vannak nehéz helyzetek, amikor szülőként is kimerülünk. Ilyenkor azt szoktam javasolni, hogy ha már képernyőidő, akkor családi fényképeket, videókat nézzünk. 

Ugyanis az egyéves körüli gyermek egy statikus képet 8 másodperc alatt dolgoz fel, s még a babáknak készült műsorok is 2–3 másodperces vágásokkal dolgoznak, amik nagyon túlstimulálják az idegrendszerüket. A családi videók sokkal lassabb tempójúak. 

Kép

Nyerges Anna Bíborka gyógypedagógus − Fotó: Hajnal-Ligeti Kata

Munkád mellett elvégezted a családkonzulens képzést. Miért érezted ezt fontosnak?

A korai fejlesztés pont egy olyan terület, ahol nagyon sokszor mi vagyunk azok, akik elindítjuk és kísérjük a családokat a vizsgálati folyamatban. Gyakran mi jelezzük elsőként, hogy probléma van, vagy épp hozzánk érkeznek be a családok egyből a diagnózissal való szembesülést követően. Ha egy szülő ráébred arra, hogy a gyermeke másképp fejlődik, vagy épp kap egy olyan diagnózist amire nem számított, vagy amitől tartott, az alapjaiban ingathatja meg a család biztonságérzetét, a szülők gyermekükhöz és egymáshoz való kötődését. 

Egy nagyon mély és a társadalomban még igencsak tabusított gyászfolyamat indul meg a szülőkben, ami nagyfokú bűntudattal is társul, hiszen úgy gyászolnak egy elképzelt gyermeket és életet, hogy közben ott van a gyermekük az ölükben. Ezek a családok sokszor nem kapnak támogatást ezekhez a megéléseikhez, egyedül maradnak, s belekerülnek a fejlesztési folyamatok spiráljába. Mindenki elfeledkezik arról, hogy ők mit éreznek. 

Ez hosszú távon nagyon is kihathat a család működésére és a gyermekkel való kapcsolódásra, ezért elengedhetetlen része a munkánknak, hogy holisztikusan, az egész családot nézve dolgozzunk. 

A másik aspektus pedig, ha nem a diagnózis oldaláról közelítünk: önmagában a szülővé válás is egy normatív krízis, egy egészen új szerepkör. Egyre gyakrabban érkeznek hozzám olyan első gyermekes szülők, akikben rengeteg szorongás, félelem van, hogy jól csinálják-e, elég jó anyák, apák-e, és sokszor ez a szorongás hat ki a gyermek fejlődésére, elindulására. Ilyenkor nem elég önmagában a gyermeket nézni, nézni kell az egész családot, emelni és támogatni a szülőt abban, hogy jól csinálja, s nagyon is kompetens a szülőségében. Ehhez nem éreztem elégnek a gyógypedagógiai tudást a – ahhoz, hogy jól tudjak segíteni, kellett a családkonzultáció eszközparkja, szemlélete is.