Csak igen – még a bukott angyalra is – Interjú Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetessel, költővel

– Elmondta egy Képmás-esten, hogy hívő katolikus családban cseperedett, s hogy később mégis ateista lett. Mi volt az eltávolodás oka?
– Sok minden rémiszti a kamaszt a felnőttek világában. 14-15 évesen nagyon nyomasztott, hogy hétfő reggeltől szombat délutánig tart az iskola, később ugyanígy a munka (akkor még így volt), vasárnap csak egy csöppet pihenhetünk, hétfőn pedig kezdődik előröl az egész verkli. Nem láttam, hogyan lehetne kilépni ebből a mókuskerékből, az öngyilkosság tűnt logikusnak. Elkeserített, hogy bár annyi nagyszerű dolog van bennünk, ezekből vajmi kevés valósul meg, és hogy az ember szép álmokkal is milyen kiállhatatlan lehet.

Szenvedtem attól, hogy nem vagyunk képesek élni az eszményeink szerinti életet. Ez az egész számomra kizárta bármiféle Isten létét. Amikor nagyon nehéz volt, órákat gyalogoltam Budapest utcáin, bele az éjszakába, ez kicsit segített.

– Létezik olyan közeg, amelyben egy fiatal nem így érzi magát? Meg lehet őt óvni ettől az élménytől?
– Úgy tűnik, hogy a felnőtté váláshoz át kell menni valami hasonlón mindenkinek. Ha közben tapasztaljuk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy egy elfogadó, személyes szeretet vesz körül, az sokat segít. Az 1990-es évek elejétől egy erre vonatkozó gyönyörű csodának lehettem a tanúja és az eszköze. A dunakeszi Szentjánosbogár klubot – amely többgyermekes, fiatal házaspárok nagyszerű helyi kezdeményezése volt akkor már pár éve, nagyon a szívem szerinti gondolkodással és pedagógiával – sikerült sok munkával és formálással segíteni, hogy országos gyermek- és ifjúsági mozgalommá növekedhessen. Ehhez az elsődleges eszköz a jezsuita A Szív havilap volt, amelyet 1990-ben telepítettem haza Kanadából, továbbá egyéb rendi megbízásaim: a Szent Ignác Szakkollégium, a dobogókői Manréza, majd a Horánszky utcai visszakapott ingatlan, a volt Mária Kongregáció épülete, és mindehhez igen kiterjedt kapcsolataim, hogy néhányat említsek. Ezek lehetővé tették egy olyan országos közösség születését, amiben a fiatalok egészen önmaguk lehetnek, és nagy segítséget kapnak a felelősségteljes felnőtté váláshoz, kortárs közösségben. 

– Mit jelent a közösség a hívő keresztény ember számára? 
– Minden személyes kapcsolat én–te viszonyt jelent.

A te tükrében talál magára az én. Az ember énje már az anyaméhben kezd formálódni, amikor az édesanya személyesen fordul magzata felé. Hasonlóan pótolhatatlan szerepe van énünk formálódásában már születésünk előtt az édesapai szónak is, és minden emberi szónak.

Ha elindulunk visszafelé, keresve az első személyes szólítást, a sor legelején nem embert találunk. Isten teremtő szava hív elő a semmiből mindent. A föld porából formált embert szólítja alkotója: „Akarom, legyél!” Az isteni Te szüli az első egyedülálló emberi ént. Majd a másodikat. És a Teremtő a kettőt egymáshoz vezeti. Így születik az első emberi én és te, és kezdődik el Isten képmásai közt a máig tartó személyes diskurzus. De ezzel nem szűnik meg Isten személyes, növelő és teremtő direkt szava végtelenül szeretett képmásaihoz és viszont. Minden emberi én számára minden másik ember személyes szavában ott visszhangzik az egyetlen örök Te, aki nélkül senki nincs. 

