„Volt, aki sírt, én leütöttem egy radiátort a helyéről” – Milyen hatással volt a sportolókra az 1984-es olimpia bojkottja?

Moszkvában eldöntötték, mi beálltunk a sorba 

1984. május 16-án sorsdöntő mérkőzést játszott Havannában a női kosárlabda-válogatott. A tét óriási volt: ha győznek, kijutnak a 73 nap múlva, július 28-án kezdődő Los Angeles-i olimpiára. Győztek, boldogan a levegőbe dobálták a szövetségi kapitányt. Akkor még mit sem tudtak arról, hogy a meccsük kezdete előtt nagyjából egy órával eldőlt: nem utazhatnak Los Angelesbe. Sem ők, sem egyetlen magyar sportoló a körülbelül 200 fős küldöttségből. 

Hidegháborús viszonyok

Moszkva május 8-án jelentette be, hogy a szovjet sportolók nem utaznak Los Angelesbe, és erre kérik politikai szövetségeseiket is. Csatlakozott a bojkotthoz az NDK, Bulgária és összesen 13 ország. Négy évvel korábban, 1980-ban Jimmy Carter amerikai elnök az afganisztáni szovjet invázió elleni tiltakozásul hirdetett bojkottot a Moszkvának ítélt olimpia ellen. A távolmaradáshoz akkor bő 60 ország csatlakozott.

Ugyanezen a napon Budapesten, a Népstadionban döntött arról a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB), hogy Magyarország csatlakozik a szovjetek olimpiai bojkottjához a szocialista országokkal való szolidaritás jegyében. „Az ülés jegyzőkönyve nincs meg, eltüntették. A szavazásról legendák terjedtek. Ahány forrással beszéltem, szinte annyiféle. De az egyértelművé vált, hogy csak egyvalaki akadt, aki nem az igennél tette fel a kezét, hanem tartózkodott: Jacsó István, aki a Magyar Kézilabda Szövetség Fegyelmi Bizottságának elnöke volt” – fogalmaz Radványi Benedek sportújságíró, aki tíz évvel ezelőtt 1984 – A kettétört olimpia címmel hiánypótló könyvet írt a témában.

Pedig Magyarország – Romániához és Jugoszláviához hasonlóan – megtehette volna, hogy nem vesz részt a bojkottban. „Beszéltem olyan, akkor magas beosztású emberrel, aki úgy fogalmazott: ebben a korszakban már nem jöttek ukázok a Szovjetunióból. Ugyanakkor Kádárnak gazdasági szempontokat kellett mérlegelnie: hogyha rossz pontot szerzünk a szovjeteknél, az nekünk mennyire lehet káros. Magyarország akkor is kitett volt az orosz energiának. Nem tudjuk, mi lett volna, ha..., de a románok és a jugoszlávok sem sínylették meg a dolgot. Volt, aki állította: semmi jóvátehetetlen rossz nem történt volna az országgal. 

„Talán Kádár pozíciója megingott volna, de van olyan visszaemlékező, aki szerint még maga Kádár is megkönnyezte a döntést” – magyarázza Radványi Benedek. 

Vagyis egy politikai döntést kellett megszavaznia a sportbizottságnak. „Még ma is szégyellem magam, hogy megszavaztam ezt. Tudtam, hogy nem értek vele egyet, mégis feltettem a kezem. Kettős énem volt. Nem akarok hazudni, féltem. Egzisztenciális félelem volt bennem, másokhoz hasonlóan” – vallotta a történtekről a könyvben Zalka András, aki a Testnevelési Főiskolát képviselte. Szerinte olyan volt az egész, mint a bibliai történetet feldolgozó Karinthy-novellában: „Amikor a tömeget megkérdezték, hogy kit ne feszítsenek keresztre, egyénileg mindenki Krisztust kiáltott, együtt mégis Barabbásnak hangzott. Így voltunk mi is akkor.”

