Nagy Mari: „Néztem a nézőket, és rádöbbentem, hogy Úristen, ezek néznek minket!”

Hogyan kerültél a színpad közelébe? 

Talán a legtöbb kislánynak van olyan korszaka, amikor színésznő szeretne lenni, pláne az én időmben, amikor a televízió fekete-fehér filmjein át ismerkedtünk a tágabb világgal. Nagyon szerettem a verseket, szerettem meg is tanulni, aztán kiderült, hogy el is tudom mondani őket, majd a gimnázium negyedik évének a végén rájöttem, hogy a színpadon is működöm. A színészet azért inkább egyfajta álom volt. Tanítani szerettem volna, a magyar és a történelem nagyon érdekelt. De nem vettek föl, ezért elmentem a kaposvári színházba súgónak. Tizennyolc éves voltam, ennyi idősen csoportos szereplőként még nem jöttem szóba. Súgóként minden előadást láttam, beszippantott ez a világ. 

Milyen a jó súgó? 

A mai fejemmel már tudom, hogy rossz súgó voltam. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kell csinálni. Persze, azt tudtam, hogy a szöveget előre kell mondani, de azt nem, hogy szinte üvöltve. 

Az ember azt hiszi, hogy a súgó az suttog, pedig kiabál, hogy a színész, aki közben más dolgokra is figyel, meghallja. 

Meg kell érezni azt a pontot, amikor elfelejti a szöveget, és ráhangolódni egyszerre több színészre. Ha túl sokat súgsz, megzavarja a színészt, akkor le is szokták állítani súgót, majd a színészek rendszerint abban a pillanatban el is felejtik a szöveget, mert zavarba jönnek, hogy nincs súgó, akkor megint súgni kell nekik… Ez nagy empátiát igénylő, kifejezetten nehéz munka. 

Talán nem is ártana bevezetni a színészképzésbe a súgói gyakorlatot, hiszen rá kell hangolódni az előadás ritmusára, a színészekre külön-külön. 

A súgó az olvasópróbától az utolsó előadásig minden pillanatban jelen van. Sem a rendező, sem az asszisztens, sem az ügyelő nincs ennyire ott végig. Sokszor akkor is megértettem, amit a rendező mondott, amikor a színész nem, mert más szemszögből figyelhettem. Figyeltem és tanultam. Ascher Tamás, Babarczy László, Gothár Péter, Ács János rendezett, Olsavszky Éva, Molnár Piroska, Lázár Kati játszottak, külön erőt adott a Csákányi Eszter–Pogány Judit–Lukáts Andor-csapat, akiknek nem volt színészi diplomájuk, és mégis elismert színészek lettek.

Tét nélkül megfigyelhetted és megérthetted a törékeny egyensúlyt, amely a színpadon mozgat egy-egy munkafolyamatot, előadást… 

Igen, és amikor belekerültem színészként, hálás voltam ezért. Olyan szempontból is zseniális a súgás, hogy alázatra tanít, mert nem szerepelhetsz mindjárt. Igazad van, érdemes volna kicsit ezt is kipróbáltatni a leendő színészekkel. 

Közben azt is megérted, hogy ez nemcsak a szereplésről szól, nemcsak rólad, hanem sok ember közös munkája, egészen a kellékesig. 

Mert ő is fontos, hiszen egyszer csak ott van egy bögre, és ő tudja, hogy másképp játszol vele, ha víz van benne. 

Milyen volt Kaposváron az első színpadra lépésed? 

Egy operettben, talán A víg özvegyben kellett állni a nyitányban. Legyeztem, és néztem a nézőket. Rádöbbentem, hogy Úristen, ezek néznek minket! 

Az interjú folytatása a Képmás magazin legfrissebb, novemberi számában olvasható.

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.