Gyerekek fegyverben – hogyan kezeljük a gyermekek erőszakos eszközökhöz fűződő vonzalmát?

Az Ukrajnában dúló háború hatására az egyébként is feszített idegeink miatt hajlamosabbak vagyunk felkapni a fejünket egy olyan tárggyal mosolygó kisgyerekre, amivel embert is lehetne ölni. Az óvodavezető kérdésünkre, miszerint mi volt a célja a bemutatóval, annyit válaszolt, hogy szerette volna, ha a rendőrök munkáját közelebbről megismerik a gyerekek, nem hitte, hogy bármi probléma lehet az esetből. Habár azt belátja, hogy mivel közel 90 óvodás vett részt a bemutatón, sem az idő, sem a tér nem volt elegendő és megfelelő arra, hogy a rendőrök elmondják a felelős fegyverviselés szabályait, és arról sem volt szó, hogy mennyi kiképzés és tanulás kellett ahhoz, hogy engedéllyel használhassák a fegyvereket. A gumibotok használatáról sem világosították fel a gyermekeket, csak körbeadták az eszközöket.

A megfelelő szó: fegyverhatás

„Az első és legfontosabb szabály egy fegyverrel kapcsolatban az, hogy sosem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy nincs megtöltve.

Mindig kellő óvatossággal és elővigyázatossággal kell tartani, hiszen egy töltött és egy töltetlen fegyver ugyanúgy néz ki.

Ezért veszélyes dolog kisgyerekek kezébe adni egy fegyvert úgy, hogy esetleg egymásra is célozhatnak vele” – magyarázza szakértőnk. „Fegyverhatásnak hívjuk azt a jelenséget, miszerint, ha a környezetünkben erőszakhoz köthető tárgy van – legyen az egy vadászkés, puska vagy gumibot –, az növeli az agresszív viselkedés valószínűségét, felnőttekben és gyerekekben egyaránt. 1967-ben Berkowitz és LaPage írta le a fegyverhatás definícióját, ők végeztek először nem laboratóriumi pszichológiai kísérleteket a témában. Megfigyelték felnőttek és gyermekek viselkedését egy zárt térben, ahol nem volt fegyver, azután egy pisztolyt helyeztek az asztalra, és úgy monitorizálták a résztvevőket. Mérhetően magasabb volt az agresszív viselkedés akkor, amikor a fegyver is jelen volt.”

Édesapám vadász, és én is fegyverszekrény mellett nőttem fel. Az ajtaja mindig be volt lakatolva, és sosem láttam, hogy honnan kerül elő a kulcs. Amikor apa tisztította a puskát, néha kézbe vehettem, de előtte mindig ellenőrizte, hogy nincs-e töltve. Mindig elmondta, hogy szigorúan tilos emberre tartani, és nem tehettem az ujjam a ravaszra. Eszembe sem jutott volna egyedül játszadozni, vagy valaki másban kárt tenni benne. De sajnos néha a szülő elővigyázatlanságából vagy önhibáján kívül a fegyver avatatlan kezekbe kerülhet, és maradandó károsodást okoz.

„Az ujj húzza meg a ravaszt, de a ravasz is meghúzhatja az ujjat”

A szülővárosomban tíz évvel ezelőtt történt a baleset. Az apuka vadász volt, két kislányt neveltek, egy kilenc- és egy hétévest. A gyerekek kifigyelték, hogy az apjuk hol tartja a fegyverszekrény kulcsát, és amikor a szülők elmentek otthonról bevásárolni, a nagyobbik lány kinyitotta a lakatot. Csak érezni akarták az erőt, amellyel „a villámló bot felruházza a simabőrűt”. Vonzotta őket a zöld ruhás férfiak látványa, akik erejük teljében hajnalban az erdőbe indulnak, és majd a kiterített zsákmány mellett pózolnak kutyáik és fegyvereik társaságában. Nem gondolták, hogy baj lesz.

És azt sem gondolták, hogy az egyik puska a négy közül töltve van, és pont azt fogják meg. A nagylány véletlenül nyakszirten lőtte kistestvérét.

Mire a szülők hazaértek, a gyerekek sokkos állapotban voltak. A kicsi lány magatehetetlenül feküdt a földön, a nagy pedig fel sem tudta fogni, hogy mi történt. A sérült gyermek nem halt meg, ma már tizenhét éves, és kerekesszékben tolja a nővére. Nyaktól lefelé teljesen lebénult, napi huszonnégy órás felügyeletet és ápolást igényel.

