„Ha azt, amitől félünk, viccessé tesszük, kissé már le is győztük” – Ács Fruzsi és Szabó Balázs Máté a kapunyitásról

Milyen személyiség és milyen megélések kellenek egy humoristának ahhoz, hogy a komikum legyen számára az elsődleges feldolgozási mód? 

Sz. B. M.: Azt gondolom, hogy ehhez olyan családi háttér is kell. Nálunk anyukám az, akivel komoly témában is lehet viccelni. A humor egyébként két dologra jó: beszélni valamiről, vagy nem beszélni valamiről. Lehet komoly témát is úgy felhozni, hogy tompuljon az éle, de lehet úgy is viccelni, hogy közben nem beszélünk a problémáról, elütjük vele. 

Lehet ez maszkolás is?

Á. F.: Igen. De eszköze lehet annak is, hogy messzebbről, védettségből szemléljünk valamit, ami ezáltal máris kevésbé félelmetesnek tűnik. Ha azt, amitől félünk, viccessé tesszük, akkor kissé már le is győztük. Én a legkisebb gyerek vagyok a családban, születés tekintetében sok évvel lemaradva a többiektől, ezért mindig volt egy feszültségoldó, békéltető szerepem a családban, mint sok legkisebb gyereknek. Én kezdettől használtam a humort a magam szerepéhez. 

Emellett azért azt gondolom, hogy a humorérzéket nem adják ingyen. A humornak összetevője az éles megfigyelés, az asszociációk megtalálása, a készenlét, és ezekkel munka van. 

Minden viccnek a fele úgy igaz, hogy valami okod azért van rá, miért hozod be a helyzetbe. Ha egy határsértő helyzettel viccelődsz, akkor azzal valamit mondani akarsz a beszélgetőpartnerednek. Lehet vele sértés nélkül komoly dolgokat közvetíteni. 

A stand up műfaj valóban csak „kiállsz és mondod”, ahogy kívülről látszik, vagy pontosan kimért minden szó és hangsúly? Minden este ugyanaz hangzik el, vagy szervesen változik a szöveg?

Sz. B. M.: Sok munka van azon, hogy úgy tűnjön, mintha nem lenne benne sok munka. Stand up anyagot írni aprólékos foglalatosság, mert minden szónak a helyére kell kerülnie ahhoz, hogy működjenek a poénok. Olyan, mint ritmust vagy dalszöveget szerezni, minden szótag precízen követi egymást, hogy a szöveg ritmusa vigye a nézőt. 

Á. F.: Emellett ott van benne a lehetőség, hogy reagálnod kell közben a közönségre, van egyfajta szabadsága is a műfajnak. Olyan megírt darab ez, amely menet közben is alakulhat, kimaradhat egy mondat vagy bekerülhet egy új. Bármit megcsinálhatsz a színpadon, de mindennek felelőssége van. Számomra izgalmas, hogy biztosítóháló nélkül lépek föl, és párbeszédbe kerülhetek a közönséggel. Hosszú idő, amíg a végleges formáját felveszi egy darab, sokáig alakul az előadások közben is, mire teljesen letisztul. 

Mihez hasonlítanátok az agyatokat, ha egy installációt kéne belőle készíteni egy kiállításra? 

Á. F.: Leginkább olyannak képzelem el, hogy a hátsó traktusban mindig mozgolódik valami, mondjuk legyen egy hörcsög… Az előtérben történnek a dolgok, de a hörcsög folyamatosan jár, van, és gyűjt.

Sz. B. M.: Az enyém inkább mókus… Minden pillanatban, bármi egyéb tevékenység folyik is, elraktározom, hogy miből lehetne valami viccet csinálni. Minden szó lehet alapanyag, mindenből lehet poén. Nem is kell, hogy színpadra menjen, elég, ha csak a társaságomnak adom át. 

Ha történik velem valami, közben már azon gondolkodom, hogy egy óra múlva hogyan fogom elmesélni egy barátomnak. Nem szoktam hozzákölteni a történetekhez, hanem megfigyeléseket teszek, monitorozom a saját érzéseimet, eltúlzom őket, felnagyítom…

Á. F.: A túlzásokkal segítek a hallgatóságnak abban, hogy azonosuljanak velem, hogy ugyanazt éljék át, amit én. Mi a műfajon belül egy megfigyelős humort viszünk, ha a darabban egy randitörténetet mesélek, akkor az megtörtént dolgokból áll, bár egyik-másik szereplőt több személyiségből gyúrom össze. Vannak olyan retorikai elemek, amelyekre azért van szükség, hogy a nézőnek ne kelljen végighallgatni, hogy a „nagynéném barátnőjének a gyerekkori barátnőjével történt”, ezért aminek nincs a néző számára jelentősége, azt levágom. Viszont, ha nem lenne valós a történet, ha nem lenne fontos nekem is, ha én nem gondolom komolyan, amit mondok, azt szerintem a közönség kiszagolná. Én így érzem hitelesnek a szöveget.

