„Őrmester elvtárs, nem tűröm, hogy templomba járással megszentségtelenítse rendfokozatát!” – Nehéz idők, erős emberek

Nem nyugodt polgári körülmények között született, hanem a második világháború legvégén, angol fogságban. Meséltek a szülei ezekről a traumatikus élményeikről?
Nagyon keveset meséltek erről. Édesapám híradós tiszt volt, 1944 késő őszén került haza a keleti frontról, és kapott egy zászlóaljat azzal a paranccsal, hogy december közepén induljanak Németországba. Magával vihette édesanyámat, annak húgát és özvegy nagymamámat. Eljutottak az Északi-tengerig, majd angol hadifogságba kerültek. Én a hadifogság idején születtem 1945 augusztusában, édesapám felkérésére az angol táborparancsnok lett a keresztapám. 1946 októberében térhettünk vissza Magyarországra. A szombathelyi „tisztviselőtelepen” laktunk. Édesapám a Postához került, hasznosítva híradós ismereteit, később a Vízügyi Igazgatóságnál kamatoztatta katonai terepfelmérő és térképszerkesztő tudását. Édesanyám gyógyszerész volt. 

Hogyan vészelte át a családja az 1950-es évek nehézségeit?
Négyéves koromban anyám visszaköltözött édesanyjához, és én hol egyiknél, hol a másiknál éltem, ugyanis apám és anyám szüleinek a háza egészen közel volt egymáshoz. 

1953-ban az apai házunkat államosították, édesapa a posta egyik raktárában húzta meg magát, a polcról a szerszámokat lepakolta, és a helyükön aludt. 

Későbbi életemben ez pozitív példa volt, amikor a plébániáimon építkezés zajlott, és mostoha körülmények között kellett laknom. Mindig eszembe jutott, hogy ha apám kibírta a raktárban, akkor ezt nekem is ki kell bírnom. Kitartó jogi huzavonával 1960-ra szinte szobáról szobára szerezte vissza az otthonunkat.
Apám a munkája mellett méhészkedett is. Negyedikes voltam, amikor édesapámmal együtt emeltünk le egy kaptárt, csak hát, nekem kicsúszott a kezemből, a méhek emiatt megtámadtak. Másnapra bedagadt a szemem, tele voltam duzzadt méhcsípésekkel. Akkor lettem először kitűnő, és a tanévzárón kaptam volna jutalomkönyvet, de nem mertem az ünnepségen megjelenni olyan fizimiskával.

Gyerekként élte át az 1956-os forradalmat. Mire emlékszik azokból az időkből?
A szombathelyi tisztviselőtelepet L-alakban szovjet katonai tankgarázsok határolták. 1956. október 23-án este fölbúgtak a tankok, és egy órán keresztül vonultak a házunk előtt. Másnap reggel, amikor készültem iskolába – hatodikos voltam –, bekapcsoltuk a rádiót, és bemondták, hogy „fegyveres ellenforradalmi erők megtámadták a Rádió épületét, a felszámolásuk folyamatban van…” Ekkor jöttünk rá, hogy Budapestre mentek a tankok. Döbbenetes volt november 4-én hallani a rádióban, hogy a szovjet hadsereg megtámadta Magyarországot. Jött a sok menekülő, akik megpróbáltak kijutni Nyugatra. Gyerekként is éreztem és átéltem a felnőttek feszültségét…

Nehéz anyagi körülmények között nőtt föl? Hogyan étkeztek, honnan lett ruhája gyerekként?
Nélkülözésre nem emlékszem, persze a csokoládé és a déli gyümölcs szinte ismeretlen volt számunkra, de apai nagymamám finom leveseket főzött. Minden héten elvillamosozott a piacra, én pedig segítettem neki hazahozni az árut. Kétszer körüljárta a piacot, felmérte a kínálatot, majd alkudozott fillérekért is – akkor ez volt a szokás. 

Arra is emlékszem, hogy elsőáldozásomra édesapám az ő háború előtti atillájából készíttetett nekem gyereköltönyt.

1959-től a győri Hild József Építőipari Technikumban tanultam tovább, és kollégiumban laktam, ahol 8–10-en egy szobában, emeletes ágyakban aludtunk, napi háromszor étkeztünk. A vasárnapi ebéd után kimehettem a városba, így részt tudtam venni a székesegyházban az este hatos misén. Harmadikban egyszer fájt a fogam, a rendelőből hazafelé – elsőpéntek lévén – a karmelita templomba becsengetve kértem az áldoztatást, később ebből rendszert csináltam. Majd az országos úszóverseny reggeli edzéseire is kicsit késve érkeztem, hogy reggelenként áldozhassak. Így szoktam rá az iskola ateista szellemisége ellenére a napi áldozásra. Az Úristen érdekesen irányított, édesgetett magához.