Nem vonta kétségbe senki, hogy a lányok nem akartak rosszat, és nagyon könnyen hibáztatja a környezet a szülőt. Azonban a helyzet nem ennyire egyszerű. „A vadászcsaládok fegyvertartása mindig megosztotta az embereket” – mondja szakértőnk. „Viszont én úgy látom, hogy ezekben az emberekben a természet iránti rajongás és alázat a fegyverrel való elővigyázatossággal párosul. Lehet nagyon jól is kezelni ezt a helyzetet, és pontosan megtanítani a gyereknek a felelős fegyverviselés és a fegyverhasználat szabályait. De, mint minden helyzetben, természetesen itt is történhetnek balesetek, ahogyan egy faággal is ki lehet szúrni a másik szemét. A hangsúly a szülői kontrollon és a figyelmen van. Fontos, hogy mindig legyen szem előtt a gyermek, és ha fegyver van a szobában, az eszköz a szabályoknak megfelelően legyen mindig zárt szekrényben, és a szülő tartsa magánál a kulcsot.”

Sokat hallani iskolai lövöldözésekről Amerikában, ahol a terepjáró hátsó ülésére dobott önvédelmi célokra használt puska megszokott látvány a szupermarket parkolójában. Így aztán könnyen megeshet, hogy – mint Jodi Picoult Tizenkilenc perc című regényében – egy iskolai bántalmazásnak kitett gyermek az apja fegyverével szolgáltat igazságot a gimiben. Az említett könyvet ajánlom azoknak, akik szeretnének mélyebben megismerkedni az elfojtott erőszak lélektanával és a folyamattal, hogy egy visszahúzódó kamasz fiúból hogyan lesz tizenkilenc perc alatt tömeggyilkos.

Sajnos az amerikai törvényeknek és a társadalmi vélekedésnek köszönhetően a gyermekek sokszor feljogosítva érzik magukat arra, hogy fegyverrel védjék magukat, vagy csak a mérhetetlen elkeseredés teszi, de mégis, megkönnyíti a dolgukat, hogy szinte minden háztartásban van lőszer és éles fegyver.

„Az ujj húzza meg a ravaszt, de a ravasz is meghúzhatja az ujjat” – idézi fel szakértőnk a fegyverhatást vizsgáló pszichológus szavait. „Ez azt jelenti, hogy néha önkéntelenül is elsülhet a puska, ha már kézben tartják. Akárcsak a színházban: ha pisztoly van a színen, az előbb-utóbb el fog sülni.”

Gyerekjáték a lövöldözés?

Sokszor figyelem a gyerekeimet otthon, és látom, hogy legóból, duplóból fegyvereket építenek, és háborúsat játszanak. Vajon hagyjuk vagy tiltsuk a lövöldözős játékokat?

„Az aranyszabály, hogy minden, amit készen kap a gyermek, az nem fejlesztő. Amit maga készít, és játszik vele, azt pedig olyan módon gyakorol pozitív hatást, hogy utat enged az evolúciósan belénk rögzült mintáknak, és lecsatornázza az elfojtott agressziót. Ugyanis az erőszak, a háborúzás ősidők óta az ember sajátja, sajnos a génjeinkben van. De attól még nem lesz egy gyerek erőszakos, hogy a maga által készített játékpuskával lövöldöz. Éppen ellenkezőleg: ez segít megfelelő mederbe terelni és kordában tartani az indulatait. Sőt, ha a gyerek néhány alkalommal erőszakot lát a tévében, vagy egy alkalommal háborús számítógépes játékkal játszik, még az sem okoz maradandó károsodást a személyiségében. Viszont, ha mindennap következetesen készen kapja ezeket az ingereket, ha nincs ideje és alkalma feldolgozni ezeket az impulzusokat, akkor könnyen megjelenhet az agresszív viselkedés. Ezért azt tanácsolom, hogy ne találkozzanak a gyerekek mindennap erőszakos médiatartalmakkal.

Azt viszont mindenkinek javaslom, hogy ha a gyermek időt és energiát fektet egy játékszer elkészítésébe, legyen az akár egy kard, fából faragott kés vagy lőfegyver, engedjük, hogy megélje a játékot a maga teljességében, amíg a környezetének nem esik bántódása.

Ha gumilövedékes játékról vagy éles végű nyilakról van szó, akkor is fontos, hogy a szülő a biztonsági szabályok megbeszélése és betartatása mellett figyelemmel kísérje a gyermek tevékenységét, és magyarázza el neki, miért fontos, hogy ne kerüljünk lőtávolba még egy játék esetében sem. Óva intem a szülőket az olyan játékszerek megvásárlásától, amelyek pontos másai az igazi fegyvereknek, mert ezek behatárolják a gyermek fantáziáját és a játékot. A fegyverek emberi természetre gyakorolt hatása evolúciós beidegződés, reflexszerű, nem, vagy csak nagyon nehezen tudjuk felülírni az évezredes örökletes mintákat. Ezért fontos, hogy körültekintően járjunk el, ha lőfegyver van a házban, és mindig kísérjük figyelemmel a gyermekeink játékát, ha mégis valósághű pisztolyokkal játszanak” – összegez Kürthy Anna.