Neked elmesélem – „Az élet vonala, amely eltűnik a fűben”

Életem első szeretetélménye a kislányom születése. Soha ehhez hasonló érzést nem éltem át. Mindig éreztem, hogy mély szeretettudat van bennem, de hogy még ennél is több lehet, az csak akkor tudatosult, amikor a lányomat először fogtam a kezemben. A születése előtt is szerettem az életet, de emlékszem az éles, húsba vágó különbségre, hogy innentől kezdve, anyaként micsoda különbség léteznem. Mennyivel sűrűbb és mélyebb, ahogyan megélem a létemet. A teljesség érzése öntött el. Amíg nem élünk meg egy érzést, nem érezzük a hiányát. Nem keressük, ami nincs, amiről még csak nem is tudunk. A megtapasztalás tudás. Megrendítő és brutális végletű erőt, szeretetet és felelősségtudatot hozott fel bennem az ő jelenléte. A lelkem fejlődésének egyik fő rugója ő volt, az, hogy anyává váltam.

Az anyaság számomra beteljesülés, mégis sokáig egészen más dolgok foglalkoztattak. Kislányként mindig boltosat játszottam – mint sokan mások –, de bennem annyira erősen élt a vágy, hogy nemcsak játszottam, hanem el is képzeltem, láttam magamat az eladói szerepben. Ha a kezembe került egy Németországból kapott Otto és Quelle katalógus, órákig lapozgattam. Ezeknek a katalógusoknak a végén volt tíz oldal, ami gyerekeknek szólt, ott láttam először játék-pénztárgépeket. Az volt az álmom, hogy nekem is legyen egy ilyen pénztárgépem. Végül sosem lett. Akkor játszottam vele először, amikor a lányomnak vettem egyet, és akkor elmosolyodtam magamban:

„Na, látod, csak megkaptad, amit annyira akartál!”

Boltosként zöldségesnek képzeltem el magam. Azt mondogattam a családomnak, hogy áruló leszek, és ők mindig nevettek, mert nem tudtam, hogy az áruló jelentése nem azonos az eladóéval. Szerencsére anyukám meggyőzött, hogy talán mást is csinálhatnék, ha felnövök… Pedig a zöldséges ötlet nem állt távol a valóságtól, csak a formát nem láttam még akkor.

Székesfehérváron nőttem fel, de a nagymamámék vidéken, Felcsúton éltek egy parasztházban, ahol rengeteg időt töltöttem, és ahol imádtam lenni. Hatéves koromban, 1984-ben apukámat Moszkvába vették fel egyetemre, ami óriási lehetőség volt számára. Neki is indult a nagyvilágnak, de nem maradt sokáig nélkülünk. Anyukám felpakolta a nővéremet és engem is, és apu után eredtünk. Négy évet éltünk az orosz fővárosban, nyaranta pedig hazajöttünk a nagyiék házába, ahol mindent szerettem: az ismerős szagokat, a vastag falakat, a cserépkályha melegét, a zsiványkodást a kertben, a tűzrakást, a mezítlábaskodást, az apró csipkefüggönyök rései között beáramló napfényt, a piszkét, a borsót, amit addig ettem, amíg rosszul nem lettem…

Mindkét otthont hazának hívtuk. Hazajöttünk, és hazamentünk. Ahogyan gyerekként természetes volt az, ahogyan anyukám egy idegen országban, egy idegen kultúrában is képes volt otthont teremteni, úgy én is hittem, hogy bárhol otthonra lelhetek a világban. Ma egy bérlakásban élek, amelyet mégis az otthonomnak tekintek, mert otthonná teszem. Én azt láttam, hogy egy nő, ha megvan benne a készség, vagy mert egyszerűen „hozza otthonról”, bárhol meghitt, békés otthont tud teremteni. Számomra fontos a tér, ahol élek, ahol időt töltök, ahol kezdem és befejezem a napot, fontos, hogy ez a hely feltöltsön, és békét teremtsen bennem.

Látom magamban anyukámat. Fiatalon rendkívül vagány, életrevaló, természetes és fiúsan nőies volt. Ez nagyon tetszett benne, és valahogy én is ilyen lettem, de nem tudatosan!

Mindig is fiús voltam, talán azért, mert apukám a nővéremet és engem is fiúnak várt. Nem féltett minket, bátorságra és önállóságra nevelt: vezess úgy, mint egy férfi, tudj fát vágni, tüzet rakni… Megtanított gondolkodni, utánajárni annak, ami érdekel. Erős tudásszomja és kultúraszeretete belém égett. Állandóan tesztelte a tudásomat a filmeken keresztül, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy a videós szakmámat az ő filmművészet iránti rajongásának köszönhetem.