Kép

Piac az ötvenes években – Forrás: Fortepan/Keveházi János

1965-ben előfelvételivel a Műegyetemre került, így a sorkatonai szolgálatát már egyetemistaként kezdhette. Ön hol töltötte a katonaságot?
Ercsibe, a hidász-ezredhez kerültem. ’66 augusztusában az egész, egyetemistákból álló századot előléptették őrmesterré. Rangomnak később nagy jelentősége lett... 

Úgy tudom, közben hivatást váltott: pap lett, nem építészmérnök.
Sok apró, de számomra fontos élmény ösztökélt a papi hivatás felé. Úgy terveztem, abbahagyom a műszaki egyetemet, és átmegyek a papi szemináriumba. Amikor 20 éves voltam, anyám disszidált, így nem kértem ki a véleményét, édesapám viszont kezdetben nagyon el akart téríteni ettől a szándékomtól. 1967-ben, 23 évesen kerültem a papi szemináriumba, és nem sokkal később újra katonai behívót kaptam.

Hogyan zajlott katonai szolgálatának a második szakasza? Nem lehetett könnyű immár kispapként…
Bajára kerültem. Azt tudni kell, hogy a szocialista rendszerben a kispapok semmilyen rendfokozatot nem kaphattak. 

Ezért amikor kiderült rólam, hogy őrmester vagyok, kínos döbbenetet okozott a feletteseim körében: a rangomat nem vehették el, ha viszont elfogadták, akkor nem bánhattak velem kiskatonaként, például nem mosathatták fel velem a körletet. 

Nehezítette a helyzetemet, hogy az első napokban nem viseltem a rendfokozatom jelét, tehát még nem tudhatták rólam, hogy őrmester vagyok. Az első reggel hiába mondtam ezt a tiszteseknek. „Megtagadja a parancsot?! Hadbíróság elé állítom!” – kiabált velem az őrvezető. „Őrvezető elvtárs, pihenj, szerelvényt igazíts!” – vágtam vissza neki, hiszen magasabb rendfokozatú voltam. A tizedes is dühbe gurult, ordított velem, amikor ellenszegültem az újoncnak szánt parancsnak. Huszonvalahány kispap volt a laktanyában különféle felekezetekből, közöttük futótűzként terjedt a hír a rangomról. 

Kép

Katonai egyenruhát viselő férfiak 1969-ben – Forrás: Fortepan / Chuckyeager tumblr

Az istenhit és a papság a tiltott vagy tűrt kategóriába tartoztak a szocialista rendszerben. Hogyan vészelte át ezt az időszakot?
A századparancsnokom különösen utált, irritálta, hogy kispap vagyok, ugyanakkor tiszthelyettes is. Behívatott magához, és többek jelenlétében meg akart szégyeníteni: „Mit hallok magáról?! A laktanyából papneveldét akar csinálni?!” Verte az asztalt, és üvöltött. Tudomására jutott ugyanis, hogy a kispapok megkerestek engem, mert hatalmas öröm és elégtétel volt számukra, hogy van itt egy maguk fajta, aki tiszthelyettes. Az idegeim ezt az ordítást nem bírták, kezdtem rosszul lenni. „Százados elvtárs, engedje meg, hogy lemenjek a levegőre, mert nem érzem jól magam” – kértem. „Persze, most meg akar szökni a felelősségre vonástól!” De azért leengedett egy őrvezető kíséretében. Amikor visszamentem, egy másik százados félrehívott, és odasúgta: „Őrmester, ne hagyja magát kikészíteni!” Ez az együttérző tiszt később otthagyta a honvédséget.
Az építési irodára tettek, hogy „ne fertőzzem” a sorállomány tagjait, no meg építészeti tudásom miatt is. Így, ha külső munka volt, kijárhattam a laktanyából. Ezeket az alkalmakat megragadtam, hogy betérhessek az útba eső templomba gyónni és áldozni. Ez nem maradhatott sokáig titokban. 

„Őrmester elvtárs, merre járt? Nem gondolja, hogy katonaruhában nem illik templomba menni?!” – szegezte nekem a kérdést az elhárító őrnagy. 

A Szentlélek súgott: „Jelentem, ezt a belszolgálati szabályzatban nem olvastam!” Az ezredparancsnokom is felelősségre vont: „Tudomásom van arról, hogy templomba járással mocskolta be a katonaruháját. Nem tűröm, hogy tiszthelyettesi rendfokozatát megszentségtelenítse templomba járással! Értette?” Nem akartam kockáztatni, hogy az Egyházügyi Hivatal esetleg ne engedjen vissza a papi szemináriumba, ezért csak annyit válaszoltam: „Értettem!” Másnap visszautaztam egy építési munka miatt Szegedre, és három hónapon át naponta mentem templomba katonaruhában. Közben küldtek utánam segítőnek egy épületgépész honvédet, akinek az volt a feladata, hogy engem figyeljen. 

