Balsai Móni: „Akinek a hangja a szakmája, nem nagyon tud csöndben maradni”

Nemrég volt Az ügynök halála bemutatója, és Alföldi Róbert rendezőként bátran vállalta az eszköztelenséget, mert ráhagyatkozni a színészek játékára és a köztük feszülő erőtérre. Miért fontos ez ma, amikor egyébként minden illúziót meg lehet teremteni a technika segítségével? 

Nagyon szeretem ezt a minimalista játékot. Persze, csodálatos, amikor magával ragad a látvány, a kompozíció. Én például nagyon szeretek operettet is nézni, amikor stúdiós voltam a József Attila Színházban, imádtam. Boldog vagyok, hogy akkor közelről láthattam például Galambos Erzsit. De én ezt nem tudom csinálni, nem az én világom. Sokkal közelebb áll hozzám az, ami természetesebb, és ráadásul nagyon efelé is megy a világ. Akkor tanultam meg a nagyon tiszta, minimalista eszközök használatát, amikor elkezdtem filmezni. Rájöttem, hogy olykor még gesztus sem feltétlenül kell, néha elég a gondolat. És ezt olyan jó használni színpadon is. 

Én a második sorban ültem, tisztán láttam, ahogyan Linda szorítja és elengedi az öklét, de látszik ez a nyolcadik vagy tizenötödik sorban is? 

Képzeld, igen, nagyon sok visszajelzést kaptam erre a mozdulatra. Én nagyon szeretek karaktert kidolgozni, megtalálni a próbafolyamatban azt, ami a szerep pluszjellegzetessége, amellyel össze tudom foglalni, hogy mire gondolhat a karakter. Szeretem megtalálni a figurát jellemző apró gesztusokat. Egyébként ebben a konkrét esetben magamból indultam ki. Egyszer rosszul lettem előadás közben, meg is kellett állni. Siba Heni gazdasági igazgató jött be az öltözőbe megkérdezni, hogy hogy vagyok, tudjuk-e folytatni. 

Mondtam, hogy persze, folytassuk, erre ő rám nézett, és azt kérdezte: „Móni, mi a baj?” Mondom: „Semmi, folytassuk, persze!” Erre azt felelte: „Ökölbe van szorítva a kezed.” 

Azonnal látta, hogy mennyire vagyok jól, ki szabad-e engednie már a színpadra. Ha nem vagy jól és szorongsz, akkor az érzéseidet beszorítod, ahogyan az ujjaidat, hogy ne látszódjanak.

Az én Miller-olvasatomban és színházi élményeimben nem volt ennyire hangsúlyos a feleség karaktere. Vagy ma már jobb a fülünk arra, hogy meghalljuk a válságban lévő apa agressziójának áldozatait? 

Igen, ezt más is mondta. Van benne rendezői szándék is, mivel Robi többször beszélt arról, hogy Linda és Happy karakterére valahogy mindig kevesebb figyelem irányul. De az anyagot nem írták át, sőt, nagyon meg van húzva.

Linda helyzete a videót is eszembe juttatta, amelyet a verbális bántalmazásról készítettetek. 

Fontos a téma, de szörnyű érzés, hogy az arcom közéleti csatározások eszköze lett.

Ha az ember a nyilvánosságnak dolgozik, nincs rá befolyása, hogy mire használják a munkáját. De az, hogy a bántalmazás nem csak fizikai lehet, és nem csak bizonyos társadalmi közegben valósulhat meg, fontos üzenet. 

Hála istennek nem élem meg otthon a verbális abúzust, de volt benne részem máshol. Az ember valamiképpen mindig találkozik azokkal a helyzetekkel, amelyek aztán egy színdarabban is megtalálják. Játszottam Lady Macbethet, és bár nem öltem embert, ismerem azt a fajta szerelmet, ragaszkodást, amelyet megfogalmaztunk a darabban. Tudom, milyen az, amikor mindent meg akarsz tenni valakiért.

Kép

Fotó: Emmer László

A Hat hét című filmmel az örökbe fogadó szülő szerepe is megtalált.  

Mindenki tudja, hogy örökbe fogadtunk, de nem szeretnék a témával kapcsolatban a magánéletemről beszélni. Ezzel a döntéssel a gyerekemet akarom védeni. Szívesen beszélek arról, ami engem érint, de az övé egy másik élet, a gyerekem élete. Ha majd tizennyolc-húsz évesen azt mondja, hogy anya, beszéljünk róla, akkor fogok. Vele együtt. 

A filmbéli befogadó anya hihetetlenül ellentmondásos és fájdalmas érzéseket él át. Hogy lehet ezt a helyzetet empatikusan kezelni, mégis úgy megélni, hogy a félelmek mellett, maradjon tere az örömnek? 

