Jobbá válni, megrázni magunkat, s küzdeni tovább – Ju-jitsuban a kitartás és a hűség a legnagyobb erények

Mi különbözteti meg a keleti harcművészeteket a többi sportágtól?

A ju-jitsu a szamurájok harcművészete. Nekik ugyanis ahhoz, hogy a mostoha életkörülmények között is boldoguljanak, ki kellett alakítaniuk egy olyan szellemiséget, amely szerint, ha valaki nem áll ki küzdeni, nem áll készen minden pillanatban a halálra, akkor elveszti a becsületét. A szamurájok kora leáldozott, de ma világszerte ismét virágoznak az ősi hagyományokon alapuló irányzatok. Ha helyesen alkalmazzák a ju-jitsu technikákat, akkor ez a harcművészet alkalmas sportra, utcai önvédelemre, életformaként, sőt bizonyos elemeit a rendvédelmi erőknél a kiképzés során is használják.

A laikusok számára is feltűnő, hogy a harcművészek előkelő, kifinomult mozdulatokkal hajtják végre a gyakorlatokat. Ez egy kemény sport, ugyanakkor a lágyság is jellemzi.

A ju-t (jelentése: lágyság) a következő szemléltető példával szoktam elmagyarázni a tanítványoknak. Mindenki látott már nádszálat. Ahogy jön a szél, a nád lehajlik, de, amikor a szél elvonul, a nád visszaáll a helyére. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy ha engem támadás ér, akkor a támadás erejét kihasználva védem meg magam.

Valójában ugyanazon az úton viszem tovább az energiát, ahonnan az jött felém, csak közben hozzáadok egy aprócska mozdulatot, vagy eltérítem egy kicsit, aminek a hatására a másik fél harcképtelenné válik.

Fontos, hogy ebben a szituációban védekezem, nem pedig támadok, csupán reagálok arra, ami engem ér. Persze ez csak egy bizonyos értelmezése a ju-jitsunak, sokféle felfogásban lehet még tanulni más mestereknél.

Keresztényként mitől tarthatnak azok a szülők, akik a keleti tanok miatt tartják távol a gyereküket a harcművészetektől?

Sajnos sokan tévesen a buddhista meditációval azonosítják az edzéseink elején és végén látott mokusót. A szülők könnyen hihetik azt, hogy ilyenkor egy másik hit alapjait adjuk át a gyerekeknek, de ez közel sincs így. Mi a mokuso közben csupán azokra a feladatokra fókuszálunk, amelyeket az edzés során végrehajtunk. Másképp fogalmazva: ez egy nagyon rövid meditáció, amellyel azt a sok stresszt, behatást, ami napközben ér bennünket, egy kicsit félretesszük azért, hogy arra tudjunk koncentrálni, ami majd az edzésen vár ránk. Hogyha ez sikerül, akkor mire vége az edzésnek, az ember az egész nap összegyűjtött jó és rossz élményeit elkezdi feldolgozni. Ennek hatására szellemileg felfrissülve megy ki a dojóból, az edzőteremből, amellett, hogy fizikailag is kifárasztotta magát, tehát a testének is jót tett. A vallás soha nem kerül szóba az edzésen. Nincs két egyforma mester sem, így minden tanítvány megtalálja a maga mesterét. Remélem, a mi dojónk olyan, ahol kevesebbet beszélnek annál, mint amennyi élmény éri a gyerekeket egy-egy edzésen.

Sajnos az elmúlt 50-60 évben a harcművészeteket túlmisztifikálták. A hollywoodi filmek a ju-jitsu népszerűsítésének ugyan jót tettek, hiszen egyre többen szeretnék követni ezt az utat, ám senkinek sem szabad olyat ígérni, ami valójában nincs benne a harcművészetekben.

Sikerül felfedezned létező technikákat a hollywoodi filmek akciójeleneteiben?

Persze, de azok csak a formai kivitelezésüket tekintve valósak. Például amikor már hatodik alkalommal ütik le az ellenfelet ugyanazzal a technikával, és a főhős vérző szájjal, a vállficamát fél perc alatt elfelejtve még mindig talpon van, akkor az nem életszerű, hanem hatásvadász. Ha valaki egy hollywoodi film megtekintése után kedvet kap a ju-jitsuhoz, és lejön a terembe, láthatja, hogy még a helyes állás kivitelezése is rengeteg munkát igényel. És akkor még nem beszéltünk a rúgásokról, ütésekről, vagy épp a bemutatott technikákról. A filmekben tehát szép kaszkadőrmunkákat és számítógépes technikákat láthatunk, de nem ez a valóság. A Mátrixban például rengeteg számítógépes jelenet van, ettől függetlenül technikailag szépen elkészítették a filmet. Egy küzdelmet már a második mozdulatnál be lehetne fejezni, ezekben a filmekben pedig még akár öt perc után is megy a csihi-puhi… Sok olyan mozdulat is van a Mátrix-filmekben, amiket lehetetlen megcsinálni, mert nem képes rájuk az emberi test. Keanu Reeves egyébként ju-jitsuzik, csakúgy, mint Jason Statham.

Kezdő tanítványodként az az érzésem, hogy a dojo, az edzőterem átvitt értelemben leképezheti akár az egész életet. Sőt amikor kilépünk belőle, akkor mintha egy nagyobb „dojóban” találnánk magunkat, ahol tudjuk alkalmazni azokat a fogásokat, amiket edzéseken már megtanultunk…

A sport általános hatása, hogy egészségesebbek leszünk tőle, fejlődik a mozgáskultúránk, megtanulunk küzdeni. Amivel mi, ju-jitsusok többet tudunk, az az, hogy megtanítjuk a gyerekeket, mit fogjanak fel kudarcként, mit pedig csak egy-egy állomásként, amin tovább kell lépniük, hogy aztán újra talpra állhassanak. A való életben is tudnak majd küzdeni, és ha nem megy valami, tudni fogják, hogy másként kell hozzáállni, mint előtte.

