„Egy éjszaka alatt kellett anyává válnom” – Egy volt intézetis mentette meg Milánt az intézettől

Ha Milánt tekintjük az időszámítás kezdetének, milyen volt az életed az időszámítás előtt?

Kifejezetten szegény családból származom. Anyukám takarítónő volt, apukám hegesztő szakmunkás. Egy önkormányzati bérlakásban nőttem fel egy vidéki kisvárosban, sokat éheztünk, nélkülöztünk, és a gyermekkorom egy pontján a testvéreimmel együtt kiemeltek minket a családból. Azért sem engedhettem később Milánt intézetbe kerülni, mert láttam az ott felnőtt volt társaimat, akik sajnos rossz útra tértek, kevesen maradtak „emberek”. Emlékszem arra a napra, engem az óvodából vittek el, gyalog hurcolt végig a városon két vadidegen nő, fogalmam sem volt róla, hova és miért visznek… Bátyámat az iskolából vitték el, öcsém még csecsemő volt akkor, őt nem is láttuk évekig, másik városba került, csecsemőotthonba. Teltek-múltak a hónapok, évek, apukám közben börtönben halt meg, anyukám pedig ez alatt rengeteg műszakot vállalt, dolgozott cipzárgyárban, takarított, hogy ki tudjon hozni minket az intézetből. Néhány év múlva valóban értünk jött. 

Mi maradt meg legjobban ezekből az évekből?

Az, hogy bejött egy óriásinak tűnő fekete pillangó a szobámba, leszállt az ágyamra, és én rettenetesen féltem. 

Meg hogy a bátyámmal találkoztam a folyosón, és szinte eltéptek minket egymástól, mert a fiúk és a lányok külön részlegben laktak. 

Egy ismerősöm később azt mondta, hogy ha apukám nem hal meg a börtönben, akkor lehet, hogy nem alakulnak jól a dolgaink. Anyukám egyedül hatékony volt, megoldotta a felvetődő feladatokat, de lehet, hogy ha Apu kiszabadult volna, úgy folytatódik minden, mint az intézetbe kerülésünk előtt. Apa alkoholista volt, és öcsém is örökölte a hajlamot. 

Anyukád talpraesettebbé vált, amikor egyedül maradt?

Nem is ment férjhez többet, még kapcsolata sem volt. Egyedül, szerény körülmények között, de békésen nevelt minket. Paprikás krumplit meg krumplilevest ettünk állandóan, de megtette, ami tőle telt, felnevelt minket, nem hagyott az intézetben.

Emlékszel arra a napra, amikor kijöttetek?

Nem ugyanazon a napon hagytuk el a rendszert. Arra emlékszem élénken, hogy amikor az öcsémet kihoztuk, ő nem ismerte meg Anyut, és végig ordított az úton. Nem fűznek szép emlékek ahhoz a két és fél évhez, ezért is volt bennem annyira egyértelmű, hogy Milán nem kerülhet be. Aki sokáig „intézetis”, azt bedarálja a rendszer, kevesen állják meg a helyüket felnőttként kint, az életben.

Szerinted mi ennek a „bedarálódásnak” a mechanizmusa?

Milán anyukáján látom ezt, aki csak nagykorúként hagyta el az intézetet. Talán kevés a nevelő, és ők is csak letudják a kötelező köröket, azután szinte menekülnek haza. 

Nincsenek benn valós korlátok, szabályok, mert ezeket csak a szeretet tudja kialakítani és betartatni.

Milán anyukájának akkor azt kellett megtanulnia, hogy mindenáron túlélje az intézetet, hiszen nem maradt volna életben, ha bárányként viselkedik. Az intézeti lét egy életszerűtlen kapcsolódási formát vár el mindkét oldaltól, a nevelők is sérülnek ebben. Bennem is maradtak „belsérelmi” nyomok, de amikor visszakerültünk Anyuhoz, nekem volt időm megnyugodni, feldolgozni, mára úgy érzem, hogy nincs maradandó sérülésem.

Úgy tudom, hogy te a nehézségek ellenére továbbtanultál.

Anyunak nem volt pénze arra, hogy taníttasson minket, hiszen takarítónő volt. 18 éves koromban azt a választást kínálta fel, hogy vagy beállok mellé az iskolába takarítani, vagy elmegyek tanulni, de olyan iskolában, ahol egyáltalán nem kell fizetni, tehát a kollégiumot, étkezést, tankönyvet sem. Így jött képbe a rendőr szakközépiskola, ami ugyan középfokú végzettséget ad, de az érettségire épít. Ingyenes volt itt a kollégium, az étkezés, és ez volt a választás alapja. 