Augusztus vége lehetett, amikor táviratban visszarendeltek Bajára. A visszaköltözésem körülményeit a századparancsnok ismét arra próbálta felhasználni, hogy engem az egész zászlóalj előtt megalázzon. Hiába bizonygattam, hogy minden előírásnak eleget tettem, ő mindenki előtt bejelentette: „Vargha elvtárs, én magát úgy elintézem, mint a macskát, hogy beszarik!” Valamit tennem kellett a magam és az igazam védelmére. Bementem az elhárító tiszthez azzal, hogy „nem panasztételre jövök, hanem csak tanácskérésre” – ugyanis, ha a hivatali út megkerülésével panaszt teszek, amiatt is fogdába kerülhettem volna. Elmondtam neki a helyzetemet. „Ezzel nem a kispapokat járatják le, hanem a Magyar Néphadsereg tiszthelyettesi rendfokozatát” – mondtam neki. Az elhárítótiszt, aki főhadnagy volt, nem ígért semmit, de ahogy néhány órával később a századparancsnokom rám nézett acsargó gyűlölettel, abból tudtam, hogy már beszélt vele.

Még sok nehéz helyzetet átéltem: a banális kiszúrásoktól – például ellopták a pizsamámat és az ágyneműmet – a fogdával fenyegetésig hamis vádak miatt.

Vannak azért jó élményei is a katonaságból?
1968 tavaszán megbízást kaptam, hogy készítsek a parancsnoki épület elé egy szökőkutat. A gyep közepére egy ívháromszög formájú szökőkutat terveztem három vízsugárral. Emlékszem, nagycsütörtök volt, és a kútnak, amelyen kiskatonákkal dolgoztam, még csak az alsó része készült el. Odajött az ezredparancsnok, nagy tetszéssel nézte. „Maga nagyon igyekszik, de csak akkor szerelhet le, ha a szökőkút készen van, és ha elromlik, visszahívatom magát!” – fenyegetett meg játékosan. A jó hangulatát látva tettem egy próbát: „Őrnagy elvtárs, olyan jól dolgoztak ezek a katonák, nem kaphatnának szabit húsvétra?” „Rendben van, holnap hozza a névsort, kiket engedjünk haza.” „Én is hazamehetnék?” „Jó, maga is mehet.” A századparancsnokom ezt nem tudta megfúrni, de azért bosszúból elterjesztette, hogy azért nem mehetnek többen haza, mert én kihúztam a nevüket a listáról. Ezzel is próbálta a kispapok ellen hergelni a többieket. A szabadságos levelemre ráírta, „polgári ruhát viselhet”, de én nem akartam élni ezzel a kiváltsággal. A katonaruhámra vettem rá a reverendát. Húsvéthétfőre már vissza kellett mennünk, és folytattuk a szökőkút építését, amely április végére lett készen. A formáját és felépítését a hármasságok határozták meg, ami a Szentháromságot jelképezte. Belekarcoltuk a kút betonjába a keresztény hal-, azaz ikhthüsz-jelképet is, ami azt jelenti, hogy „Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó”. Alulra bevéstem a VMP-t és a kőműves kiskatonák monogramjait. A tisztek a szökőkút csodájára jártak. Az ezredparancsnok felkínálta előléptetésemet, ha maradok, de én nem akartam katonai karriert. Ugyanakkor a kiskatonák bátorítására kértem a korábbi leszerelésemet. Hozzájárult. 

Kép

Vargha Miklós Péter - Fotó: Kölnei Lívia

Milyen tanulságokat tudott leszűrni ebből a sok megpróbáltatásból a későbbi életére?

Azt tanultam meg, hogy ne féljek az államhatalomtól – a félelemhez nem kérhetek Istentől segítséget, csak a jóhoz bátorságot! 

És ne kérjek engedélyt olyan dolgok megtételére az egyházban sem, amiket kifejezetten nem tiltanak. Az átéltek sok erőt adtak nekem a későbbi papi szolgálatomhoz is.
 

Vargha Miklós Pétert 1972-ben szentelték pappá. Káplánként szolgált Szentendrén, Angyalföldön, Józsefvárosban, Újlakon. Lelkész volt Tokodaltárón (1984–1996), plébános Tokodon (1985–2000), Táton (1996–2000). Jelenleg Budapest–Tisztviselőtelep plébánosa. 1980–2019 között 40 éven át szervezte és vezette a Budapest–Márianosztra (később Országos Ifjúsági) zarándoklatot, amelyen 1989 körül csaknem 600-an vettek részt. Később ebből erőt és ötletet merítve alakították ki az új zarándoklatokat.

Az interjú a Nehéz idők, erős emberek sorozat részeként készült. A sorozat valós történeteket mutat be olyan idős emberektől, akik sikeresen megküzdöttek már az élet nehézségeivel. S hogy miért fontos rögzíteni, megjelentetni és elolvasni ezeket? Mert segítenek szembenézni a mai nehézségekkel az idős emberek megküzdéstörténetei, a nehéz időszakokban számukra bevált és példaértékű stratégiákról szóló elbeszélések.  A Nehéz idők, erős emberek-sorozat további részei itt találhatóak.