„12 évet vesztegettem el az életemből” – a rádiózás mentette meg a pánikbeteg Király Kittit

Egy jóképű, okos kissrác anyukája vagy, de ha jól tudom, az apukájával már nem vagytok együtt.

Áron hároméves volt, amikor különváltak útjaink az apukájától. Egy olyan kapcsolatba érkezett, amely egyébként sem állt biztos lábakon, ugyanis akkoriban voltam a depresszió, a pánikbetegség és a hipochondria hármasának legmélyén. 25 évesen szültem őt, és bár védekeztünk, egy percig nem gondolkodtunk azon, jöjjön-e közénk vagy sem. Viccesen azt mondogattuk, hogy Áron mindenáron világra akar jönni. Én pedig nagyon örültem annak, hogy fiatalon lehetek édesanya.

Min bukott el az apukájával való kapcsolat? Túl korán találkoztatok, vagy az említett mentális betegségek játszottak közre?

Egyrészt a mentális betegségek, másrészt pedig az, hogy akkoriban még eléggé öntörvényű, útkereső ember voltam, aki nagyon akart ragaszkodni a párjához, mert úgy éreztem, hogy a szüleimtől nem kaptam meg azt a fajta törődést, amire vágytam.

Apukám alkoholproblémákkal küzdött, de már nem iszik, és erre nagyon büszkék vagyunk! Anyukám pánikbetegség és depresszió miatt szedett gyógyszert, ezekben találta a biztonságot.

Keveset dicsért, nem bátorított, nem hallottam tőle soha azt, hogy büszke rám, de elfogadtam ilyennek, mert tudom, hogy ő ezt a „csomagot” hozta a szüleitől. Hozzáteszem, minden anyagi támogatást megadtak nekem, sokszor erejükön felül is, amiért nagyon hálás vagyok nekik.

Sikerült idővel felfejteni, hogy miért alakulhatott ki nálad depresszió, pánikbetegség és hipochondria?

Hatévesen éltem át az első pánikrohamomat. Feszített a mellkasom, légszomjam volt, és úgy vert a szívem, mintha futottam volna. A nővérem ekkor házasodott meg és költözött el. Ő volt az, akihez mindig fordulhattam, akivel minden örömömet és bánatomat megoszthattam. Amikor elment, úgy éreztem magam, mint más, miután elveszítette az édesanyját. A pánikrohamot követően a szüleim elvittek agyi CT-re, kardiológiára és más egyéb vizsgálatokra, de semmi nem utalt szervi rendellenességre. Az állapotom változó volt: hol jobb, hol rosszabb. Visszatérő félelmeim közé tartozott, hogy meg akarnak mérgezni, ezért mindig anyukámat kértem meg az ételek előkóstolására.

Egy pánikroham már önmagában rendkívül rémisztő tud lenni, de ehhez nálad – ha jól érzem – még hozzájött az is, hogy „színészkedned” kellett a környezeted előtt. Meglehetősen nehéz lehetett így átvészelni a kalocsai iskolás éveket.

Az elég látványos volt, amikor pár hónappal az érettségi előtt az egyik órán kiestem a padból. Apukám jött értem, és amint hazaértünk, utolért minden, ami a pánikrohammal együtt jár: hányás, hasmenés, mellkasfeszülés, ájulásérzet… Kihívtuk az orvost, aki azt mondta, ha nincs szervi bajom, akkor ez nálam pszichoszomatikus. Ekkor, azaz 17 évesen kaptam az első intravénás nyugtatómat, s az állapotom ettől kezdve csak rosszabb lett.

Rettegtem attól, hogy elkap egy újabb roham, így az egész ördögi körré vált. Odáig fajult a helyzet, hogy már nem mertem egyedül közlekedni, és a sürgősségin név szerint ismertek.

Ekkor kerestem fel először pszichiátert.

Mindezek ellenére sikeresen leérettségiztél, majd elkerültél Szegedre, ahol jogot tanultál.

Szegeden albérletben laktam, mert a rohamok miatt más szóba sem jöhetett. Végül azért nem fejeztem be a tanulmányaimat, mert az ítélőtábla-gyakorlatok során óriási lelki trauma volt számomra látni, ahogy családok hullanak szét. Akkor döbbentem rá, hogy én ehhez a pályához túlságosan érzékeny vagyok.

Ekkoriban is jártál pszichoterápiára?

