„Életem végéig ebben a viseletben maradok” – A sváb asszony története
Szinte egyetlen lélegzetvétellel elmondott gondolatokat, hosszú éjszakákon át hordozott szavakat hallottam Anna nénitől. Akkor már sokadik alkalommal jártam az ezerarcú Vajdaságban, ahol eleinte csak magyar falvakban fényképeztem, de hamar felismertem: vajdasági magyarnak lenni nem csupán azt jelenti, hogy az itt lakók egy idegen országban, Szerbiában élik az életüket.
A Vajdaság nemzetiségi kavalkádja igazán egyedülálló. A térképen magyarul vagy szerbül is megtalálhatjuk ugyanazokat a faluneveket, ám hiba lenne azt gondolni, hogy csak ez a két nép él e tájon.
Hiszen laknak itt többek között sokácok, bunyevácok, ruszinok, székelyek és szlovákok is. Több település is olyan, mint egy mikrovilág.
Ennek oka a török hódoltság alatti elnéptelenedés, amelyet a XVIII. században erős újratelepítési hullám követett. Számos család érkezett ebben az időben erre a vidékre egy jobb élet reményében.
Szelencse vagy Bácsújfalu, (szlovákul Selenča), egy szlovákok lakta település, ahol a falu fele evangélikus, a másik fele katolikus – ez a különbség szó szerint felezi a települést, a mai napig nem mindegy, ki merre lakik. Anna nénit a katolikus templom előtt ismertem meg.
„Sváb származású vagyok, Joha Anna a nevem, Vajdaságban, Bački Gračacon (németül: Filipowa, magyarul: Szentfülöp) születtem 1940-ben. A szüleimet kivégezték, apámat még a háború legelején, anyámat meg később a lágerban. Sírhelye sincs anyámnak, mert úgy dobták el őket. Édesanyám neve Anna, mint az enyém, édesapám meg Stephan volt. Egy fényképem van a szüleimről, amihez egy rokon apáca által jutottam. Négy és fél évesen befogadott egy szelencsei szegény házaspár, de azt sem tudom igazából, hogy miért. Annyi biztos, hogy egy rokonom egy szállásra (tanyára) vitt, de azok se tudtak ott tartani, mert nem volt élelem, többnyire csak kukoricadara. Amikor Szelencsére érkeztem, nagyon gyenge, vékony voltam.
Az új családban sem volt fényes az anyagi helyzet, mert az ország tönkrement, mindent elhordtak a néptől, még az éléskamráinkba is bementek, vitték a húst, meg az ólakból a disznókat, a lovakat is sok helyről elhajtották.
Eleinte csak németül tudtam beszélni, amikor Szelencsére kerültem, a gyerekek az utcán kinevettek. Mára már teljesen el is felejtettem. Végül itt, Szelencsén mentem férjhez, egy évvel volt fiatalabb tőlem az uram. Megszerettem az itteni szlovák viseletet, a nevelőszüleim rögtön abba kezdtek öltöztetni, bár igen szegényesen. Leginkább nagylánykoromtól kezdve, meg azután vásároltam az anyagokat a ruha varrásához. Életem végéig ebben a viseletben maradok. Itt mindenki elfogadott, de a mai napig, hetvennyolc év után is úgy hívnak a faluban, hogy Švabica (sváb asszony), és ezzel nincs semmi gondom.”
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
A gyász nem múlik el, csak az élet körbenövi
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
