A kántálókkal énekelni olyan, mint jólesően belebújni egy régi, vastag pulóverbe
Főzésben, takarításban kimerült családanyák, ajándékok utáni hajsza, kényszerű rokonlátogatás… Persze ez a túlzóan lehangoló kép csak egy lehetséges forgatókönyve az ünnepnek, mégis érdemes időről időre újragondolnunk a karácsonyi szokásainkat. Különösen, hogy a Kárpát-medencében évszázadokon át egész faluközösségeket megmozgató eseményt jelentett Jézus születése: kicsik és nagyok különböző rítusok mentén napokon át együtt ünnepeltek. Budapesten már több mint tíz éve működik egy műkedvelő társaság, akik az adventi időszakban járják a fővárost és az agglomerációt, hogy kántálásukkal örömet szerezzenek a Krisztus-váróknak. Karácsony igazi örömhírét igyekeznek minél több helyre elvinni, és közben olyan együttlétet teremteni, ahol azt a meghitt vidámságot találjuk, amelyre karácsonykor mindannyian vágyunk.
Nem templomi vontatottsággal dalolnak
Egészen pontosan mi is az a kántálás? Olyan csoportosan, házról házra járva elismételt éneklés, amely során az ünnep gondolatkörét felidéző dalokhoz jókívánságok, gyakran köszöntők társulnak. Erdély falvaiban anno karácsonykor többnapos táncházat tartottak, amelynek ünnepélyes bevezetését jelentette a kántálás. Az advent izgatott várakozásához hozzátartozott az elkövetkező mulatságokra való hangolódás, a betlehemi történet és üzenet felidézése mellett egymás felkeresése, köszöntése is.
A Jókai Néptánccsoport idősebb táncosaiból verbuválódott csapat évek óta igyekszik ezt a régi, falusi szokást fővárosi körülményekhez adaptálni, így ők Budapesten és környékén járják a különböző helyszíneket: hétköznapi otthonokat, szociális intézményeket, betegek otthonát, sőt temetőket is.
„Szó sincs valami rossz imitációról vagy játékról – hangsúlyozza Gondi Ferenc, az egyik résztvevő. – A régi forma magától megtalálta új funkcióját.”
Konkoly Elemér népzenész, folklorista, a másik ötletgazda segített e régi hagyományt felgöngyölíteni, és évről évre új dalokkal frissíteni a repertoárt.
Felkészüléseik során minduntalan hangsúlyozza: ne templomi vontatottsággal énekeljenek, hanem a maga természetességében fújják a dalokat. Érdemes ugyanis a szövegekre külön odafigyelni, hiszen István királyig visszanyúló, végtelenül archaikus énekekről van szó, mintha mennybéli heroldok több száz éves üzeneteit hallgathatnánk meg. Az ősi motívumok a születés, a szülés metaforáival keverednek, elég, ha például az Ó, jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő kezdetű népének „Beteljesült már az idő. / Törd át az ég zárt ajtaját, / Vár a világ sóvárgva rád” soraira gondolunk. Ezeket ékesítik olyan torokszorítóan megható dallamok is, mint A szeleknek széles szárnyán kolinda, amelynek körkörös melódiáját – ha egyszer elkezdte az ember – nem lehet abbahagyni, minduntalan dúdolásra késztet.
A betegek hálája, a nagymama könnyei
Az ötlet, hogy fővárosi kántálóknak szegődjenek egy karácsonyi vásárban született: a táncpróbák jókedvű énekléseit szerették volna folytatni. „Kisiskoláskoromban Kodállyal is találkoztam, a népi kultúra elképesztő élménye már felnőtt koromban talált meg. A kántálókkal tulajdonképpen értékközösséget alkotunk: nem tájegységi, még csak nem is felekezeti alapon állítottuk össze a műsort, amelynek természetesen nem a művészi produkció a legfőbb ismérve. Szándékosan kevert anyaggal dolgozunk, egyetlen célunk, hogy a hallgatóságból előcsalogassuk az emberséget” – folytatja Gondi Ferenc.