Kép

Kép: Orosz Enikő

Apai nagymamám varrónő volt, akinek kézügyessége a rajzaiban, türelme a csuhéfonásban nyilvánult meg. Ahogyan ő, úgy a fia, édesapám is igen jól varrt, sokszor az általa készített ruhákban jártunk. A zsigereinkben van a két kézzel alkotás öröme, ahogyan a kereskedésé is. Édesapámban egy igazi kereskedő veszett el, képes volt a nagy Szovjetunióban is megtalálni annak a módját, hogyan jussunk olyan árucikkekhez, amikhez akkoriban szinte képtelenség volt. Szerettem a csencselő habitusát, ami rám is átragadt. Kiskoromban mindenből pénzt akartam csinálni: bolhapiacoztam, az ajtómra csokisperecdobozt ragasztottam, és kiírtam, hogy mennyit kell fizetni, ha kopogás nélkül jönnek be hozzám… A moszkvai metróban, ha aprópénz csilingelését hallottam a földön, odafutottam, felvettem, és szerencsésnek éreztem magam. Később a munkahelyeimen is az asztalomon kis miniboltot teremtettem, ahol kipakoltam és eladtam a kézzel készített, festett tárgyaimat.

Huszonkét évvel ezelőtt jártam először Görögországban, amikor az Iparművészeti Egyetemen (ma MOME) három hónapos Erasmus-ösztöndíjat kaptam.

Anglia és Hollandia között vergődtem, amikor az egyetem büféjében meghallottam másokat Görögországról áradozni… Gyerekkoromban a kedvencem a Görög csoda című könyv volt, a szakközépiskolában pedig a művészettörténet-órán bármi, ami a görögökről szólt, magával ragadott. Többé nem volt kérdés, hova kell mennem, beikszeltem Görögországot, Athént. Az ott töltött három hónap teljesen megváltoztatott. Ha visszanézek a múltamba, úgy gondolok magamra, hogy volt a 2000 előtti és a 2000 utáni Enikő. Fényt kaptam. Más ember lettem. Már a repülőtéren, egy teljesen jellegtelen, neutrális helyen is azt éreztem: hazajöttem.

Az Égei-tenger kékje semmilyen más kékhez, látványa, hangja semmilyen más érzéshez nem fogható.

Láttam magamat kívülről: a lányt, aki nem illett bele a környezetébe, aki túl korán akart felnőtté válni, aki a neveltetését sokszor korlátozónak élte meg. Akiben a tenger látványa, közelsége mindent megváltoztatott. Azt éreztem, nem akarok többé nélküle élni. Fiatalon túl komoly voltam, koravénnek éreztem magam, ezért soha nem a kortársaimmal, hanem jóval idősebb emberekkel barátkoztam. Drámaian éltem meg az idő múlását, sokat foglalkoztatott a halál. Felismertem, hogy egyedül szeretek inkább lenni, mert mindabban, ami érdekelt, egyedül a magányban tudtam elmélyülni.

Lassan, de biztosan megértettem, hogy az egész életünk a döntéseink következménye. Senki sem okolható azért, amiben vagyok, mert magamnak köszönhető, és ha nem tetszik, csak én tudok rajta változtatni. A változtatás lehetőségét kaptam, a vele járó örömet és fájdalmat. Akármekkora, ha 180 fokos fordulat is, és akármennyire nem fognak örülni anyuék, dönthetek úgy, hogy itt fogok élni. Úgy mozogtam Athénban 21 évesen, mint aki mindig is itt élt, éreztem az utcákat, értettem a nevetéseket, és sosem féltem.

Olyan volt, mintha jártam volna már itt valaha. Azt éreztem, hogy élek, hogy bizsereg bennem az élet.

Az állandó napsütés olyan örömben tartott, hogy állandóan vigyorogtam, valami belső, mély öröm volt ez, amit ezelőtt nem éreztem.

Az egyetemen csak négyszer jártam – helyette az élet volt az iskola. Festettem, videót készítettem, csináltam az anyagot, amit otthon be kell majd adni az egyetemen, de görög iskolai élményem nem volt. Nem is bánom. Az egyetemi videós munkám is az időről szólt „Az élet vonala, amely eltűnik a fűben” címmel. Sokat voltam szomorú, nosztalgikus, elmélázó… Fájt az élet, mert olyan intenzitással éltem meg mindent, szerelmet, elválást, elhagyatást. Semmit sem tudtam félvállról venni. Megrázó évek voltak.

Kép

Kép: Orosz Enikő

Az első görögországi utam után ahányszor csak megtehettem, hét éven keresztül rendszeresen jártam ki Athénba. Egy augusztusi utazásom során a reptéren egy vadidegen, aki mellettem ült, megszólított, és kérdezte, hova megyek. „Athénba!” „Jó, és onnan merre?” „Csak Athénba.” A férfi rám nézett, és szinte számonkérte, hogy miért nem megyek egy szigetre, mi a fenét csinálok a legnagyobb melegben, a szmogban, egy zsúfolt fővárosban... Nem akartam vitatkozni: szeretem, és kész. Nyitottnak, kommunikatívnak és zsigerekből jövően jó kereskedőknek láttam a görögöket, akiknek a tudásuk nagy részét az ókori kultúra és a görög filozófia átélése adja.

Az érosz dominál mindenükben, a pillanatot élik meg.