 Hogyan született meg a Kapunyitás ötlete?

Á. F.: Mi mindig jól tudtunk együtt dolgozni Balázzsal, és mivel még egyikőnk sem akart önálló estet, ebben a formában mindketten szintet tudtunk lépni. A téma adta magát, mert hasonló élethelyzetben vagyunk, nem vagyunk házasok, nincsenek gyerekeink, mindketten karriert váltottunk a stand-up kedvéért. Balázs a közgázra járt, én pszichológusként végeztem, de egyikőnk sem kezdett a végzettsége szerint dolgozni. Fiatal felnőttek vagyunk, erről akartunk stand-up-előadást írni. 

Sz. B. M.: Azt gondoltuk, hogy ez olyan téma, ami itthon még nem jelent meg a műfajban. A humorista generáció tíz évvel előrébb tart életkorban, mint mi, ők már a házasságról, feleségekről, gyerekről, hitelről beszélnek, a kapunyitással kapcsolatos megélések még nem voltak itthon színpadon. 

Á. F.: Ennek a szakasznak is vannak nehézségei, hiába tűnik ez az életkor olyan könnyűnek, megvannak a buktatói. 

Hatévesen és tizenhat évesen el szokott hangozni az egzisztenciális kérdés: mit fogsz dolgozni? Valamelyikőtök azt válaszolta erre: „én humorista leszek”?

Sz. B. M.: Egészen fiatalon biztos voltam benne, hogy humorista szeretnék lenni. Tízéves voltam, amikor a Showder Klub indult, akkor már tudtam. Szerettem mesélni a barátaimnak, megnevettetni őket. Ez volt életem első flow-élménye. 

Á. F.: Én nem akartam kifejezetten humorista lenni, de tudtam, hogy a humorral kapcsolatos munkám lesz. Ha alsóban kellett írni egy fogalmazást mondjuk egy vázáról, rögtön karikatúrában adtam elő. 

Amikor felolvastam, és egyre jobban röhögtek, nem értettem, hogy mi ebben a nagy teljesítmény, nekem természetes volt, hogy így látom a világot. 

Jó érzés másokat szórakoztatni, adni valamit, én ebből erőt nyerek.

Miben éreztétek, hogy megkezdődik a kapunyitás, voltak ilyen helyzetek, előjelek? Honnan indult?

Á. F.: Én azt vettem észre, hogy a „fölnőttek” sem mindig csináltak meg valamit, inkább csak megtörtént velük. Hogy ennyivel vannak előbbre. Egy ideig ki-be kapcsolódnak a gyerek-felnőtt szerepeink, és kicsit a senkiföldjén találjuk magunkat. Otthon még mindig úgy viselkedsz, ahogy máshol már nem, mondjuk otthagyod a tányért az asztalon… Nekem az volt a fejemben: most akkor ez lesz? Ez lesz végig? Szerintem akkor történik meg ez a felnőttkorba lépés, amikor olyan véglegesnek kezdenek tűnni a dolgok. Fiatalon minden végtelennek tűnik, felnőttként véglegesnek. 

Sz. B. M.: Nekem inkább az apróbb feladatokkal való szembesülés volt a pillanat. Diákként még ott van körülötted egy erős keretrendszer, hogy mindennap fel kell kelni, bemenni az iskolába, odaadják a feladatokat, beosztják a perceidet. Akkor még nincs benned aggodalom, hogy jó-e, amit csinálsz, mert ezt kell csinálni, és kész. Nem aggódsz azon sem, hogy jó-e, hogy én most itt tartok, mert mindenki ugyanott tart, egy szinten van. Van egy hirtelen váltás az egyetemnél, ami sokkal lazább, önállóbb műfaj, mint a középiskola. A felvett tárgyaidat, tempódat is megválaszthatod, dolgozol mellette, vagy ha nem akarsz, nem dolgozol… Annyi döntést kell nagy dózisban, hirtelen meghozni minden előzmény nélkül, hogy az elég ijesztő. 