Először saját családtagjaikat, otthonaikat kántálták meg, innen bontakozott tovább a most már mondhatni misszióvá nemesedett ügy, hogy minél több helyre elvigyék karácsony örömhírét és a közösség erejét. Legtöbbször elesettekhez igyekeznek ellátogatni, számos szociális intézményt – vakok intézetét, mozgássérülteket, öregek otthonát – keresnek fel, és egyöntetű tapasztaltuk, hogy az efféle „lelki karitászra”, ahogy ők fogalmaznak, elemi szüksége van mindenkinek. Gyakran „énekelnek meg” betegeket, daganattal küzdőket is, akik – még ha csak az ablakból kísérhetik is figyelemmel a dalokat – hihetetlen hálával fordulnak feléjük.
„Szinte érezni, ahogyan a dalok, a közös éneklés egyfajta belső immunválaszt vált ki a betegeknél” – elevenítik fel a sokszor lelkileg azért megterhelő pillanatokat.
Legszívszorítóbb talán, amikor arra kérik meg őket, hogy temetőben kántáljanak meg sírokat, de persze megindítóan emlékezetes helyzetek úton-útfélen kialakulnak. „Egyszer jártunk egy családnál, ahol a sarokban a nagymama láthatóan nem épp önszántából ült ott. Távolságtartó arccal, már-már ellenségesen nézett. A kántálás végén láttuk, hogy bár az arca sem rezzent, mégis sűrű patakokban folyt a könnye” – meséli Gondi Ferenc. Helyszíntől, életkortól, egészségi állapottól függetlenül mindenkit megérint a tény, hogy a kántálók önzetlenül áldoznak a szabadidejükből, ráadásul adventi szombatjaikat ajándékozzák oda vendégváróiknak; és ez manapság különösen hangsúlyos odafordulás.
Tárgykultusz helyett közösségi élmény
A könnyek egyébként – minden pátosztól mentesen – legalább ilyen gyakran ülnek a kántálók szemébe is. Vannak bizonyos sorok, amelyeknél mindig összenéznek, sírnak, majd örömmel nyugtázzák, hogy ez így van jól. Hiszen az örömhírről hoznak üzenetet, és persze megannyi vidám emléket is fel tudnak idézni. Visszajáró kántálók például Budakeszin, ahol a helyi sváb kisebbségi hagyományőrző karácsonyi ünnepségén énekelnek. A kályha mellett ücsörgő, kendős sváb nénik végigdúdolják a maguk német karácsonyi dalait, amiket aztán megkántálnak a magyar hagyományok szerint.
Itt például egészen közel érzik magukat a néhai falusiak szellemiségéhez: élő közösségbe érkeznek, ahol a tangóharmonika, a Stille Nacht, a kolbász és a forró tea nem holmi historikus kelléktár elemei, hanem az együtt ünneplők természetes közege. Márpedig a minket úton-útfélen körülvevő villogó csecsebecsék fojtogató halmainak, a reklámok mosolyba bújtatott tárgykultuszának kavalkádjában különösen fontos meríteni effajta közösségek belső erejéből.
Új holmik, ajándékok vásárlása helyett az adventben kántálni olyan, mintha az ember „újra jólesően belebújna régi, vastag pulóverébe”, fogalmazza meg érzékletesen Gondi Ferenc.
Éneklést a világnak! – összegzik a kántálók legfőbb üzenetüket. Nem folytathatjuk a régi falusi életközösségek rituáléit a maguk szépségében, tökéletességében, a dalolás gyógyító, simogató, felszabadító élményét azonban bármikor megtapasztalhatjuk, hogy máris abban – a kántálók szavaival élve – világ feletti lebegésben találhassuk magunkat, amit a karácsonyra rátelepedő konzumizmus a legváltozatosabb eszközeivel sem tud megteremteni. Az ünnepek a reményt, a megújulást hirdetik: szenteste a templomi betlehemesek mellett talán egyre több adventi kántálóval is összetalálkozhatunk majd a főváros utcáin, kocsmáiban, otthonaiban. Addig pedig bizakodjunk az alábbi jókívánságokkal: „Újesztendő, vígságszerző most kezd újulni, / Újulással, víg örömmel most kezd hirdetni.”
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Álarcos pásztorok hoznak vidámságot a házakba – Így betlehemeznek vidéken 2021-ben
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