– Vagyis gyökerében minden közösség szent, hiszen a szent Istentől való?
– Pontosan. És ezért vallja a katolikus hit, hogy az ember emberi természete jó marad a legnagyobb bűnben is. Mert az emberségünk lényege Isten nem változó személyes szerető „Te” szólítása, amit semmilyen bűn nem képes deformálni. Ettől létezünk, ettől vagyunk emberek. A hit ennek az Istennel való személyes kapcsolatnak a megélése. Isten mindnyájunkban ott lakik, és várja, hogy mindenkiben forduljunk felé, szóljunk hozzá. Az a természetes, hogy a többi emberrel közösségben növekszünk személyes emberségünkben és Istenben. A közösség – különösen a házasság – tulajdonképpen előszobája, felkészítő tanpályája a szentháromságos Istennel való közösségi életnek. Istennel nem tudunk úgy találkozni, hogy most csak a Fiúval, csak az Atyával vagy csak a Lélekkel találkozunk, mert az egy Isten személyes közösség, és ennek a közösségnek a mintájára vagyunk mi Isten-képmások. Ez a villódzó szentháromságos dinamika járja át az egész világegyetemet, az élő, de az élettelen világot is. 

– Hogyan befolyásolja ez a krisztusi emberkép a hívők mindennapi életét?
– Ha érteni akarjuk magunkat és egymást, akkor komolyan kell vennünk azt, hogy a jó Isten a saját Képmásának (Logoszának) egyedi mintájára és a saját isteni életének megélésére talált ki mindannyiunkat. Arra születtünk, hogy az életünket vele együtt éljük nap mint nap, hisz isteni életet csak Istennel együtt lehet élni. Ha nem ezt tesszük, akkor behúzott fékkel járunk, elégedetlenek vagyunk magunkkal és mindenkivel, semmi nem jó igazán, szüntelen boldogtalankodunk, mert nem azok vagyunk, aki lehetnénk. Sokkal többről van tehát szó, mint a reggeli és esti imádság. Ezek fontos feladata, hogy valami többre vezessenek.

A Biblia tanítja: imádkozzatok szüntelenül. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy mindig valamilyen imát mormoljunk, hanem hogy szüntelenül tudjuk zsigeri szinten Isten személyes jelenlétét.

Hasonlóan azokhoz, akik nagyon szeretik egymást: lélekben mindig vele van a másik, akkor is, ha fizikailag távol vannak egymástól. 

Kép

Fotó: Éder Vera

– Hogyan és hol találhatja meg az ember a hétköznapi pörgésben az Istenre hagyatkozás lehetőségét?
– Nemrég halt meg XVI. Benedek pápa, akit nagyon tiszteltem, először a könyvei miatt, már teológiai tanár korában. Fordítottam is írásait a hetvenes években az Új Ember számára. Személyi titkára beszélt arról, hogy a Szentatyának mennyire fontos volt az Istennel való minőségi idő, naponta legalább egy-két óra, akármilyen sok dolga volt. Ha az ember fázik, üljön a meleg kályha mellé. A jó Isten végtelen szeretete olyan, mint egy soha ki nem hűlő búbos kemence. Kucorogjak oda hozzá sokat, és legyen a legfontosabb: „Uram, te itt vagy, és én is itt vagyok általad, veled, neked.” Nagyon szeretem Jézus tanítványainak kétezer éves szemlélődő imáját, amit neveznek keresztény meditációnak is. Kár, hogy sok buzgó katolikus félreérti ezt, az ördög előszobájának tartja, Krisztus nevében óvni igyekszik Krisztustól az evangélium útján járókat. A nagy Hazugnak ügyes manővere, hogy egymás ellen fordítja Jézus tanítványait, a gyanakvás és bizalmatlanság magvait szórva közéjük. 

A szemlélődő imában minőségi időt szánok a legjobb barátomra. Nem a saját kérésem, fohászaim vannak a figyelmem középpontjában, vagyis az énem, hanem a barátom személye. 

