Hogy enyhítse szíve fájdalmát, bejárta a világot – Egy elfeledett magyar költőnő színes és szomorú élete

Egyetemistaként kutattam először hazánk 19. századi női költészetét. Utam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményébe vezetett, ahol kikértem az eredeti példányt Majthényi Flóra gyerekkönyvéből. A könyvtárossal zavartan forgattuk az 1860-as években megjelent kötetet. Kiderült ugyanis, hogy a példányt még soha senki nem olvasta előttem: a könyvben az íveket addig még senki nem vágta fel oldalakra. A könyvtárosnak kellett gyorsan kést kerítenie és szétválasztani a lapokat, hogy láthassam a verseket. Ettől csak még jobban érdekelni kezdett a költő, akinek feledésbe merült a költészete.

Édesanyja költőszigetet bérelt a lányának

Majthényi Flóra előkelő és jómódú nemesi családba született 1837-ben Kállay Johanna és Majthényi Flórián felvidéki nábob gyermekeként. Már nagyon fiatalon bejárta Európa több nevezetes városát és fürdőhelyeit, az utazásai alatt azonban nemcsak szórakozott, hanem kiválóan megtanult több idegennyelvet is – élete során nyolc nyelven írt és beszélt. Zenét szerzett, és kiskorától verseket költött.
 

Madách Imre a rokona, Szemere Pál pedig a pártfogója volt, ráadásul édesanyja is támogatta költői elképzeléseit, még egy városligeti szigetet is bérelt a lányának, ahová Flóra meghívhatta híres íróbarátait.

Nem is meglepő, hogy első verse már az előtt megjelent a Hölgyfutárban, hogy betöltötte volna a 14. életévét. Szinte minden hónapban publikált, sőt egyfelvonásos vígjátékait még a színházak is játszották. Az első kötetére sem kellett sokat várni, 1858-ban jelent meg Flóra 50 költeménye címmel. Műveit még a kor neves irodalomkritikusa, Gyulai Pál is méltatta, ami azért is nagy szó, mert általában heves bírálója volt a női alkotóknak.

Egy nő csak dilettáns lehet?

Akkoriban sokan gondolták, hogy a női szerzőket távol kell tartani az írástól. Gyulai Pál Nőíróink című írásában nemcsak Flóra első verseskötetéről, hanem az egész magyar női költészetről is véleményt alkotott. A női szerzőket dilettánsoknak nevezte, akik sosem tudnak olyan színvonalon alkotni, mint a férfiak. Úgy vélte, a női íróknak nem valók a komoly, nagy múltú irodalmi műfajok, csupán a „szív gyöngéd titkai” és a „családi kör egyszerű viszonyai”. Flóra nem próbált kilépni abból a keretből, amelyet Gyulai „megengedett” a női költőknek. Fiatal lányként érzéseit fogalmazta meg plátói szerelmekről, bánatairól, ám sokszor különlegesen jó lett a versei szerkezete és ritmusa, a természetből vett képei pedig finoman kapcsolódtak össze a mély érzésekkel és gondolatokkal. Flóra verseiről Gyulai Pál pozitív és negatív kritikát is megfogalmazott: „Gyöngy és gyémánt helyett dalt és virágot óhajt, költészete szűk és egyhangú, de gyengéd és nemes, s oly őszinte, minden affektációtól ment, mint ritkán a férfiaké.”

Viharos szerelem méreggel és párbajjal

Flóra nemcsak a költészetbe, de egy költőbe is beleszeretett. Tóth Kálmán kora elismert költője és újságírója volt, egyben a Hölgyfutár felelős szerkesztője. Már az udvarlás időszaka is viharosra sikeredett, ha hihetünk a két történetnek, amelyek fennmaradtak róluk. Flóra egy napon két pohár vízbe fehér port szórt, és így fordult kedveséhez: „Anyám nem engedi, hogy egymáséi legyünk, így legjobb, ha mérget iszunk, és együtt halunk meg.”

Mindketten lehajtották az italukat, majd Kálmán fájdalmat érzett, Flóra pedig nevetve elárulta, hogy csak cukrot tett a poharakba.

A másik történet szerint Kálmán Flórához írt szerelmes verseiről Gyulai Pál olyan negatív kritikát jelentetett meg, hogy Kálmán párbajra hívta, és lábon lőtte a kritikust. Gyulai így búcsúzott tőle: „Hát, lőni, azt tudsz, Kálmán, de verset írni nem!”

Bár édesanyja és barátaik is ellenezték a házasságot, Flóra 1856-ban hozzáment Tóth Kálmánhoz. Eleinte örömét lelte a romantikus, híres költőfeleség szerepében, és még irodalmi szalont is vezetett, ahová népszerű művészeket hívott. Vadnai Károly így írt róla: „Tóth Kálmán neje: Majthényi Flóra thea-estélyeken ismertette meg a fővárosunkba jött idegen művészeket a magyar írókkal. Nála köszönté föl egyszer a bécsi népszerű humorista: Saphir az akkor itt zongorázott Klaus Vilmát oly czifrán, hogy a jobb keze pacsirta, a bal keze pedig csalogány.”