Kénytelen voltam pszichiáterhez járni, mert napi négy-öt pánikroham jött rám, és az is megesett, hogy félre kellett állnom az autómmal, hogy mentőt hívjak magamhoz. A „gyógymód” napi 3 nyugtató és 2 hangulatjavító volt, valamint kaptam vészhelyzet esetére elrágós tablettát is. Gyakorlatilag zombiként jártam-keltem. A húszas éveim elején sokszor gondolkodtam öngyilkosságon. Úgy éreztem, ez így nem élet... De a sors – vagy nevezzük bárhogy – rendszerint közbeszólt, például a fiam születésével, ami után már nem volt kérdés, hogy élnem kell, s hogy élni akarok.

Betegség tekintetében mi volt nálad az abszolút mélypont?

Amikor úgy döntöttem, hogy nem jó nekem az a kapcsolat, amelyben a gyermekem apukájával élek. Legbelül éreztem, hogy ha együtt maradunk, akkor Áron is pont olyan boldogtalan családban fog felnőni, mint amilyenben én. Az apukájával teljesen civilizált módon váltunk el, nem veszekedtünk, nem volt sárdobálás.

Aznap, amikor átköltöztünk az új albérletünkbe, kidobtam az összes gyógyszeremet, mondván, ha fáj, hát, fájjon rendesen.

De hát, ez életveszélyes!

Az akkori pszichiáterem is azt mondta, hogy ez akár balul is elsülhetett volna. A nyugtatót, a hangulatjavítót mindig orvosi utasításra, folyamatosan csökkentve szabad csak teljesen elhagyni.

Mikor jelentkeztek először az elvonási tünetek?

Két nappal később. Annyira rosszul voltam, hogy megkértem az anyukámat, vigye el Áront, mert nem akartam, hogy bármit lásson. Azt persze anyukám előtt is titkoltam, hogy nem szedem a gyógyszereimet. Három napig ültem a fürdőkádban, ruhában. Nem mertem kimenni a többi helyiségbe, mert féltem, hogy kárt teszek magamban. Tele volt a fejem öngyilkossági gondolatokkal, ugyanakkor tudtam azt, hogy nem élhetem le úgy az életemet, ahogyan anyukám, vagyis gyógyszerekkel telenyomva. Még három hónappal később is borzalmasan éreztem magam: a napi négy-öt rohamból hét-nyolc lett, ami borzasztóan megterhelt fizikailag. A nap végére úgy éreztem magam, mint aki lefutott egy maratont. De nem lehetett megállni – ekkor pályázatíróként dolgoztam a helyi önkormányzatnál, mellette pedig el kellett látni Áront. Ha nincs a családom, akik rengeteget vigyáztak Áronra, amikor beteg voltam és dolgoztam, akkor valószínűleg nem tudtam volna így kimászni a gödörből.

Röviddel a beszélgetésünk előtt volt egy félmondatod, ami így hangzott: „a rádiózás lett a gyógyszerem”. Kifejtenéd ezt?

26 éves voltam, amikor Áron bölcsibe kezdett járni. Egy nap autóval mentem valahová, amikor meghallottam, hogy a kalocsai rádióban épp a pánikbetegségről és a hipochondriáról beszélgetnek. Annyi sületlenséget hordtak össze, hogy rögtön írtam nekik egy SMS-t, hogy ha mindezt a kutya megenné, biztos, hogy elpusztulna tőle.

Erre felhívtak, hogy akkor fáradjak be a rádióba, és talán beszéljek a témában a saját tapasztalataimról. Igent mondtam, mert reménykedtem, hogy a történetem erőt adhat másoknak.

Olyannyira jól sikerült a 15 perces élő adás, hogy a főnök, aki egyben a műsorvezető is volt, azt mondta: „Ha egyszer rádiós állást keresnél, jelentkezz nálam!” Elmondása szerint nagyon összeszedetten, szépen artikulálva beszéltem, és kicsit sem csapongtam. Teltek a napok, és engem egyre inkább felcsigázott a gondolat, hogy rádióban dolgozzak, úgyhogy visszamentem, és közöltem, hogy állok elébe annak, hogy kitanuljam a szakmát. Hét hónapon keresztül a hét minden estéjét a rádióban töltöttem, szívtam magamba a tudást, gyakoroltam, rengeteg rádiózásról szóló könyvet olvastam ki, YouTube videókat néztem, valamint amerikai rádióműsorokat hallgattam.

Kép

Kitti kisfiával

Ennyire akartad ezt a munkát?

