„A zarándoklat arról szól, hogy mit hagysz az úton, és mit hozol el”

Te is olyan kislány voltál, aki dezodorral a kezében énekelt a tükör előtt?

Nem, gyerekkoromban elég gátlásos voltam. Szerettem a zenét, és verseket tanulni, de a színpad, a közönség inkább frusztrált, és csak a számomra biztonságos közegben mertem megnyílni.

Akkor mégis hogyan lettél énekesnő?

Amikor cserkész voltam, sokat énekeltünk együtt a tábortűz körül, ott megszerettem a közösségi éneklést, aztán megéreztem a színpad varázsát is. Kiskamaszkoromban musicalstúdióba jártam, bár ezt a műfajt később elhagytam. Akkoriban kezdett formálódni bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Érettségi után erős vágyat éreztem, hogy a Kőbányai Zenei Stúdióba járjak, de túljelentkezés volt, kétszer is elutasítottak, harmadszorra viszont sikerült bejutnom. Már akkor megvolt a triónk Hajba Imivel és Hajba Áronnal, akikkel a mai napig együtt zenélek a szinnyaidóri formációban. Kezdetben háttérzenét játszottunk vacsorákon, esküvőkön, pubokban.

Aztán tengerjáró hajóra szálltál. Hogyan éli meg egy keresztény művészlélek a hajózás pezsgő, hedonista világát?

A Földközi-tengeren hajóztam, és bár akkor ez „életmentő" kilépés volt nekem a hétköznapokból, az akkori életemből, gyorsan kiderült számomra, hogy ez az életforma nagyon magányos, nem nekem való. Nem volt egyszerű barátkozni, a fiúkkal azért, mert zömében közeledni akartak, a lányok pedig inkább rivalizáltak.

Afféle „kasztrendszer” is működött a hajón, külön ültek a távol-keletiek, az indiaiak, aztán a magyarok, románok, szlovákok, és mivel ez német cég volt, nyilván ők voltak legfelül.

Persze volt jó oldala is: miközben télen otthon mindenki kabátban járt-kelt, mi mediterrán helyeken süttettük a hasunkat, minden nap zenéltünk, sokat láttunk a világból. Nagy ajándék volt, hogy így azokra a helyekre is eljuthattam, ahová valószínűleg önerőből soha, de már az elején elhatároztam, hogy bár könnyű beleragadni ebbe az életformába, én nem szeretném hosszútávon csinálni. Le szerettem volna telepedni, családot alapítani.

Azóta lett is családod, de erről majd később, hiszen előtte lelkigyakorlaton is részt vettél, ami fontos szerepet játszott az életedben.

Igen, a jezsuiták szerveznek Szent Ignác-i lelkigyakorlatot Dobogókőn. Akkor voltam túl egy nagy szakításon, amit nehezen dolgoztam fel, és újra kellett gondolnom az egész életemet. Le szerettem volna csendesedni, Isten jelenlétébe kerülni. Békét kaptam ott, nagy hatással volt rám az a pár nap. Utána évente visszajártam. Ott nem lehet telefonálni, se könyvet olvasni, csak a természet van, Isten és te, nagy megtapasztalások, szembenézés önmagaddal, szabadulás a terhektől. Emlékszem, hogy egyik este ültem kint, hallgattam a szarvasbőgést, nagyon jó hangulat volt, sötétedett, és akkor bevillant egy szövegvers.

Melyik versedről van szó?

Manréza – ez a hely neve is egyébként, amit Hajba Imi basszusgitáros barátom zenésített meg.

Ez után a szöveg után olyan érzésem volt, mintha megnyitottak volna egy csapot, mintha harminc éven át gyűjtöttem volna magamban az anyagot, ami most dalok formájában kel életre.

Innentől elég gyorsan összejött egy lemeznyi dal. Az öttagúvá bővült zenekar minden tagja szívét-lelkét beletette az albumba, ami „Csak lélegezz” címmel jelent meg 2017-ben... De rég volt!

Kép

Fotó: Sebestyén Gábor

Zarándokúton is részt vettél. Abból az élményből is születtek dalok?

Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, amikor Assisitől elzarándokoltam Rómáig, majd a következő évben Alverna hegyétől Assisiig. Amikor megláttam a leírást, rádobbant a szívem, és éreztem, hogy ide el kell mennem, de sajnos mire jelentkeztem, már beteltek a helyek. Egyáltalán nem vagyok nyomulós alkat, de az volt bennem, muszáj részt vennem ezen az úton, úgyhogy kitartóan próbálkoztam, és végül a szervező elintézte, hogy csatlakozni tudjak. Tizenhárman voltunk, ebből kilencen nők úgy összekapcsolódtunk, hogy azóta minden évben egyszer-kétszer összejövünk. Ebből az élményből született a „Ne siesd el” című dalom, amelynek az üzenete szerintem a zarándoklat – és az élet – egyik fontos kérdése: mit hagysz az úton, és mit viszel el.

Te mit hagytál az úton, és mit hoztál el?

Mit hoztam el? Rengeteg mindent. Gyönyörű tájak, ízek, illatok, hangok, csendek, nevetések és könnyek, egy gyönyörű szempár emlékét. Meghitt beszélgetések, őszinte ölelések, közös nagy étkezések, izomlázas elalvások emlékét, és még hosszan sorolhatnám. Nagyon szeretek erről az útról mesélni!

És hogy mit hagytam ott? Elsősorban talán magammal kapcsolatos hiedelmeket. Például, hogy nem leszek képes végigcsinálni. Már az első nap, amikor csak annyit kellett tenni, hogy felgyalogolunk Assisibe, ránéztem a többiekre, hogy „csak én halok meg mindjárt, vagy azért a többiek is fáradnak?”

Amikor megcsináltam, már éreztem, hogy sokkal messzebb van bennem a határ, mint hittem. Amikor anya lettem, akkor pedig még inkább ezt éreztem. Nem hittem volna, hogy ennyi mindenre képes vagyok.

Mire gondolsz?

Például az éjszakázásra. Amikor másoktól hallottam, azt mondtam, én ezt tuti nem bírnám. És végül is de, amikor ott vagy, megcsinálod, és ez formál, erősít. Az eleje nekem brutális volt, nehéz szülési szövődménnyel, így a rózsaszín felhő, hogy anya lettem, elmaradt. Az eleje a túlélésről szólt, hogy életben kell tartanom a kisfiamat és magamat is. Nehéz volt az anyamagány, az idegrendszeri fáradtság, az alváshiány, de közben az ingerküszöböm, a teherbírásom is egyre kitolódott, és ma már boldog vagyok, ha csak háromszor ébred meg a kis energiabombám.

Kép

Fotó: Sebestyén Gábor

Hogyan segít átlendülni az akadályokon a hit?

Az életemben történtek olyan isteni élmények, amelyeket nem tudtam másnak betudni, csak az Ő jelenlétének. A Manrézában is ezt éreztem, amikor annyira személyessé vált számomra, hogy Jézus értem is meghalt. Az Emlékkő dalom pedig azokról a „szárazabb időszakokról” szól, amikor nem érzem úgy Isten vezetését, jelenlétét – zömében a saját hibámból, mert én nem keresem őt annyira.  Nekem a nehezebb időszakokban mindig kapaszkodót jelent visszagondolni azokra a dolgokra, amikről tudom, hogy Isten végezte el őket az életemben.

Ugyanakkor gyakran figyelmeztetnem is kell magam, hogy ne azért szeressem Istent, amit tesz az életemben, hanem azért, aki ő maga.

Ha nem lenne istenhitem, frusztrált lennék, nyomasztó lenne a világ s ami zajlik benne. A gondviselés nem azt jelenti, hogy nekem majd minden könnyű lesz, hanem azt, hogy nem tudom az életem minden szegmensét irányítani, és az, hogy Isten ezt megteszi helyettem, megkönnyebbülést, békét ad.

Élőben, akusztikusan legközelebb október 29-én Vácon az Adullám kávézóban lép fel Szinnyai Dóri zenésztársaival. Bővebb információ a zenekar Facebook-oldalán.