Ez egy csodálatos film lett, boldog vagyok, hogy részt vehettem benne. Itt is szakértők bevonásával dolgoztunk, és mi, színészek is nagyon sokat beszélgettünk a témáról, komoly felkészülés előzte meg. A rendező-forgatókönyvíró, Szakonyi Noémi Veronika és alkotótársa, Vincze Máté Artur fogatókönyvíró mindketten dokumentumfilmesek, komoly alapokra fektették ezt a történetet. Az örökbeadás és az örökbefogadás sok nehézséggel és fájdalommal jár mindkét félnek. De azokat, akik ebben segítséget nyújtanak, csodálatos szervezettség jellemzi. A közvetítők összekötik az embereket, intézik a papírokat, odafigyeléssel és szakértelemmel felkészítik mindkét felet arra, mi hogyan fog történni, mikor mennyit lehet kommunikálni. 

Ez nem irodai munka, a gyerekről, az örökbe adóról és az örökbe fogadóról szól, hihetetlenül érzékeny kapcsolat. És ha neked éjfélkor van kérdésed, akkor éjfélkor is telefonálhatsz nekik, ők pedig segítenek. 

Ezek általában alapítványok, mivel az állami gondoskodában élő gyermekek közül sajnos nem tudsz csecsemőt örökbe fogadni, mert ott annyira hosszú a bürokratikus menet. Az a legszörnyűbb az egészben, amikor két-három évig egy gyereknek nincsen szülője, hanem lóg a rendszerben. Ezért nagyon fontos, hogy ha valaki bajban van, és szeretne a gyerekéről gondoskodni, tudja, hogy hová fordulhat. Ha valaki a gyermekét kénytelen örökbe adni, mert olyan az élete, a leggyorsabban, legemberibben, a legnormálisabb körülmények között megteheti az örökbefogadást segítő alapítványoknál, például a Fészek Alapítványnál, de az örökbe.hu-n minden információt meg lehet találni.

Kitettél egy Insta-posztot arról, hogy húsvéti nyuszit varrtál a kisfiadnak. Azt írod, hogy a kézi alkotás öröme új érzés számodra, amelyet most, anyaként éltél át először. Az élet örömeinek megélésére is tanít az anyaság? Közben az is eszembe jutott, hogy a férjeddel, Ujj-Mészáros Károly rendezővel színpadra vitt Shirley Valentine is arra biztat, hogy éljük meg az életünk lehetőségeit. 

Én mindig próbáltam valahogy így gondolkozni és élni. Persze, nyilván az ember igyekszik és beszél róla, de közben meg nem csinálja. Mert sietni kell, kapkodni kell, sok a gond, fáradt. A Shirley Valentine, amelyet a Centrálban játszom, arról szól, hogy próbáljuk meg felfedezni magunkat, a gyerekkori vágyainkat. Károllyal azért is választottuk akkor ezt, mert mindketten érezzük ennek a nehézségét, és ebből mi is tanultunk és tanulunk a mai napig minden este, amikor játszom. Érezhetően sajátos aurája van ennek az előadásnak. A rohanó világban ezzel lehet oldani a szorongást. 

Te mitől szorongsz? 

Most például attól, hogy lassan már több mint három hete beteg a hangom, mert túl lett erőltetve, és nagyon nehezen gyógyul. Akinek a hangja a szakmája, nem nagyon tud csöndben maradni. 

A gégésztől jövök, arra figyelmeztet, hogy ne stresszeljek, de amióta kijöttem, azon agyalok, hogy mi lesz, hogy lesz, kinek kell szólni, hogyan, és azt veszem észre, hogy háromszáz méterre vagyok a rendelőtől, és már stresszelek. 

Ezek mögött megfelelni vágyás van? 

Igen, megfelelés is. De ez az év sok családi nehézséggel is indult, betegség, halál, miközben nagyon sok munka jött egyszerre össze, oviba beszoktatás, amivel az összes fertőzés hazajött, amelyek engem terítettek le leginkább. Azt érzem, mintha mindig tizenkilencre kellene lapot húznom az élettől, az pedig nagyon kockázatos. És nem tudok kikeveredni ebből a furcsa negatív spirálból tavaly december óta. 

Az utóbbi hetekben mégis elvállaltál több címlapinterjút is, pedig most talán nem azt a képet mutatod magadról, amely tetszeni fog két hónap múlva is. 

Ez is én vagyok. Az élet nem rózsaszín, és küzdeni kell, mindannyiunknak küzdeni kell. Van egy csodálatosan szép címlap, amely mutat egy gyönyörű nőt, aki állítólag én vagyok, de azért nem minden ennyire szép. Azt meg nyilván tudom, hogy mennyit akarok elmondani a problémáimból. Boldog vagyok, hogy van munkám, de borzasztó sokat szorongok amiatt, hogy mivel túlhúztam a hangom, amelynek egyik oka az is, hogy nem tudok nemet mondani, most nem tudok dolgozni. Tudod, milyen önemésztés volt ez? Iszonyú, mit kínlódtam az elmúlt két hétben. 