Én mindig jó tanuló voltam, de semmi másban nem voltam feltűnően jó. A magam intézésében se voltam jó, a szüleim mindig inkább megoldották a dolgaimat, mint hogy erőltessék ezeket. 

Egyetemistaként Pesten annyira küzdöttem a beiratkozással, a tantárgyfelvétellel, hogy szinte lebutított a szorongás. Ez volt nekem a kapunyitás, ráadásul az egyetemmel egyszerre kezdtem a stand-up-ot is, ami ugyanúgy új, ugyanúgy szabálytalan volt, mint maga az élet. „Írjál stand-up-ot!”, ez volt a feladat, de se módszertan, se szabályok… 

Á. F.: Amikor úgy hozol döntést, hogy az már kihatással van az életedre, és senki nem fogja felügyelni vagy megmásítani azt, az a felnőttség. Amikor a döntéseid után felelősséget vállalsz, akkor. Ha mondjuk home office-ban otthon programozol, de még otthon laksz, akkor már pénzkereső vagy, de mégsem történik meg a leválás, vagy egy diákmunkát végzőnek is van keresete, de nem szakad még le a szülőről. 

Sz. B. M.: Én azt mondanám, hogy amikor elkezdesz pénzt keresni, akkor tettél egy lépést a felnőttlét felé. Ma talán több lépés van, hosszabb lett az átmenet. 

Á. F.: Több idő van átgondolni ezeket, nem az van, hogy a család kilök, mert nincs pénz eltartani, vagy hirtelen rád rivallnak, hogy kezdjél már magaddal valamit. Vagy most már nem azért házasodik egy férfi, mert katonának kell lenni és utána szeretné, ha valaki várná otthon. Akkor sok más funkciója is volt a házasságnak. Ma tovább tart a folyamat, de önállóbbakká lesznek végül az emberek. Szerintem nagyobb önismerettel rendelkezünk a végén, pont emiatt a hosszú útkeresés miatt. Így nem azt fogjuk mondani, hogy „nekem ezt dobta a gép, mégis megoldottam, oldd meg te is!”, hanem van idő az útkeresésre, vagy esetleg feladni kudarcos dolgokat. Szerintem az előző generáció rosszallja a döntést, ha egy fiatal félbehagy valamit csak azért, mert nem szereti. 

A rengeteg választási lehetőség akár nyomasztó is lehet, ez hosszabb átmenetet alakított ki, és bár könnyűnek tűnik belecsúszni abba, hogy végül rengeteg mindent félbehagyjunk, mégis ez megérlelt, önazonos, emberközelibb döntéseket hoz. 

Kép

Fotó forrása: Dumaszínház

Tolódik a felnőtté válás? Boldogsági és boldogulási kényszer van?

Sz. B. M.: Lett ez az új szakasz, ami szerintem is pozitív változás. Amikor a bátyám megszületett, édesapám 24 éves volt, és én nem hiszem, hogy a szüleim felkészültebbek voltak akkor, mint amikor én voltam ennyi idős. Megcsinálták, megoldották nyilván. Ez az útkereső szakasz azonban egy jó önismereti lehetőség, én ebben látom a változást, hogy sokkal inkább befelé fordulnak a fiatalok, önmagukat fejlesztik és ez hozzáad ahhoz, hogy egyre egészségesebb generációk álljanak készen. 

Nem vesz ez el a spontenaitásból? Abból a gondolkodásból, hogy „őt választom, a többit meg majd megteremtjük”? 

Sz. B. M.: Mi ezt annyiban tökélyre vittük, hogy a vagyoni szempontok elvesztették a jelentőségüket. 

Á. F.: Az igaz lehet, hogy vannak elvárások a generációnkban, de nem ilyen kocsi meg ingatlan jellegűek. Inkább az, hogy a lehetséges páromnak legyen munkája, szeresse azt, ne legyen nárcisztikus, agresszív, ne legyen olyan, mint az előző barátom, akit már tudom, hogy miért választottam… Nagyapám halálos ágyán a nagyanyám azt mondta: „Jó ember volt, mindent megevett”. Akkor más volt a minimumszint, helyenként ilyen „legalább nem iszik” színvonallal. Mi nem kipipálandó listával érkezünk egy randevúra, hanem kíváncsian a másik emberre. Ha valakinek mondjuk négy hónapja nincs munkája, az nem azért baj, mert nincs pénze, hanem egy jelzés arról, hogy nincs ambíciója, vagy nincs egészséges viszonya a munkához. A kézzelfogható dolgok hiánya személyiségbeli hiányosságra utalhat. 