– Ősi felismerés, hogy amit szemlélünk, akivel barátkozunk, ahhoz válunk hasonlóvá...
– Ha bölcs emberekkel vagyunk együtt, az jó hatással van a bennünk lévő bölcsességre. Istennél nincs bölcsebb valaki. Ha tudatosítjuk magunkban Isten jelenlétét, és abban időzni lesz számunkra a legfontosabb, akkor felmelegszik a szívünk, gyógyulnak sebeink, a rossz emlékek terhe elpárolog, olyan dolgok jutnak az eszünkbe, amikről nem is álmodtunk, a szeretetlenség, érzelmi és értelmi sötétségünk olyan lesz, mint a reggeli pára, ha kisüt a nap... Van-e Isten létének és irántunk való végtelen irgalmának ennél nagyobb bizonyítéka? Ő bízik bennem, elfogad, jelenléte kihúz a gödörből, vele képes vagyok mindig újrakezdeni. 

– Húsvétkor ünnepeljük, hogy a bűn fáján győztes sátánt legyőzte Jézus, és a gyalázat fáját az élet fájává változtatta. Milyen erőforrás ez számunkra?
– Jézus tanítványai úgy látják és azt tapasztalják, hogy a kereszthalállal lezárult a világtörténelem addigi szakasza, és egy teljesen új korszak kezdődött. Lezárult az értelmetlen szenvedés és a halál uralmának kora, a gyógyíthatatlanság és pusztulásra ítéltség kora, és elkezdődött az elpusztíthatatlan élet, a legyőzhetetlen szeretet, a végleges gyógyulás uralmának végső korszaka. Az univerzális gyógyszer neve a föltámadt és köztünk, velünk, bennünk élő Názáreti. Nem egy behunyt szemmel vízionált spirituális gyógyszer, hanem a véres emberi történelem része, a legmélyebb bugyrokba alámerült, onnan éltre támadt és a világ valamennyi pusztító erejének ellenálló konkrét személy. Többé nincs nélküle tragédia, emberi szörnyűség a változó és múló világban – sem ukrán–orosz háború, sem Auschwitz, sem Gulág. A föltámadt Názáretiben elkezdődött új világban már mindenkinek helye van. Jézus, akinek szenvedéstörténetét és föltámadását évről évre végigéljük, közösségben van minden megölt katonával, árva gyerekkel, meggyalázott nővel. A bűn oka nem Isten, hanem a szabad akaratával visszaélő látható és nem látható teremtmény. 

Isten nem kívülről, valami magasságból szemléli szeretett világát, gyermekeinek szenvedését és pusztulását, hanem velük teljes belső sors­közösségben éli át. 

A világtörténelemnek ebben az új szakaszában az ember feladata, hogy a „csodagyógyszerrel” élje az életét.

– Mit jelent ez pontosabban?
– Jézusba nem fészkelte be magát semmi az őt érő sötétségből. Ez a mi célunk is: Jézus segítségével megmaradni az irgalomban és a szeretetben. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”, imádkozta Jézus haldokolva a kereszten. A Sátán, a Vádló számára ez a legnagyobb szenvedés és kudarc: nincs fogása az isteni szereteten, irgalmon és megbocsátáson. Isten csak szeretet, vagyis még a Sátánt is szereti. Ha bárki láthatatlan vagy látható teremtmény meg akarja magát kötni a gonoszságban, Isten nem semmisíti meg, mert teremtő szava időtlen, nem hol igen, hol nem. Isten titka, miért és hogyan képes egy véges teremtmény örökké ellenállni az időtlen szeretetnek. Amit pokolnak nevezünk, az is a végtelen szeretet jele. Szent II. János Pált is kérdezték, van-e valaki a pokolban. „Ha az Egyházat arról kérdezik, ki van a mennyországban, akkor bőbeszédű – válaszolta. – De ha azt kérdezik tőle, ki van a pokolban, akkor hallgat. Az az Isten titka.” 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2023. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>