Tehát rugalmas gondolkodásmódra próbáljuk őket tanítani, és arra, hogy ha el is keserednek, utána rázzák meg magukat, és menjenek tovább!

Talán emiatt is sikeresek ennyire a versenyzőim…

Kép

Shihan Ziegler Csaba - Kép: aiki-jitsu.hu

Ki tudnál emelni valakit a tanítványaid közül, aki korábban elveszettebb volt, de az edzés hatására talpra tudott állni?

Volt, aki a kábítószer-függőségéből gyógyult ki, és volt, aki korábban öngyilkossági kísérletet követett el, de szerencsére nem sikerült neki. Ezek a legszélsőségesebb esetek, de úgy gondolom, hogy mindenkinek a saját útját kell bejárni, ami mindig nagy feladat. Az, hogy mindig van hová tartani és tartozni, mindenképp pozitív. Az önsajnálat ebből a szempontból nagyon rossz tanácsadó. A dojóban tehát mindenki másként járja be az utat, hogy végül eljusson ugyanoda. Teljesen mindegy, milyen messze van a cél, a tanítványok kitartó gyakorlással elérik, sőt akár át is ugorhatják majd azt.

Hogyan tudod kiszűrni a tehetségeket?

A gyerekeknek azt szoktam mondani, hogy mindegyikük egy-egy „beteljesületlen ígéret”. Bennük van az ígéret, amit tehetségnek is mondhatunk. Szerintem a helyes szülői megoldás az, hogy figyelem a gyereket, mi kell neki, mihez van érzéke.

Mindegy, mi az, csak csinálja, de ne váltogassa havonta a kedvenc sportját, mert ha valaki állandóan ugrál egyik hobbiról a másikra, akkor az rögzül benne, hogy nem kell kitartania semmiben. A kitartás az egyik legnagyobb erény, csakúgy, mint a hűség.

A harcművészetekre jellemző, hogy a hatásukat hosszú távon fejtik ki, egy év után még kevés eredményt látunk mindabból, amit belefektettek a tanítványok. Ha valaki két-három év után mondja azt, hogy neki nem fekszik a ju-jitsu, akkor arra azt mondom, hogy tényleg nem neki való, mert megpróbálta, és meg is bizonyosodott róla.

Magyarországon 2015 óta van jelen a fighting system – sport ju-jitsu versenyszám, amelyben több versenyződ is igen szép eredményeket ért el a közelmúltban…

Számomra kedves ez az összetettsége miatt legnehezebbnek tartott versenyszám, mivel ez áll legközelebb a mi tradicionális japán harcművészetünkhöz. Világszinten az élversenyzők körülbelül 70 százalékát Európa adja. Sok ügyes versenyző van itthon, a legeredményesebb csapat pillanatnyilag a miénk. 2015-ben alakult meg a Magyar Sport Ju-jitsu Szakszövetség – ekkor kezdtem el egy gyerekcsapattal dolgozni, és 2021-ben jutottunk el arra a szintre, hogy életkor szerint nevezhettünk nemzetközi versenyre, egyből egy világbajnokságra. Ezen a megmérettetésen Kopcsányi Máté U16-os korosztályban 5., Száraz Dániel 8. helyezett lett. Az Európa Kupát márciusban Magyarországon rendezték, ahol nyolc nevezéssel indultunk, és hét dobogós helyet szereztünk. A legnagyobb sikert április elején Krétán, az Európa-bajnokságon értük el, hiszen hét válogatott versenyzőnk közül hárman is pontszerző helyen végeztek, köztük Révhegyi Ervin, aki sporttörténelmet írva aranyérmesként hagyta el a görög szigetet!

Ha az európaiak ennyire sikeresek, hol vannak a japánok?

A japán harcművészetek bölcsőjében, Japánban az a tendencia figyelhető meg, hogy miközben a nyugatiak keletivé, a japánok inkább nyugativá akarnak válni, ezért ők a sport ju-jitsut nem becsülik sokra… Japánban rengeteg tradicionális harcművészetet gyakorló mester elszigetelten dolgozik, tudok olyan japán kardvívó stílusról, amelynek a mestere csak hét éve nyitotta meg az iskoláját a nyugatiak előtt. Az apjával ketten álltak bent a dojóban, majd az apa meghalt, és a fia maradt az egyetlen képviselője a stílusnak. Mára öt-hat országban jelen vannak a tanítványai, miközben egy 800 éves múlttal rendelkező iskoláról beszélünk…

Te hogyan indultál el annak idején a ju-jitsu útján?

Birkózással kezdtem a sportolást 9 éves koromban. Tíz évig edzettem jó edzők kezei alatt, mire rájöttem arra, hogy ha ütnek-rúgnak felém, azzal nem sok mindent tudok kezdeni. A katonaság befejezése után vitt le az egyik katonatársam az első ju-jitsu edzésemre.

38 éve sportolsz. Ezalatt egyszer sem érezted, hogy kiégtél?

Nem, mert mindig találok valami újat, amit még el kell sajátítanom.

A harcművészet gyakorlásának az az egyik alapfeltétele, hogy mindig jobbá kell válni.

Hála Istennek, aktív az én mesterem is, így mindig tudok tanulni. A napjaimat a fiatalok között töltöm, ami segít magamat is frissen tartani. Ez a titka a motivációm fenntartásának.