Sz. B. M.: Nekem az a tapasztalatom, hogy nemcsak azok a dolgok döntők, amiket meg lehet fogalmazni, hanem intuitív módon szerzett információk, benyomások. 

Hogy érzem magam a másikkal? Ha feszültséget érzek valaki társaságában, az a red flag, vagy amikor nem tudok beszélgetni vele. A saját érzéseimre figyelek, ez a döntés alapja. 

Á. F.: Nem ilyen CV-interjúztatás a találkozó, hanem inkább a kis dolgok hatalma. Hogyan szólt a pincérhez? Mit csinált, amikor azt hitte, hogy az ismerőse nem látja? Ott tudok elkezdeni kapcsolódni.

Balázs a műsorában utalt rá, hogy rádöbbenés volt számára, hogy életben tartani magunkat nehéz és unalmas feladatok sora. 

Sz. B. M.: A felnőtt lét folyamatos feladatlista. Kis feladatok, de rengeteg. Be kell vásárolni, főzni, azután mosogatni, ez így már végeláthatatlan, és emellett még el is kell menni dolgozni… Másnap kezdődik elölről.

Á. F.: Szerintem szórakoztatni magadat is nehéz. És feladat. Hogy kitaláld a programodat, a pihenésedet, hogy megszervezd magad. Őrült körben vagy. 

Sz. B. M.: Ha pihenőnapot tartok, akkor meg ott a mókus, és mondogatja nekem, hogy írhatnék. 

Kép

Fotó forrása: Dumaszínház

Az önállósodás egy pontján megrohanja az embert a szabadságérzet, azután kiderül, hogy mindenütt csupa feladat?

Á. F.: Engem annyira nem rohant meg. A szabadságom megvolt otthon is, és a kilépést én lakótárssal kezdtem. 

Sz. B. M.: Inkább a visszatérést élném meg drasztikusnak, akkor érezném a szabadság hiányát. A kirepülés nekem apró lépések egymásutánja volt, először a nagybátyámékhoz költöztem, utána a barátnőmmel laktam együtt, lassan haladtam. 

Balázs gyerekkorában csodálatos emberként látta a felnőtteket, akik képesek akár embert küldeni a Holdra. Ma másképp látjátok a felnőttek munkahelyi világát? Nem annyira komoly, mint amilyennek tűnt?

Sz. B. M.: Szerintem nagyon komolytalan. Az látszik, hogy az a hozzáértés és mély tudás, amit feltételezel gyerekkorodban a felnőttekről, nem igaz. 

Felületesen értenek egy dologhoz, ahelyett, hogy mélyen értenének mindenhez, ahogy gyerekként hittem. Felszínes tudás alapján döntéseket hoznak. 

Amikor 18 évesen először láttam a tévéfelvétel folyamatát, láttam, hogy mászkálnak az operatőrök, kimennek cigizni, és nyilván így is működik a dolog, de a felnőtt élet komolysága, amit feltételezel, az ott elillant. 

Mindketten érintettétek a közös estetek során, hogy puhánynak látszódnak a fiatalok a nagyszülők szemében. Őket már autóval viszik iskolába, bukósisak kell nekik a biciklizéshez, pszichológushoz járnak, és ételallergiákkal küszködnek. „Ezt megeheted, ugye? Ebben nincs semmi…” – kérdezgetik a nagymamák. Milyen kérdésre, változásra válasz a fiatalok „puhánysága”?

Sz. B. M.: Olyan ez, mint amikor azt mondják: „A mai fiatalok kevés munkával akarnak sok pénzt keresni.” Igen, így van! És én nem látom ennek rossz oldalát. Ez a puhányság szerintem nem igaz, a mi generációnk szembenéz a problémákkal, nem elkerüli, mint általában a szüleink, nagyszüleink. Én úgy látom, hogy náluk a hiba elismerése ismeretlen lehetőség. Ők sosem lehetnek hibásak, szerintem épp ez az igazán puhány dolog. 

Á. F.: Én egyenesen úgy érzem, hogy a szüleim kényelemtagadók. 

Hogy csak az a jó, ha minél rosszabb, mert ha minden jó, azzal nem jó valami. Azt nem érdemeljük. Mi valahogy jobban beengedjük a jót is, a rosszat is. 