A rendőr szakközépiskola édesapád múltját nem firtatta?

Kétszer utasították el a felvételi kérelmemet. Minden jogi tudás nélkül, 18 évesen írtam egy szabályos fellebbezést a Belügyminisztériumba. Óriási harc volt, végül úgy vettek fel, hogy az igazgató azt mondta, hogy aki ilyen fellebbezést ír ennyire fiatalon, annak köztünk a helye. Neki mindig meg akartam mutatni, hogy nem volt hiábavaló a belém vetett bizalma. Nekem sosem volt elég a négyes, mindig ötöst akartam. Hétfőnként előfordult, hogy úgy érkeztem, nem volt nálam egyetlen forint sem, de volt ott ételem, szállásom. Mivel a lakásunk kétszobás volt, én a két testvéremmel laktam egy szobában, tehát amikor tanulnom kellett, behurcolkodtam a fürdőszobába, egész pontosan a fürdőkádba egy párnával, és ott magoltam. 

A fürdőszobatükrön lengő pára nekem a tanulás háttere. 

Nem volt más kitörési lehetőségem, csak a fürdőszoba falán át. Hat igazgatói dicsérettel, két tantestületi dicsérettel végeztem, és kaptam egy plusz rendfokozatot is, majd egy vidéki városban kezdtem járőr törzsőrmesterként dolgozni. Akkor mondtam Anyunak, hogy nekem diploma kell.

Ez lett a Rendőrtiszti Főiskola?

Igen, ezt már a saját fizetésemből tudtam finanszírozni. Budapestre költöztem, diák lettem és kollégista. Anyának a fele fizetésemet haza kellett adni, és ha hétvégén hazautaztam, még mindig a fürdőkádban tanultam. Négyes vizsgajegy esetén javítóvizsgára jelentkeztem… Tisztavatáskor kiemeltek, kitűnővel végeztem. Öcsém közben lakatos lett. Beiratkoztam a jogra, de azt anyukám már nem érte meg, hogy doktorátusom legyen.

Az öcséddel milyen volt a kapcsolatotok?

Nálunk nem volt semmilyen apai tekintély vagy szigor. Anyu megfőzött, kitakarított, mosott, vasalt ránk, tiszták voltunk – ezeket gondolta ő a szülői szerepnek. Önállóan nőttünk, de öcsémnek nem volt elég ez a parttalanság. Kamaszként is rendőrségi ügyei voltak, ivott és nem dolgozott, Anyun élősködött. Mi fizettük a bátyámmal az ő rezsirészét is. Anyu nem tette ki a saját fiát, hanem inkább még többet dolgozott, bele is betegedett. Miközben már a jogi egyetemre jártam, Anyának amputálták az egyik lábát, rokkant lett. Pesten dolgoztam, a jogi egyetem egy vidéki nagyvárosban volt, Anya meg egy másik városban lakott. Másfél évig volt kórházban, nem gyógyult a sebe, mindig újra vágni kellett. Én intéztem a papírokat, és a negyedik emeleti lakást elcseréltem egy földszintire, hogy ki tudjon majd járni. Öcsém nem fizette a bérlakást, a számlákat sem, csúnya helyzettel szembesültem, amikor próbáltam rendezni Anyu életét, hogy legyen hova hazamennie. Bátyámmal mondtuk öcsémnek, hogy el kell mennie innen, ha nem fizet semmit. 

Amikor Anyu végre berendezkedett az új, elcserélt lakásába, akkor pár hét múlva kiderült, hogy tüdőrákos. 

Akkor a nyomokból rájöttem, hogy öcsém visszaszivárgott a lakásba, és továbbra is Anya nyugdíján él. Amikor Anyu meghalt, leadtam a lakást. 

Ekkor egy ideig nem is tartottad az öcséddel a kapcsolatot?

Mérges voltam rá, amiért visszaélt Anyu helyzetével, és megszakítottam vele a kapcsolatot. Közben elvégeztem az egyetemet, full 5-ös záróvizsgával azt is, jogi szakvizsgát is tettem. Egyszer csak megláttam az öcsém fényképein egy kisbabát, és ellágyultam. Tudtam, hogy ennek a babának még szüksége lehet rám, és feloldottam az öcsém tiltását.

Nem bántad meg ezt a lépést?