Kép

Magyar Zoltán tornász, aki szintén az olimpia bojkottálása mellett szavazott – Fotó forrása: 1984, Los Angeles - könyv a bojkottált olimpiáról Facebook oldal

Eltemették magukban a fájdalmat

A Népsport lehozta a közleményt, hogy nem utazunk, és másnap az erről szóló kommunikációnak vége lett. Nem lehetett róla beszélni, nem volt feldolgozás, a sportolók a fájdalmat nagyrészt eltemették magukban. A nyolcvanas években Los Angelesbe kiutazni már önmagában nagy kiváltság lett volna, és a legtöbb sportoló óriási áldozatokat hozott azért, hogy kijusson az olimpiára. 

Nagysolymosi Sándor dzsúdós ’83-ban konfliktusok miatt abbahagyta az élsportot, és egy sztriptízbárban dolgozott portásként. Az év végén mégis kitalálta, hogy megpróbálja az olimpiát, elkezdett újra keményen edzeni, otthagyta a jól fizető állását, a szülei tartották el. Neki Los Angeles az egyetlen olimpiája lett volna. 

„Volt, aki sírt, más szó nélkül felöltözött és hazament, én leütöttem egy radiátort a helyéről, szét is repedt tőle a kezem.” 

„Feltörtek belőlünk az érzelmek, mert nagy volt a tét, és ezzel véglegesen szembesülni szörnyű volt” – mondta Gáspár Tamás birkózó, aki egy szinte biztos aranyéremtől esett el. 

Székely Zoltán párbajtőrözőnek volt egy nem járó órája, a felkészülés alatt beállította a Los Angeles-i döntő időpontját rajta. Amikor kiderült, hogy nem mennek, összetörte az órát. A ’84-ben történtek beszédes ereklyéje az a sporttáska, amit úgy kaptak volna meg a sportolók, hogy rajta van a Los Angeles-i olimpia logója. Mivel a sporttáska már készen volt, az a megoldás született, hogy rávarrtak egy kék hátteret, és egy piros-fehér-zöld trikolórt, viszont a fény felé tartva látszik, mi van alatta…

„A lányom nem ismert fel”

„Úgy terveztük a babát, hogy Los Angelesre már fel tudjak készülni. Ennek megfelelően ’83 szeptemberében megszületett Andrea, decemberben elkezdtem az edzéseket, januárban edzőtáborba vonultam a válogatottal. Durva volt elszakadni tőle…” – fogalmaz a könyvben Gódorné Nagy Marianna, a korszak egyik legsikeresebb kézilabdázója. 

„Volt olyan női sportoló, aki az olimpia miatt elvetette a magzatát. Ő mit érezhetett?” – veti fel a sportújságíró. 

Bartalos Béla kézilabdázó negyedik olimpiájára készült, egy érem benne volt a pakliban. Napi négyszer edzettek, az időeltolódás miatt még éjfélkor is. „A lányom az óvodában mindenkiben az apukát kereste, amikor egyszer bementem hozzá, nem tudta, hogy én vagyok az” – fogalmazott a kötetben. Csapó Gábor vízilabdázó így emlékezett vissza arra az időszakra: „Jugoszlávia nyerte az olimpiát, velük háromszor játszottunk abban az évben, ebből kétszer Belgrádban, s mindegyik alkalommal megvertük őket. Tehát mondhatjuk, hogy valójában egy aranyérmet elvettek tőlünk.”

Az egyéni életutak sok szempontból megtörtek, sokan rögtön visszavonultak. Gerevich Pál kardvívó egyből összepakolt a mátraházi edzőtáborban, és hazament, igaz, ő a pályafutása végén járt. A szintén éremesélyes Sarusi Kis János kenusban életre szóló hiányérzet maradt: „Mindig is úgy voltam vele, hogy nem kerek az életem, hogy valami nem sikerült. Pedig érzésem szerint meg tudtam volna csinálni. 1984-ben a Mount Everesten is áteveztem volna, olyan erőben voltam.”