Kapunyitási kérdés az „akarsz-e gyereket?” is. Milyen kihívásokkal kell megküzdeni ezen a téren?

Á. F.: Szerintem ma már jóval kevesebb a „no-baby shaming” – ahogy elneveztem ezt –, mint 10–15 éve. Elfogadottá vált, ha valaki később akar vagy nem akar gyereket, saját döntés maradt. Ma már nem szokás direkt kérdésekkel nyomasztani egy fiatal nőt, győzködni, kioktatni.

Sz. B. M.: Én úgy szeretnék majd gyereket, hogy minél jobban élhessük meg, nem pedig úgy, hogy csak túléljük. Ahhoz, hogy tudj egy párkapcsolatot menedzselni és egy gyereket jól felnevelni, elsősorban magaddal kell rendben lenni, és el kell jutni arra a szintre, hogy képes legyél megcsinálni. 

Nem volt minden jó, amire neveltek benneteket – hogyan tudjátok ezt feloldani? Milyen párbeszédeknek kell lefolynia a szülőkkel, meg kell-e bocsájtani a gyerekkort? 

Sz. B. M.: Én mindig arra gondolok, hogy az én szüleim máris meghaladták az ő szüleiket. Hiába érzem úgy, hogy néhány olyan személyiségjegyet oltottak belém, amelyek nehézséget okoznak nekem, tudom, hogy ezeket azért csinálták, mert ők is így tanulták, nem kaptak erről több tudást, elég visszajelzést… 

Nekem mindkét szülőm járt pszichológusnál, foglalkoztak magukkal, többet adtak tovább, mint amit otthonról hoztak. Az én feladatom az, hogy az okozott néhány nehézséggel kezdjek valamit.

Nincsenek bennem sérelmek. 

Á. F.: Szerintem a változások eléréséhez nem egy otthoni ventiláló kör a megfelelő eszköz, hanem az, hogy te magad meghúzod a saját határaidat, és a családodnak ahhoz alkalmazkodni kell. Az a jó, ha olyan nevelést kaptál, hogy a nehézségek ellenére képes vagy ezt a határt meghúzni. Bár ők nem teszik ma sem, olyan nevelést kaptam tőlük, hogy én képessé váltam.

Balázs tandemhez hasonlította a házasságot. Mit láttok bajnak, a tandem romlott el, nem hiszünk a működésében, vagy kifáradtak a kerékpározók?

Sz. B. M.: Nekem több olyan barátom is van, akik már évek óta házasok, nem érzem, hogy nagy válság lenne.

Á. F.: Régen az volt az erős társadalmi elvárás, hogy házasodj meg, mert különben nem költözhetsz össze, a vagyoni közösség szükséglete is dominált. Ma már mindkét fél keres, csomó funkcióját elveszítette a házasság. Én régen azt gondoltam, hogy a házasság csak egy darab értéktelen papír, de megváltozott a véleményem. Ha csak azt az oldalát nézem, hogy egyszer lerakod valaki mellett a voksodat, hogy valaki a házastársad, akkor abban az esetben is, ha elváltok, neked már biztos, hogy ő az életed része volt. 

Tehát nem az exed, nem egy felejtős időszakod, hanem a társad. Ez ott lesz az önéletrajzodban örökké, ez egy szép gesztus, kinyilatkoztatás. 

Más funkcióját én nem látom, számomra ez az értelme a házasságnak. 

Miről fog szólni az új darab?

Sz. B. M.: Amit kérdeztél, a tandemes anyag már az új estünkben lesz, ami szeptembertől Mi bajunk lehet? címmel fut majd, hisz a stand-up egy olyan műfaj, amit muszáj emberek előtt kipróbálni, nem a szobában, nem egyedül a fallal. A fagyasztónkban mindig vannak bekészített dolgok… Az új közös estünk címét Ráskó Eszter adta, és ugyanúgy a fiatal felnőtt kort járja majd körül, mint a Kapunyitás. Én sokat beszélek majd a párkapcsolatról, mint önismereti útról, önfejlesztésről. 

Á. F.: Úgy gondolom, hogy óriási életfeladat lehet arra rájönni, hogy Mi bajunk lehet? … Szóval, hogy rájöjjél, hogy miért nem jó valami. Nem is az, hogy kijavítsd, hanem hogy beismerd, hogy rossz neked. Ezt a gondolatot próbálom majd körüljárni úgy, hogy végül a Mi bajunk lehet? ne csak a szorongás, de feloldás tárgya is lehessen.