„Amiről lemaradunk, az nincs” – Dolhai Attila a családdal eltöltött idő fontosságára hívja fel a figyelmet

Korábban azt nyilatkozta: sajnálja azt, hogy amikor a lányai kisebbek voltak, a munka miatt kevesebb időt tölthetett velük. Ma hogy áll ezzel? Sikerült az arany középutat megtalálnia?

Vannak dolgok, amik nehezen pótolhatók. Ott és akkor kell jelen lenni a másik életében, amikor szükség van ránk. A gyermekeim lassan felnőtt nőkké cseperednek.  Amiket elmulasztottam, amikor kicsik voltak, nem tudom bepótolni. Kompenzálhatok, igyekezhetek, de az már elmúlt. A jelenükben ott lenni állandó feladat és lehetőség, hogy megtapasztaljanak, és segíthessem őket, ahogy tudom. Középút tehát nincsen. Amiről lemaradunk, az nincs; ami jelen van, és előttünk áll, abban aktívan részt szeretnék venni. Vannak munkáim, de a családom az első. Remélem, ezt ők is tudják.

Milyen közös programok hozzák össze a lányaival?

A közös programok szervezése egyre nehezebb, hiszen mindenki kezdi élni a saját életét, de a családi események, egy születésnap vagy más ünnep vagy egy szüret, disznóvágás alkalom arra, hogy együtt legyünk. A  nyaralást még együtt tervezzük, a nagyszülők látogatása is közös program, és sütkérezni is szeretünk együtt. De a nagy  röplabdázások, a tollas, a pancsolás, a séta már elmaradnak.

A vasárnapi mise is közös, és az ebéd, amely után jót beszélgetünk, ha nem kell futni valahová.

Mi jelentette a kiutat az elakadások idején az ön számára? Mondhatjuk, hogy a hit kulcsfontosságú szerepet tölt(ött) be?

Az elakadásoknál önző állapotban vagyok, vagyunk. Fogva tart minket – és ezzel a  figyelmünket – a napi egónk, a feladatunk, aminek megoldása áll a központban. Nem adunk időt és helyet a másik szeretetének. Nem tudok, tudunk a másikra figyelni, mert azt hiszem, hogy most az előttem álló feladat a „rendkívül fontos”. Így a legtöbb konfliktus abból adódik, hogy „miért nem értesz meg engem”, és „most nincs időm veled (és az apró-cseprő dolgaiddal) foglalkozni”. Ezeken az ima segített át. Távolságot kellett tartanom attól, hogy átadjam magam a saját vélt sérelmeimnek, és inkább elvonultam, imádkoztam. Ezt a tanácsot egy paptól kaptam, és bevált.

Az utóbbi időszakban számos próbatételt élünk meg. Édesapaként hogyan tudja mindezek ellenére a pozitívumokra állítani a fókuszt?

Évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy nem fogok félni, nem vagyok hajlandó azzal tölteni az időt, hogy „mi lesz, ha…”? Ez az elhatározás jónak tűnt, és nagyon elégedett voltam tőle, ám nem tartott sokáig. Jöttek a kihívások, lehetőségek, és velük együtt a félelmek: mi lesz, ha nem csinálom, ha nem jól csinálom, ha nem én csinálom... A járvány idején felvetődött bennem az is, hogy valójában szükség van-e arra, amit csinálunk? Művészet nélkül is van élet! Akkor mit akar tőlem az Isten? Mi a küldetésem, van-e küldetésem? Képes vagyok-e elfogadni a változást, ami előttem áll?

Miközben az Eucharisztikus Kongresszus hírnökeként másokat biztattam az imára, én is imádkoztam másokért, de önmagamért nem. Úgy gondoltam, Édesanyámnál jobban úgysem tudok imádkozni magamért.

Az idei húsvét sok ajándékkal érkezett az életembe. Keresztút, ahol a feleségemmel való kapcsolatom erősödött; lelkigyakorlat, ahol a beszéd és a lélek azonosságának felismerésével találkoztam; és a csúcs, a feltámadási szertartás, ahol valamit megértettem az értem is megfeszített Krisztus szeretetéből. Akkor és ott mérhetetlenül örültem valaminek: nem tudtam megfogalmazni, mi is ez pontosan, de elmúlt a félelmem! Úgy érzem, képes vagyok elfogadni, amit nekem szán az Isten, legyen az bármi.

Hiszem, ha ez áldozattal jár, az az Ő szeretetéről tesz majd tanúbizonyságot. Most az a legnehezebb, hogy különbséget tegyek a saját és az Ő szándékai között.