Magyarok Los Angelesben

A sportolók nem, de több magyar edző, magyar származású sportoló is kiutazhatott Amerikába. Az erdélyi tornász Szabó Katalin (Ecaterina Szabo) négy aranyérmet és egy ezüstöt nyert Los Angelesben Romániának. Szepesi László a franciák vívóedzőjeként, míg Laurencz László az osztrákok kézilabdaedzőjeként utazott ki. Voltak olyan sportszövetségi tagok, akik kimehettek dolgozni Los Angelesbe, ami érthető módon fájt a magyar versenyzőknek. Élőben a Magyar Televízió nem adta a játékokat, csak egy-egy összefoglaló volt naponta. 

Kép

Aki kijutott a '84-es olimpiára: Szepesi László (balra) Los Angelesben – Forrás: 1984, Los Angeles - könyv a bojkottált olimpiáról Facebook oldal

Kárpótlás: egy Zsiguli ára? 

A kényszerből távolmaradottak számára úgynevezett Barátság versenyeket szerveztek a szocialista országokban, amivel korántsem kárpótolták a versenyzőket. „Jó pénzeket ígértek az eredményekért, de voltak, akik már inkább a családjukkal lettek volna, így nem vették túl komolyan a felkészülést és a versenyt. Sokan állítják, hogy a Barátság versenyeket elcsalták, részrehajló volt a bíráskodás, nem voltak szigorú doppingellenőrzések, összességében a szovjeteket segítették” – hangsúlyozza Radványi Benedek. Igaz, volt, aki jól szerepelt a versenyeken, akár hazai közönség előtt szerzett aranyérmet. 

A vívók Barátság versenyeit Magyarországon rendezték, Stefanek Gertrúd tőrvívó így emlékezett vissza a negyven éve történtekre: „Amikor a Barátság versenyen az egyéni számot megnyertem, és ott álltunk a dobogón Kovács Edittel, aki harmadik lett, iszonyatosan elfogott a zokogás.” 

„Edit rám nézett, s azt mondta: »Mit bőgsz? Nem az olimpián vagy!« Bennem meg pont az volt, hogy ez akár máshol is megtörténhetett volna.”

A legenda szerint egy Zsiguli árát kapták a magyar aranyérmesek, ezt a szerzőnek többen is alátámasztották, mások viszont azt mondták, kevesebbet adtak az ígért összegnél. Igaz, napjainkban már a Barátság versenyek érmeseinek is jár az olimpiai életjáradék. 

Kép

Somogyi Miklós kerélpáros az 1984-es moszkvai Barátság verseny megnyitóján – Forrás: 1984, Los Angeles - könyv a bojkottált olimpiáról Facebook oldal

Hiába várták a bocsánatkérést

Ezeken felül negyven évvel ezelőtt annyi kárpótlást kaptak az érintettek, hogy a csapatsportolókat kiengedték külföldre játszani, például sok vízilabdázó így mehetett ki Olaszországba. Ugyanakkor egy gesztusértékű bocsánatkérésre, elismerésre a mai napig várnak, ami a Kettétört olimpia szerzője szerint a feldolgozásban is segítséget nyújthatna. Miközben az egyéni életutakat igen, a magyar sportot nem tudta megtörni a bojkott.

„1976-ban nem szerepeltünk jól az olimpián, ezért elkezdődött egy átszervezés, aminek az eredménye ’84-ben már jól látszott volna. 1988-ban újra jól szerepeltünk az olimpián, miután új egyéniségek tűntek fel (Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás), a csapatsportok azonban visszaestek. A női kosárlabda-válogatottnak se ’84 előtt, se utána nem sikerült saját jogon kvalifikálnia” – hangsúlyozza Radványi Benedek. 

Az olimpia bojkottja a szurkolókat, a társadalmat is felháborította, ám csak kis föld alatti mozgalmak tiltakoztak, amelyek nem szerepelhettek a sajtóban. 

A könyv szerzőjének sikerült beszélnie olyan, ’84-ben még gimnazista interjúalannyal, aki aláírásokat gyűjtött a bojkott ellen: iskolában, tanárok közt, még a vonaton is. 

Az aláírásgyűjtő tatabányai fiatalokat elkapta az elhárítás, de végül nem rúgták ki őket a gimnáziumból.