Nagyon kemény az, amikor egy színésznek a hangja megy el, az eszköze, amellyel dolgozik. És ezzel egy színházat hagy cserben, a kollégákat, a nézőket, akik megvették a jegyeket az előadásokra, amelyeket le kell mondani. 

Ez a rendszer úgy működik, hogy ha lázas vagy, ha hasmenésed van, ha bármi bajod van, de be tudsz menni a lábadon, akkor be kell menni. 

És én három hete hátráltatom a menetet, több száz ember vár a kifizetett előadásra. 

Csöndben kellene maradnom, de ez a húsvéti szünetben egy lassan négyéves gyerek mellett, aki folyamatosan kérdez, szinte lehetetlen. Egy anya nem vonulhat ki a világból hét napra. Akkor tudnám betartani a gégész tanácsait, ha elmennék valahova egy hétre. Ezt melyik anya teszi meg? 

Nyilván abban a percben, amint megkapod a zöld utat, beleveted magad ismét a munkába. Vagy tervezel valami változtatást? 

A stresszlevezetést meg kell oldanom valahogy. 

Amikor tudat alatt hibásnak érzed magad, nem nehéz visszaállni egy csapatba? 

Nehéz, de ez a csapat rendkívüli. A színházigazgatók sem szoktak százszázalékban megértők lenni, de szerencsém van, mert Puskás Tamás a Centrál Színházban csodálatos megértéssel és kedvességgel oldotta a lelkiismeret-furdalásomat. Nyilván más ezeket nem tudja teljesen feloldani, de a segítség megvan, csak magamnak kellene megbocsátanom. Sajnos, ez egy tehetetlen állapot, ismeretlen számomra, ezért nem tudok vele mit kezdeni. 

Kép

Fotó: Emmer László

Melyik az a film, amelyik a legtöbbet adott neked színészként szakmailag? 

A Liza, a rókatündér. Ugyan forgattam már előtte az HBO-nak a Társas játékot, az volt ilyen nagyobb munka, de a már említett nagyon minimalista színjátékot a Liza alatt éreztem meg. Károlynak nagyon erős elképzelései vannak, egy hónapot kellett vele előtte próbálni erre a szerepre, mert én „szélvészebb” vagyok, mint Liza, és nagyon vissza kellett engem fogni. 

Ma hogyan játszanád el a rókatündért? 

Ugyanúgy.  

Képzeld, ahogy most válaszoltál, visszatért az arcodra a boldogság. Sugárzol. 

Igen, most örültem. 

Talán neked is jó terápia volna a Liza… újranézése. 

Lehet. 

Hol tudsz a legjobban feltöltődni a munkádban? A próbafolyamat alatt, a premieren, egy film forgatásán vagy a bemutatón? A munka, a mű elkészülése, vagy a siker és a visszajelzés a legjobb? 

Érdekes, ezt más kollégától is hallom, hogy a saját premiereden soha nem tudod magad úgy elengedni, hogy az igazi ünnep legyen. Tele vagy félelemmel, hogy az, amit te érzel, működik-e másnál, és mi mindig ki vagyunk téve annak, hogy rólunk véleményt mondanak.  

Az az igazi ünnep, amikor egy próbán valamit megfejtünk, valami a helyére kerül. 

Valahogy, amikor kész van, amikor megmutattuk, az nem hoz számomra olyasfajta felemelkedést. Ezek inkább próba közben jönnek, vagy amikor játsszuk az előadást. Nekem Az ügynök halálában például az a pillanat ilyen, amikor Fehér Tibivel (Biff) összenézünk a darab vége felé. Találkozunk szavak nélkül, és valójában jelenet nélkül, mert ott nem is rólunk szól a jelenet, hanem Villy Loman karakteréről. Anélkül, hogy megbeszéltük volna az egész életünket, ott találkozik kicsit a lelkünk. Az például ünnep. De Stohl Andrással is van ilyen a Házassági leckékben, amely egy tökéletes, bolond vígjáték. Úgy tudunk összekacsintani, miközben megy a jelenetünk, hogy tudjuk, a másik mit gondol. Ezek töltekezős pillanatok. Nagyon kevés kollégával tud ilyesmi megszületni. Régen Crespo Rodrigóval élhettem ezt meg. 

Ezeket az élményeket Károllyal is meg tudod osztani? 

