Mentett kutyából embermentő – Így kutat fel eltűnt embereket az örökbefogadott Níla

Mentőkutyás önkéntesként a főállásod mellett dolgozol együtt a Református Szeretetszolgálat Kutató-Mentőcsapatával. Hogyan indult a közös munka?

Előző kutyámmal, Dantéval csatlakoztunk a szervezethez 12 évvel ezelőtt. Danténál ízületi betegséget, diszpláziát diagnosztizáltak, emiatt olyan mozgásformát kerestem neki, amely során szaladgálás nélkül is eleget mozog, és közben az agyát is használnia kell. Így találtam rá a mantrailingre, a pórázos nyomkövetésre. Elkezdtük a tréninget, majd egy idő után felfigyelt ránk a kutató-mentőcsapat elnöke. Megkérdezte, hogy csatlakoznánk-e hozzájuk, én pedig elfogadtam a felkérést.

Azóta örökbe fogadtál egy másik kutyát is, Nílát, akivel nemrég a földrengés sújtotta Törökországban kutattatok túlélők után. Ő hogyan került hozzád?

Nílát egy gazdikereső Facebook-posztban láttam meg hét évvel ezelőtt. A fotója alapján rögtön beleszerettem; pont akkora fülei voltak, mint most, csak a teste volt sokkal kisebb, még csak háromhónapos kölyök volt. A Pest Megyei Kutató-Mentőszolgálat állatvédő munkatársai találtak rá egy kocsmában, ahonnan kimentették, majd ideiglenes befogadóhoz került. Felvettem velük a kapcsolatot, és napokon belül hazahoztam a kiskutyát. 

Hogyan lett belőle mentőkutya?

Nílát azzal a céllal fogadtam örökbe, hogy mentőkutyává képezzem. Engedelmességi feladatokat tanítottam neki, tréningekre vittem, és már kiskorától kezdve jött velünk eltűnt embereket keresni.

Fontos, hogy a kutya minél hamarabb megszokja az ezzel járó ingereket: rendőrautók szirénáznak, nagy a zaj, a stressz – ezeket máshol nem tapasztalja meg az állat.

Níla gyorsan, ügyesen szaladt az erdőben, ezért nem akartam pórázon tartani. Az ő testalkata, gyorsasága a területkutatásra alkalmas. 

Milyen helyzeteknél kérik a segítségeteket?

A kutyáink élő emberek keresésére vannak kiképezve. Leggyakrabban idős, demens betegek és öngyilkossági szándékkal eltűnt személyek után kutatunk. 

A törökországi földrengés másnapján már a helyszínre mentetek a Református Szeretetszolgálat Kutató-Mentőcsapatával. Hogyan szerveztétek meg a kiutazást?

Amikor február 6-án, a földrengés napján a szeretetszolgálat vezetője felhívott a mentés szervezésével kapcsolatban, épp az állatorvostól tartottam haza; Dante kutyám fél órával korábban meghalt. Akkor nem voltam abban az állapotban, hogy azonnal választ adjak neki, és mivel aznap még nem tudtunk elindulni, volt egy kis időm, hogy eldöntsem, én is részt veszek a mentésben. Eközben összeállt a csapat: Győrből, Miskolcról, Debrecenből és Budapestről is csatlakoztak önkéntesek. Több segélyszervezet is a katasztrófa helyszínére sietett; a földrengés utáni első héten van a legnagyobb esély megtalálni és megmenteni a túlélőket. A megnövekedett érdeklődés miatt kiszámíthatatlan volt, hogy melyik járatra kapunk repülőjegyet. Másnap délelőtt szóltam a munkahelyemen, hogy Törökországba megyek; ekkor még csütörtöki indulásról volt szó, de fél órával később kiderült, hogy még aznap utazunk. Hazamentem, és gyorsan összepakoltam, délután háromkor pedig már Budapestre tartottunk, hogy elérjük a repülőnket. 

Ezek szerint nem volt sok időd, hogy eldöntsd, mit vigyél magaddal. Mi került a bőröndödbe?

Egyeztettem az utazás szervezőivel, hogy mit csomagoljak. A kereséshez szükséges felszerelést, vizet és élelmet a központból szereztük be; amerikai katonai élelmiszercsomagokat kaptunk, amelyekben egy-egy napra elég táplálék volt.  Sok meleg ruhát pakoltam, mert a híradások szerint a térségben hóviharokra és esőre is lehetett számítani. Nílának a szállítódobozát, a tápját, egy kabátot és kötszert tettem el, utóbbit arra az esetre, ha megvágná a lábát a romok alatt.

Kép

Fotók: Magyar Református Szeretetszolgálat

Milyen volt az utazás neked, illetve Nílának?

Budapestről a Turkish Airlines menetrend szerinti járatával repültünk Isztambulba.

A légitársaság fenntartotta nekünk a gépen a hátsó három-négy sort, így a három mentőkutyánk is velünk lehetett az utastérben.