Édesapaként próbálok minél jobban jelen lenni, és nem csak magamra figyelni, ha ők vannak a fókuszban, akkor máris könnyebb. Sokat beszélünk a hitünkről, a vallásunk megélésének miértjéről, hasznáról. Ennek foganatja nem azonnali, és nem is kézzelfogható, de remélem, amikor olyan segítségre lesz szükségük a gyerekeinknek, amit mi szülőként már nem tudunk megadni, akkor eszükbe jutnak ezek a segítő eszközök.

Kép

Dolhai Attila feleségével, Viktóriával – Fotó: Páczai Tamás

Hogy látja, a férfiak – a majdani férjek és édesapák – miként „védhetik meg és örökíthetik át” az igazi férfiképet?

Mi az igazi férfikép egyáltalán? Amit szüleinktől, nagyszüleinktől, példaképeinktől láttunk? Mit szeretnénk megvédeni és továbbörökíteni? Biztosan jó az, amit láttunk, magunkkal hozunk, gondolunk? Mi vajon milyen mintát örököltünk, és mit képviselünk? Képesek vagyunk-e felismerni hibáinkat, erényeinket? Mik azok az élethelyzetek, amikben tudatosan felkészülhetünk erre a nagy hivatásra? Jegyesoktatás, házassági tanácsadás, kapcsolati tréningek? Számtalan kérdés van. Elkezdhetjük boncolni őket, és talán hasznos is, ha nem csak elődeinkkel vagyunk kritikusak, hanem magunkat is megvizsgáljuk. Milyen szerencsés az, aki megörökli, megtanulja a lelkiismeret-vizsgálat eszközét, és időről-időre használja is. De mihez képest hozzuk meg döntéseinket? Ha a szeretet parancsát követjük, akkor talán nem követünk el sok hibát. Hogy a körülöttünk lévők érezzék szeretetünket, időt kell rájuk szánnunk, beszélgetnünk kell velük, részt kell vennünk az életükben segítséggel, hallgatással, tevékenységgel...

A művészet, akár a zenei és a színészi világ hogyan segíthet ebben?

Feladatunk, hogy a tevékenységünkkel örömet okozzunk azoknak, akik hallgatnak, látnak bennünket.

Egy-egy előadás alkalmával lehetőségünk van lelki katarzison átvezetni a hallgatóságot, új és új szempontok szerint megvilágítani egy-egy szituációt.

Nyitottá tehetjük a nézők szívét, befogadóvá a különböző emberek igazságára, a jóra és a szépre. Szerethetővé, szeretővé tehetjük nézőinket egymás iránt. Vágyat kelthetünk a szeretetre, a másik ember figyelmére. Kinevethetjük saját esetlenségünket, ügyetlenségünket, feloldhatunk szorongást és magányt.

Azt mondják, ha jól szereted a férjed/feleséged, azzal adod a legtöbbet a gyermekeidnek. Önöknek milyen értékeket sikerült átörökíteniük a lányaiknak, amelyek egy életen át kísérhetik és segíthetik őket a munka vagy akár a magánélet terén?

Ezt sajnos most még nem tudom. Majd évek múlva, az események tükrében fog kiderülni, mit és hogyan csináltunk jól, vagy kevésbé jól. Szeretem a feleségem, és úgy érzem, Ő is engem. Ezt látják a gyermekeink, és remélem, a példánk és a nagyszüleik példája elég lesz ahhoz, hogy boldoguljanak. Vizsgáljuk és értékeljük kapcsolatunkat, ha hibázunk, megpróbáljuk jobban csinálni. Van, hogy könnyebben megy, van, hogy nehezebben. Gyermekeink előtt élünk, látják a problémáinkat és a megoldásokat is. Szerintem ők is kritikusak, van, amit nem akarnak majd úgy csinálni, mint mi, mert jobban szeretnék annál. Bízom és bízunk bennük, ha kell, segítjük őket, amennyiben tudjuk. A puska nincs betárazva, sőt nincs is puska. Kíváncsiság van, nyíltság van, várakozás, bizakodás, hogy majd megtalálja őket a viszonzásra méltó szerelem.

Ha ránéz az életére, mi az, amiért a leghálásabb a Jóistennek?

A családomért: a szeretetért, a ragaszkodásért, amit minden percben tapasztalok a körülöttem élőktől. Így aztán Ő, azaz Isten is velünk van.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.