A lányom születése után a görögországi álom kezdett a homályba veszni. Bennem nem, de mivel egészen más dolgok kaptak prioritást, úgy gondoltam, hogy majd egyszer, talán majd, ha idős leszek, ott élhetek, közel az Égei-tengerhez. 2007 után több mint hat év telt el anélkül, hogy újra útnak indultam volna. Akkor már túl gyámhivatalon és egy komplikált „különváláson”…

Volt egy pillanat fiatalkoromban, amikor annyira sírtam, hogy bevillant egy kép: egy festői szépségű görög szigeten, vakító fehér falak előtt ült egy gyászoló, ráncoktól eltorzult idős nő, talpig feketében, aki azt sugallta felém: a bánatba bele lehet halni. Átéreztem, hogy ez valóban lehetséges, megölheted magad a bánattal, mert olyan mélyre tudod vinni magad, hogy megsemmisülsz. Egészen fiatalon annyira átéltem a helyzeteket, az érzelmeket, hogy azt hittem, belehalok.

Később tanultam csak meg: bármilyen nehéz is, ha nem sajnáltatod magad, hanem úgy nézel rá, hogy mit akar tőlem ez a helyzet, miért történik velem, ha látod és megtalálod az okát (mert mindig ott a válasz), akkor idővel elfogadod, hogy milyen jó, hogy ez történt.

Így fejlődtél és váltál azzá, aki ma vagy. Minden értelmet nyer. Hiszem, hogy ha időnként igazságtalannak éljük is meg a csapást, amit ránk mért az élet, az azért van, mert nem akartuk látni a változás szükségességét. Ugyanis mindig olyan próbatétel elé állunk, amit elbírunk.

2012-ben az új társam kérdezte meg tőlem, hogy nem akarnék-e külföldön élni, és ha igen, hol. Olyan volt ez a kérdés, mintha a világ összes kincsét nyújtották volna felém, hogy akarod-e… Egyik este a szomszédomnak meséltem, hogy mi a tervünk, amire ő ajánlotta: „Miért nem nézitek meg Korfut? Ott él egy magyar barátnőm, írj neki!” Annyira megtetszett az ötlet és a mesebeli képek alapján a sziget, hogy kimentünk, és felkerestük a barátnőt, akit ajánlott. Ahogy megismerkedtünk, hamar kiderült, hogy a párom ugyanabba a szakközépiskolába járt és ugyanakkor, mint ő. Erre mondják, hogy milyen kicsi a világ! Számomra ez egy újabb jel volt. Megérkezésünk után pár nappal el is döntöttük, Korfu lesz az a hely, ahol élni fogunk. Rá egy évre, 2015 tavaszán kiköltöztünk.

Itt, Korfun nyitottam meg életem első boltját, amely 2021-ben kapta meg régóta keresett nevét, a The sea calls-t.

Alessandro Baricco a Tengeróceán című könyvében olvastam ezt a mondatot, és annyira megfogott, hogy elkezdtem mindenhol használni, mert én is a tenger hívását éltem meg, a tenger miatt költöztem Görögországba. A boltom a tenger szeretetét képviseli, ahova a világ legkülönfélébb emberei térnek be. Egyszer egy görög nő jött be a boltomba, és annyira megérintett, amikor azt mondta, miközben simogatva húzta végig ujjait a festett tárgyaimon: „Panta rhei – Minden változik!” Ez a legfőbb, amit megtanultam. Elkezdtem kövekre írni, festeni üzeneteket, idézeteket – több százszor is ugyanazt –, amelyek így a részemmé váltak, és erősen hatottak rám. „A lélek emlékezik.” „Még mindig szeretem az emléked.” Hiszem, hogy terápiaként hatnak, ha a kezedbe fogod őket. Így jutottak el a világ számos országába a számomra fontos gondolatok, az emberek kiválasztották a követ, amin az én kedvenc idézetem, gondolatom szerepelt, és hazavitték ajándékba vagy egy betegnek, vagy egy sírkőre. Sokszor könnyeztük meg egymás tíz percben elmondott történeteit.

Ma úgy látom magam, mint aki az idő múlásával nem öregszik, hanem fiatalodik. Belül egyre fiatalabbnak érzem magam, egyre rugalmasabbnak és tudatosabbnak.

Érzem, hogy élek, mint még soha, és hálás vagyok azért, hogy megtanultam (ha lassan is) változni, változtatni, mint a hajós a tengeren, ha az időjárás váratlanul közbeszól.

Számunkra, akik nem a görög mitológián nőttünk fel, olyan érzés itt élni Görögországban, mintha az istenek köztünk lennének álruhában, hogy bizonyosságot adjanak a létünk értelmének. Felnőttként megkaptam azt a bizonyos vágyott pénztárgépet, létrehoztam a saját boltomat, amelyben zöldségek helyett a kézműves alkotásaimat adom el. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen fontos a belső gyermekre hallgatni magunkban, mert akkor még tudjuk, hogy mi a küldetésünk, csak útközben elfelejtjük dekódolni az üzeneteket. De az idő adott, itt van a kezünkben, „csak” meg kell tanulnunk emlékezni arra, hogy kik is vagyunk, és mire születtünk.

A történetet Orosz Enikő művész, a The sea calls bolt tulajdonosának emlékei alapján írta Kosztin Emese.