Igen. Ezeket a pillanatokat ő úgy nevezi, hogy térhajlítás. Nagyon szereti azokat a színészeket, akik tudnak teret hajlítani. A gyerek megszületése előtt voltunk ketten együtt színházban, és ilyenkor megkérdeztük egymástól: „Te is érezted?” A színészet azért is fárasztó, mert amellett, hogy szöveget mondasz, illetve, ha éppen olyan a darab, akkor táncolsz, futsz vagy zokogsz másfél órát, energiákat is mozgatnod kell.

És be kell fogni a nézőteret is vele, a sokféle emberrel. 

Meg kell érezni, hogy mennyire figyelnek. Érezni azt is, ha a hidegfront van, és azt is, ha melegfront vonul végig a városon. És akkor jön a nagy térhajlító, és összegömbölyíti az energiákat, és valami történik.  

Talán kell ehhez a néző figyelme is, hogy emelje a tétet és a feszültséget. Hiszen amikor a kötéltáncos gyakorol, de nem a mélység fölött, az nem ugyanaz, mint amikor életveszélyes lesz a mutatvány. A néző kifeszített figyelmére építve tud megszületni a katartikus pillanat. 

Igen. Ez tetszik, valahogy így van. 

Van olyan munka, amelyről utólag úgy érzed, hogy nem érte meg beletenni a sok munkát? 

Nincs. Olyan volt, amelyet nem szerettem, és ma már sajnálom, hogy nem tudtam megértőbb vagy elfogadóbb lenni. 

Mármint a karakterrel? 

…vagy a rendezővel, a darabbal, az írott darabbal. Nem tudtam nyitottabb lenni, mert nem éreztem igaznak. Rossznak, hülyeségnek találtam. Láttam, hogy hogyan lehetne jobb, de nem abba az irányba mentünk. Én pedig harcoltam. Ezek általában a pályakezdő korom puffogásai voltak. Egy csomó mindenről azt gondolom most is, hogy nem volt jó, de nem lehet, hogy az ember ne legyen nyitott és kíváncsi arra, hogy aki ezt meg akarja csinálni, és pont téged választott ki rá, az miért ezt akarja. 

Képzeld, ezt Béres Ilonától tanultam. Tőle sosem hallottam azt, ha valaki kért tőle valamit, hogy ez hülye, vagy nem ért hozzá. Kíváncsinak, nyitottnak és elfogadónak kell lennünk. 

Azt hiszem, az elmúlt időszakban már így vagyok ezzel én is. 

Ehhez hozzásegít az anyaság is? Olyan helyzetbe is belemerülni, amely talán értelmetlen, talán már meghaladtad, mégis vissza lehet lépni hozzá? Megcsodálni valamit, ami mellett már elmennél.  

Biztos, hogy az anyaság is hozzásegít ehhez, de én alapvetően ilyen vagyok. Ha Karcsit kérdeznéd, elmesélné, hogy a kapcsolatunk hajnalán elmentünk kirándulni, és én megálltam, és azt mondtam: „Idenézz, itt egy rügy!” És akkor én álltam két-három percet egy rügynél. Karcsi először szórakozott rajta, aztán rájött, hogy ez mennyire fontos. Azt mondja, én tanítottam meg erre, és ezeket most a gyerekkel újból tripla erősen eleveníti fel az ember.

Mi volt számodra a legnagyobb meglepetés a saját anyaságodban? 

Hogy ennyire megszűnök létezni. Bocsánat, ez sem pozitív mondat. Hihetetlenül sok öröm van az anyaságban, tényleg mesebeli, de közben kicsit pokol is. Mert minden hátrébb kerül. Minden. És nyilván ez a dolgod, persze, de nagyon nehéz. 

És tudni, hogy mégsem felejtheted el végleg, ki is vagy, azon kívül, hogy a gyereked anyja, mert ha minden jól megy, lesz idő, amikor létezned kell tőle függetlenül is… 

Nekem biztosan van valamilyen küldetésem, amely miatt a férjem is, és a gyerekem is hihetetlen erős akaratú, okos emberek. Ha jól belegondolok, még a kutyánk is ilyen. Az a jó, amit ők mondanak. És akkor itt vagyok én, egy ilyen Liza-alkat, ha kicsit pörgősebb is vagyok, de mégis úgy neveltek, hogy jó kislánynak kell lenni. És ehhez hozzájön a szakmám, ahol kéréseket teljesítek, rendezői instrukciókat hajtok végre. Én többszörösen hátrányos helyzetű vagyok ebből a szempontból, és nagyon nehéz számomra, hogy ne szoruljak annyira háttérbe, hogy megszűnjek létezni, és ne okozzak ezzel nevelési károkat sem, vagyis ne legyek túl engedékeny. A Nők Lapjában az lett a címlapszövegem: „Most már magamnak akarok megfelelni”. Igen, csak hát magamnak a legnehezebb.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. májusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.