Nagyon. Valahogy zsigerileg éreztem, hogy ez a hivatás lesz az út, amely által egy teljesen új világ nyílhat meg előttem, és amely által talán gyógyulhatok is.

Elmúltak a pánikrohamok?

Voltak még, de lényegesen kevesebbszer, mint előtte. Abban a pillanatban, ahogy felvettem a fülhallgatót, és felvillant az On Air felirat, mintha átkapcsolt volna az agyam, és elszállt a pánikroham. Ez a „kétarcúság” sok médiában dolgozóra és színészre is jellemző.

Idővel rájöttem, hogy ha nem is mindig és teljesen, de valamelyest képes vagyok irányítani a pánikrohamokat. 

Téged hallgatva a Boldogság nyomában című film jut eszembe. És akárcsak a főszereplőnek az utolsó jelenetben, neked is jár a taps az elszántságodért és a kitartásodért. A rádiózás mellett még mik azok a dolgok vagy elfoglaltságok, amelyek képesek ugyanennyire feltölteni téged adrenalinnal?

Sokáig csak a rádió adott számomra pluszt, aztán amikor már rutinossá váltam, éreztem, hogy újabb kihívásra van szükségem a szakma berkein belül. Nagyon vágytam arra, hogy egy budapesti rádiónál dolgozhassak, és tettem is lépéseket ez ügyben. Az akkori programigazgató szinte tárt karokkal várt. Nem az volt a kérdés, hogy akar-e velem dolgozni, hanem hogy mikortól. Örültem, hogy felvett, ugyanakkor logisztikailag életem egyik legnagyobb kihívása volt az ezt követő két hét. Ez alatt kellett lakást találnom Pesten, felköltöztetni az összes holminkat, beíratni a gyereket az új iskolájába, emellett még dolgozni és Áronnal foglalkozni. Nem is tudom, hogyan voltam képes minderre. A kollégák szerencsére hamar befogadtak. Immár két éve, hogy műsorvezetőként és zenei vezetőként dolgozom a budapesti Best FM-nél.

Na, jó, a rádiózás mellett azért igenis van más, ami feltölt: természetesen a férjemmel, a fiammal eltöltött minőségi idő, az olvasás, a sport és a meditáció, vagy a hálanaplóm vezetése. Szertartásvezetői képesítésem is van, azt a hivatást is nagyon szeretem.

Hogyan reagált a nővéred, illetve Áron apukája arra, hogy távol Kalocsától szeretnél új életet kezdeni?

Tudták, hogy ez óriási váltás, de megértették a döntésem. Anyám először sikítva szaladt ki a haja alól – hónapokig nem is beszéltünk –, de én meghoztam ezt a döntést, és semmi sem volt, ami visszatarthatott volna.

Milyen kapcsolatra törekszer a fiaddal? Milyen anyuka vagy?

Laza anya vagyok, akinek a gyereke a legfontosabb, de magamat is éppolyan fontosnak tartom, mint Áront. Ez nem önzőség, egyszerűen arról van szó, hogy a gyerek idővel felnő, kirepül, elkezdi élni a saját életét a saját kis vágyai által vezérelve.

Ha én elfelejtek nő és Király Kitti lenni, amíg ő cseperedik, akkor idősebben már nehéz lesz összekaparni magam mind nőként, mind a karriert illetően.

Áronnak azt tanítom, hogy ha valami negatív dolog történik vele, nézze meg a fonákját, vagyis azt, hogy mit tud tanulni az adott helyzetből. S hogy vegye észre, hogy soha nem veszít, hanem vagy nyer, vagy tanul. Én 12 évet vesztegettem el az életemből a pánikrohamokkal és a gyógyszerezéssel, és bár hosszú folyamat volt, míg eljutottam odáig, hogy erről az időszakról mosolyogva tudjak beszélni, azt gondolom, mindennek így kellett történnie. Pár éve csupán 24 órát adok magamnak a mélypontok átélésére. A lelkemnek szüksége van a gyászfolyamatra, de aztán újra felkel a nap, és jól tudom, hogy nem fog engem megkérdezni, hogy jó kedvem van-e, vagy sem. A buszsofőr ugyanúgy beül a buszba, elindul, és én döntöm el, felszállok-e rá, vagy szomorkodom tovább otthon. Nem engedhetem meg sem magamnak, sem a gyermekemnek, sem a hallgatóknak, sem pedig a páromnak, hogy ne szálljak fel a következő buszra.