Öcsém semmit se változott, csak az alkohol dolgozott rajta még többet. A barátnője egyszer csak felhívott, hogy ott van a babával a Keletiben, és nincs hol aludnia, mert elmenekült öcsémtől. Úgy rohantam ki a pályaudvarra, hogy keresek egy fiatal lányt a hathetes babájával, babakocsival, akiket még nem is láttam soha. Hazahoztam őket magamhoz. De a lány nem tudta levetkőzni a korábbi életvitelét, naponta elment a párhetes gyerekkel „barátnőzni”, és ezekről a találkákról pénzzel ért haza. Húzta-vonta a gyereket egész nap, ahogy fogalmazott, elment dolgozni. Nem hagytam ezt szó nélkül, ezért az anyuka végül visszament öcsémhez. A kocsimban lévő gyermekülést ott hagytam, ebből is tudom utólag, hogy számítottam arra, ami történt.

Milán addigra a gyermekvédelem látókörébe került?

Igen, meghívtak egy esetkonferenciára, ahol végül öcsémnek adtak esélyt a babával, de erősen rezgett a léc. Hittem benne, hogy öcsém pont a gyerek miatt fogja letenni az italt, de aláírtam, hogy ha valami baj lesz, vállalom a kicsit. Reméltem, hogy amit öcsém az anyámnak nem adott meg, azt majd a gyermekének meg fogja, hogy vezekel majd, vagy jóvátesz… Három hétig bírta alkohol nélkül, utána Milán anyukája kihívta a rendőrséget. Végül nekem szóltak, hogy jöjjek a gyerekért, nem maradhat az apukájánál, vagy azonnal viszik a befogadó helyre az akkor négy hónapos babát. 

Beültem a kocsiba, és Budapest határánál karamboloztam az idegességtől, csúsztam két órát. 

Arra gondoltam, nincs otthon tápszer, cumisüveg, ruhák, nincs otthon egy kiságy, nincs semmi…. Mit mondok holnap a munkahelyemen? Miből fogunk megélni? Nyolc rendőr várt a helyszínen, de öcsém bevitte Milánt a lakásba. A rendőrök zavartan álldogáltak, nem vették el tőle a gyereket, mert akkor még nem volt gyámhatósági határozat. Végre megérkeztem, és elmondtam, hogy a kiskorú veszélyeztetése bűncselekmény, és el lehet, sőt el kell venni tőle a babát. Végül azt beszéltük meg, hogy felmegyek, és megpróbálom elkérni Milánt mint a nagynénje, de ha nem adja oda magától, akkor megmondom, hogy melyik paragrafussal lehet rátörni az ajtót. Olyan volt az egész helyzet, mint egy túsztárgyalás. Az volt a fejemben, hogy öcsém talán nekem fog jönni, vagy eldobja a gyereket… Próbáltam határozott és empatikus lenni. Odaadta nekem Milánt. Beraktam a kocsiba, éjszaka értünk haza, letettem a nagy ágyba, és csak néztem… Na, most mi lesz?

És mi lett?

Egy éjszaka alatt kellett anyává válnom. Reggel lemondtam a törökországi nyaralásomat, beszóltam a munkahelyemre, hogy pár napig otthonról dolgozom, és ők rábólintottak. Három nap alatt az egész falu összehordta Milán stafírungját: ágyat, fürdőkádat, játékokat hoztak. Egy kicsit furcsállták, hogy lett ez a baba… Pár hét múlva találtam egy bölcsődét, ahová hét hónaposan felvették Milánt, miatta szereztek járókát és rácsos ágyat. Nyár kellős közepe volt. Néha azon gondolkodtam, hogy fogok hajat mosni, hogy mosnak hajat az egyedülálló anyák… semmire nem volt időm és lehetőségem, mert nem volt, aki addig vigyázzon Milánra, nem volt segítségem. Nehéz volt, és most is nehéz egyedül. 

Gondolkodtál azon, hogy mennyi küzdés volt kitörni abból a sorsból, ami leselkedett rád, és most a baba egy újabb szál, ami összeköt a múlttal?

A határaimat mostanra meghúztam, meg tudom védeni, amit elértem. 

És nagyon hiszek abban, hogy az én utam kellett ahhoz, hogy ezen a gyereken segíteni lehessen.

Lehet, hogy ha ezt az utat én nem járom be, akkor Milán elkallódik. Az egész helyzethez kellett a rendőri és a jogi tudásom is. Én tanultam, magamnak bizonyítottam, de nem vagyok karrierista, nem akarok vezető lenni, csak szerettem volna, ha Anyukám büszke rám. És most biztos, hogy büszke. Ezeket az elveket szeretném Milánnak is átadni.