Kép

Majthényi Flóra és férje, Tóth Kálmán Barabás Miklós litográfiáin – Forrás: Wikipedia

Elkeseredetten harcolt a kisfiáért

Flóra hamarosan édesanyává vált, 1857-ben megszületett kisfia, Tóth Béla. A fiatalasszony ettől kezdve sokszor írt gyermekéről és gyermekének verseket. Sőt kiadta A jó gyermekek könyve, Flórától című kötetét, amely méltán lehetne párja az 1840-ben, Bezerédj Amália tollából megjelent Flóri könyvének, az első eredeti magyar gyerekkönyvünknek. Majthényi Flóra Bezerédj Amália nyomdokain járt, versei szerkezete, témái is hasonlóak, ám sokszor kiforrottabbak, letisztultabbak. Majthényi kötete mégis feledésbe merült, és ennek oka elsősorban nem a költészetében keresendő, hanem az életében. Házassága Kálmánnal rosszul alakult, ugyanolyan viharos volt, mint az udvarlás időszaka. Ráadásul a férj ivott, kártyázott, és a köré sereglő, rajongó nőknek sem fordított hátat. Flóra olyan döntésre szánta el magát, ami akkoriban égető megszégyenítésnek számított: visszaköltözött fiával édesanyjához, majd 1868-ban elvált Kálmántól.

A férj válaszul törvényes úton elvette tőle a fiukat. A visszaemlékezés szerint rendőri kísérettel elvonult Béláért, a beteg és ellenkező kicsit elrángatta magával, és alig egy hónap alatt a gyermekelhelyezési pert is megnyerte. Sokáig azt sem engedte, hogy Flóra láthassa a gyermekét. Az édesanya minden eszközzel harcolt a fiáért, ám az akkori törvények az apának kedveztek. Flóra szavai és igazolásai, amelyekkel bizonyította, hogy az apánál és erkölcstelen unokaöccsénél nincs biztonságban a gyermek, semmit sem értek Kálmánnal szemben, aki ekkoriban már a nemzet nagy költője és befolyásos politikus volt.

Az elkeseredett édesanya még verseskötetet is írt Elégiák kisfiamhoz címmel, amelyben a közvéleménytől is próbált segítséget kérni, csakhogy a válással elvesztette korábbi társadalmi helyét, az elvált asszonyokat, így őt is kitaszították.

Bejárta a világot, mielőtt hazatért

Szülei vagyonának jelentős része is elveszett már, így csendesen élt édesanyjával, majd külföldre költözött, és írásaiból, fordításaiból élt. Amikor volt férje komolyan megbetegedett, megbocsátotta neki a múltat, hazatért hozzá, és haláláig ápolta őt, majd ismét elutazott. Lakott többek között Triesztben, Andalúziában, Sevillában, Algírban és a Szentföldön is, végül időskorában visszatért hazájába. Újságíróvá lett fiát is túlélte, ám teljesen egyedül maradt, és az elmeállapota is egyre romlott. A lipótmezei elmegyógyintézetben halt meg 1915-ben.

A vallásból merített vigaszt

Bár a két világháború közötti negyedikes olvasókönyvben a gyerekek elsőként még Majthényi Flóra: Mi a haza? című versét tanulhatták, a költőnő életéről és munkásságáról már semmit sem tudtak. Babits Mihály felesége, Török Sophie kezdett először kutatni róla, amikor egy Arany Jánostól Flórának címzett levélre bukkant. Munkáját végül Koháry Sarolta fejezte be, akinek megjelent a könyve Török Sophie és Majthényi Flóra életéről Flóra és Ilonka címmel. A kötetből ismerhetjük meg Flórát, aki időskorában a sok tragédia után a vallásban keresett vigaszt. Sevillában egy imádságos könyvét is kiadta, amely állítólag sokáig használatban is maradt. Koháry Sarolta így írt erről: „Amikor minden földi viszonylatból végzetesen kiábrándul, az ég felé fordul, hogy valami értelmet adva életének, el bírja viselni. (…) Flóra elrontott életének végül is a hit mutat megoldást.”

Forrás:
Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé” – A magyar írónők története két századforduló között (1795–1905)
Koháry Sarolta: Flóra és Ilonka, Budapest, Magvető Kiadó, 1973.
Török Sophie: Emlékezés egy régi írónőre, Nyugat, 1931, 7. szám.
Török Sophie: Flóra, Egy jelentős nap története, Nyugat, 1934, 23-24. szám.
Török Sophie: Majthényi Flóra százéves, Nyugat, 1937, 9. szám.