Fekete spagetti, fehér homok, színes utcák – Szardínián olaszos tempóban ettünk és buszoztunk

Ízek és izgalmak

A tömegközlekedés külföldön mindjárt magával hozza, hogy az ember szóba áll a helyiekkel, hiszen egy dolog az internetes térkép és menetrend, meg egy másik, hogy biztosan jó helyen várakozunk-e, a megfelelő járatra sikerül-e felszállnunk. Már, ha vannak épp körülöttünk helyiek, s találunk velük közös nyelvet. Ez mindig jó kérdés Szardínián, ahol a többség csak olaszul, szárdul, korzikaiul, esetleg katalánul kommunikál, de úgy előszeretettel, még akkor is, ha mi nem értjük. Alghero város reptere pedig nem bővelkedik a kitáblázott információkban, így a velünk a fedélzetén landoló magyar gép utasai már a reptérről a városba induló busz megállóját keresve „csapatépítő tréningen” vehettek részt. A kézzel-lábbal elmutogatott helyi segítségnek hála végül meglett a busz, és az is kiderült, hogy automatából vagy mobilos alkalmazáson keresztül jegyet előre venni kell rá, a sofőrnél nem kapható.

Szardínia Olaszországon belül autonóm régió, 24 ezer négyzetkilométeres területével Szicília után a Földközi-tenger második legnagyobb szigete. A szárdok a kontinentális Olaszországot continentének, az ott élő olaszokat continentalinak nevezik.

A következő kaland a szállás felkutatása és átvétele. Mivel a szárd emberek alapvetően alacsonyak – és a többségük vékony is –, ne lepődjünk meg, ha például szűk zuhanykabinnal találjuk magunkat szembe, s úgy általánosságban semmi sem lesz túl tágas. Ehhez már – hogy a gyönyörű Algherónál maradjunk – az óváros keskeny sikátoraiban bolyongva hozzászokhatunk. Persze ha egy igazi olasz fagyival nyitunk, azt nem mérik szűken! Számítsunk rá, hogy két gombóccal jól fogunk lakni, és a végére mindenünkről pisztáciát meg étcsokit (vagy amit kértünk) fogunk törölgetni, nyalogatni, hogy az utánozhatatlanul eredeti ízekből egy csepp se vesszen kárba. Ha utána mégis belénk férne még egy fekete, azaz tintahaltintás spagetti is – megszórva a szigeten különösen kedvelt bottargával, vagyis sózott, szárított halikrával (parmezánsajt mellett vagy helyett) –, úgy fogjuk érezni, mintha máris beleharaptunk volna a tengerbe. Ínyenceknek leszaladhat mellé egy friss caprese saláta is.

A bottarga a szardíniai halászok mindennapos ételeként indult, s az elit konyhák presztízstermékévé vált. A pérhalból sértetlenül, ikrazacskóval együtt emelik ki az ikrát, préselik, sózzák, érlelik, majd reszelnek belőle az ételre. A szardíniai „arany kaviár” markáns íze főleg a tésztafogásokban dominál.

A nemzeti park és a nemzeti sajátosságok

Alghero városára turistaként egy nap is elég lehet (strandoló turistaként persze bármennyi eltölthető itt), de még jobb bázisként használni az egynapos buszos (vagy hajós) kirándulásokhoz. Az egyik ilyen túra a Porto Conte Nemzeti Park valamelyik szegletébe vezethet: legtöbben a Grotta di Nettuno nevű, hajózható cseppkőbarlangot keresik fel, ezért mi pont nem azt választottuk, hanem leszálltunk eggyel korábban a buszról. Néztek is sokan sajnálkozva, hogy biztosan elszúrtuk, de nem! Nem tudhatták, hogy a Belvedere Foradada kilátópontot és a Grotta dei Vasi Rotti sziklamagaslatot céloztuk meg, s jó ötletnek is bizonyult szinte madártávlatból körülnézni. Lényegesen többet láttunk fentről a vadregényesen csipkézett partszakaszokból, mint tehettük volna a tengerszinten lévő cseppkőbarlangból. Zöld gyíkok menekültek a lépteink elől, ahogy siettünk vissza a buszhoz, mert csak néhány járat indul a nap folyamán vissza a városba, nem tanácsos tehát lekésni.

Nem is késtük le, de a kalandvágy győzött: nem mentünk el vele a városig, hanem még egy köztes megállónál – az Antoine de Saint-Exupéry Múzeumhoz közel esőnél – leszálltunk. A parti séta itt is élmény, de a múzeumőr a legbarátságtalanabb (értsd: az egyetlen barátságtalan) ember volt, akivel az egész út során találkoztunk. Mivel a helyszín egy őrtorony belseje, ezt betudtuk annak, hogy az úr túl sok magányos órát tölthetett el az építmény falai között. Ismét fontos volt elérnünk a következő járatot, az utolsó előttit aznap, ebben sorstársunk volt egy bolognai pár, akik a megállóban többek közt arról is felvilágosítottak, hogy amit mi bolognai spagetti néven ismerünk, az valójában nem az, mert Bolognában ezt az ételt nem spagettitésztával készítik. Majd együtt szurkoltunk magunknak, hogy tényleg jöjjön a (beharangozott pontatlanság ellenére nem is olyan) szeszélyes autóbusz. Jött is, igaz, hamar elakadtunk vele egy strandbejáratnál a dugóban, ami újabb csapatépítéshez vezetett.

Az utazóközönség olasz tagjai egyszerre, egymás szavába vágva kiabáltak ki növekvő hangerővel az utunkban lévő autósoknak, azok meg gesztikulálva vissza, majd – kevéssel az után, hogy a felek kis híján hajba kaptak – mindenki harsány nevetésben tört ki.