Örültünk, hogy a rájuk váró feladatok előtt nem kellett kitenni őket annak, hogy a csomagtérben, zárt dobozokban utazzanak. Miután megérkeztünk Isztambulba, továbbrepültünk Adanába. A legtöbb mentőcsapat és segélyszállítmány ide érkezik elsőként, mert ez a legközelebbi épen maradt város a földrengés sújtotta Hatay tartomány közelében. Itt kellett regisztrálnunk magunkat, majd egy kisbusszal vittek minket egy katonai bázisra. Habár a település, ahova mentünk, körülbelül Budapest–Debrecen távolságra volt Adanától, és rendőri felvezetést is kaptunk, a körülmények miatt hat óra alatt tettük meg az utat. 

Mi történt, miután megérkeztetek a bázisra?

Délután érkeztünk a helyszínre, ahol a katasztrófavédelem kijelölte a mentésirányító központot. Felállítottuk a sátrainkat, majd este kimentünk a városba túlélők után kutatni. Nagyon fáradtak voltunk, de aznap két élő embert is megtaláltunk a romok alatt, ez óriási lendületet adott a csapatnak az elkövetkező napokra. Amikor végre aludni tértünk, azzal szembesültünk, hogy a bázison a két leszállóhelyen tízpercenként jönnek-mennek a helikopterek. Az egyik kollégámat sátorral együtt elrepítette a propeller szele. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora zajban és szélben tudok aludni, de közel 45 óra ébrenlét után már nem okozott gondot.

Hogyan szerveződött a keresőakció?

Reggelente egyeztettünk a mentést irányító török katonai parancsnokkal, hogy hol kutassunk aznap. Egy járművel értünk jöttek, kivittek minket a helyszínre, és elkezdődött a munka. Házról házra járva, napi 12-15 órát kerestünk túlélőket. Mindannyiunkat elkísért egy-egy hivatásos vagy önkéntes tűzoltó, aki megvizsgálta az épületek romjait, és felmérte, hogy biztonságos-e bemennünk a kutyákkal. Megnyugtatott, hogy volt mellettünk egy szakember, de ezzel együtt is aggódtam Níláért, amikor eltűnt a szűk járatokban. 

Mi történt, amikor egy kutya túlélőt talált?

A kutyáink ugatással jelezték, ha élő ember feküdt a romok alatt. Ilyen esetben több állattal is megvizsgáltuk a helyet, hogy ők is megerősítsék a találatot.

Szóltunk a mentőcsapatoknak, akik a helyiekkel, hozzátartozókkal együtt megkezdték elbontani az épületet. A bontás akár egy egész napig is eltarthatott, így nem volt időnk, hogy megvárjuk, tovább kellett mennünk a következő házhoz. A nap végén azonban minden olyan helyre visszamentünk, ahol jeleztek a kutyák, hogy megnézzük, sikerült-e kihozni az embereket. A hét során a csapattal összesen hat túlélőt találtunk meg.

Níla hogy viselte a helyzetet?

A kutyáinkra hatással volt a környezet, érezték az emberek fájdalmát, a feszültséget, amit ők is átvettek. Láttam Nílán, hogy a sokórányi keresés után már fáradt, stresszes; ezzel együtt bármikor kértem, hogy még egy házat kutassunk át, mintha átkattant volna nála valami, új lendülettel ment keresni. Nagyon fázós kutya, ezért nap végén mindig be kellett takargatni, mert átfagyott a kinti hidegben. 

A földrengés után utórengésekre is lehetett számítani. Ti tapasztaltatok ilyet?

Igen, de szerencsére nem voltak erősek. Amikor a városban voltunk kutatni, éreztünk rengéseket, ekkor sokan kiabálni kezdtek, és mindenki olyan helyre sietett, ahol nem voltak épületek. Az utolsó éjszakánkon, a hálózsákban fekve éreztem, hogy a hátam alatt megmozdul a föld, az viszont elég félelmetes volt.

Hat fárasztó nap után tértetek haza Magyarországra. Hogy vagytok azóta Nílával?

A hazaérkezés másnapján, hétfőn már bementem a munkahelyemre dolgozni, mert éreztem, hogy ha otthon maradnék, akkor rám szakadna az óriási fáradtság. Azóta sem volt időm pihenni, sokan keresnek a médiától, hogy meséljem el a kinti tapasztalatainkat. Níla is nagyon kimerült, de már egyre jobban érzi magát. Sok kedvességet kap az emberektől, többen küldtek neki ajándékokat az elmúlt napokban. Idő kell még, amíg feldolgozom, ami Törökországban történt. Beszéltem a csapat többi tagjával, ők is hasonlóan éreznek: még senkiben nem ülepedtek le a kinti élmények. Nemsokára pszichológussal fogjuk átbeszélni, hogy min mentünk keresztül.

Szörnyű dolgokat láttunk, nagyon megrázó volt, de ha szükség volna rá, bármikor visszamennénk segíteni.

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-képzésének hallgatója.