A felszabadultság oka: végül sikerült úgy tolatni, félrehúzódni a járművekkel, hogy elfértünk egymás mellett, és ki-ki haladhatott tovább. A végén a bolognaiakkal nagy pacsizások közepette búcsúztunk az átélt közös kaland örömére. Mire visszaértünk Algheróba, már a szieszta végét tapostuk: ilyenkor még síri (amolyan vihar előtti) csend honol a városban, de már szinte vibrál a levegő, amely rövid időn belül – úgy este hét-nyolc körül – megtelik előbb cipőkopogással a macskaköveken, majd tányércsörgéssel az éttermek teraszain. Az egész hangjáték nagy össznépi, ismét csak egymást túlkiabáló traccspartiban tetőzik, amit aláfestő zeneként olasz slágerek dallamai kísérnek. Még este 11 tájban is, azaz korai fekvéssel ne számoljunk. Szerencsére a fagyis és például a korallékszeres butikok sokáig nyitva vannak, azaz lehet nézelődni.

Castelsardo és Bosa – vidéki varázs

Két további város is elérhető busszal, és erősen ajánlott felkeresni őket, az egyik Castelsardo. Ide át kell szállni, amiben van némi izgalom, de nekünk működött a terv, bár ehhez a 6:45-ös járattal kellett indulnunk. 9-kor viszont már a helyi strand homokjáról integettünk a kameránk lencséjébe egy-két szelfi erejéig. A szárd strandok homokjából tilos akár egy szemcsét is – pláne kagylót vagy kavicsot – magunkkal vinni emlékbe, ezt szigorúan büntetik, így alaposan leporoltuk magunkat, mielőtt a várba indultunk.

Tavaly ilyenkor turisták tucatjait büntették meg Szardínián, mert homokkal, szikladarabokkal és kagylókkal a poggyászukban próbáltak meg hazatérni az ottani nyaralásukból. A vámhatóság 41 személyt sújtott 3 ezer euróig terjedő pénzbírsággal, akiktől 100 kilónyi követ, homokot, kagylót koboztak el.

Eleinte féltünk, hogy nem éri meg a nap közepén 30 fokban felkaptatni az emelkedőre, ám az útközbeni és a fenti látvány minden izzadságos mozdulatért kárpótolt. Színes házikók, fiókáikat nevelő sirályok, girbegurba utcácskák kínáltak igazi „elveszős” kalandot. A Ristorante Il Bounty nevű étteremnél „kerültünk elő”, mindenképp ott akartuk megkóstolni a helyi specialitást, a culurgiones nevű szardíniai, krumplis-sajtos raguval töltött, paradicsomszósszal és parmezánnal borított tésztát. Mivel a teraszuk tele volt, csak nekünk kinyitották a pincében a dísztermet, ahol kellemes hűvös várt. Étteremben sosem csináltunk még ilyet, de kétszer kértük ki ugyanazt a fogást, azaz repetáztunk…

Tintahaltintás spagetti bottargaval és a híres culurgiones - Kép: Szász Adrián

A tömegközlekedős túrákban az is jó, hogy az ember belefeledkezhet a tájba, amelyet a buszról lát. Szardínián ezt a tájat olajfaligetek, gigantikus kaktuszok, mediterrán fenyők, elegáns olasz asszonyok és kerthelyiségekben kigombolt ingben sportújságot lapozgató olasz urak jelentik. Vagy balról drámai magasságú hegyek zöld és vöröses növényzettel, jobbról tengerbe nyúló sziklák – ez már a következő napi Alghero–Bosa buszút „díszlete”.

Senki nem készített fel, hogy már az egyórás, olaszosan lendületes kanyargás ilyen lélegzetelállító panorámát nyújt – így itt most közhírré tesszük –, a netes ajánlókban ugyanis csak az szerepelt, hogy maga Bosa kisvárosa szép. De már az odaútért megéri nekiindulni!

A városka tetején ugyanúgy vár magasodik, mint Castelsardóén, s itt talán még színesebbek a házak, meredekebbek az idilli kis utcák. A település nem közvetlenül a tenger, hanem a Temo folyó partján fekszik, kicsi, de mutatós kikötővel. Félnapos kirándulás még úgy is belefér ide, hogy az ember még aznap hazautazik Budapestre az esti géppel: a visszainduló busz pompás időzítéssel délután 5-kor startol Algheróba, s újra táthatjuk rajta a szánkat.

A szánkat egy utolsó pizzára is érdemes kitátani a hazaút előtt, főleg, ha soron kívül elkészítik, ahogy tették nekünk a La bottega dei sapori Alghero nevű pizzériában, ahol emlékeztek ránk előző napról (mi is emlékezni fogunk rájuk a következő látogatásunkig, az biztos). Annyit mondtunk, sietünk a reptérre, s már formázták is a tésztát. Közben elköszöntünk Michelétől, aki a Casa Machin panzióban a vendéglátónk volt – ez a szállás annyira az óváros szívében található, hogy akkor is testközelből élvezhettük a szardíniai miliőt, ha egy-egy órát épp pihentettük a lábainkat a szobában, vagy az ablakba kiülve kortyoltunk el egy kávét. A reptéri buszon pedig újra várt a kis magyar csapat, akikkel odafele is együtt utaztunk, s néhányukkal városnézés közben is összefutottunk. Mindenki csak két számjegyű órát töltött a szigeten, ám ami közös volt bennünk: nemcsak jobb színben, de kisimultan, vidámabban is indultunk haza, mint ahogy érkeztünk. A legtöbbet használt helyi szövegek is remekül mentek már: „Ciao, ciao, grazie mille, ma bene, miracolo!” (Helló-szia, ezer köszönet, de jó, csoda!)