„Mutassunk meg, hogy mi, életpártiak is a nők mellett állunk”

„A helyemen vagyok, mindaz, amit a Jóistentől kaptam, itt, Kárpátalján teljesedett ki” – nyilatkoztad korábban a Képmásnak. Hogyan tudod a sok, abortuszon átesett nővel való találkozás és a négy éve tartó háború közepette megőrizni a belső békédet? 

Egyrészt úgy gondolom, nem annyira a makro-, inkább a mikrokörnyezet számít: nagyon nehéz helyeken és helyzetekben is lehet jól lenni, ha az embernek a családjában és a barátai között vannak erőforrásai – ha van egy olyan emberi háló körülötte, amely megtartja.  

Másrészt szerintem tényleg semmi másból nem lehet „forrásozni”, csak Istenből.  

Ha én mindennap képes vagyok beülni az ő jelenlétébe, és megtapasztalni a feltétel nélküli szeretettséget – függetlenül attól, éppen milyen állapotban vagyok –, akkor nagyon sok mindent képes kibírni az ember.  

Mentálhigiénés életvédő munkád legújabb állomása: a Családbizottság életvédő referense. Hogyan kerültél ebbe a pozícióba, és milyen feladataid vannak? 

Amikor Bíró László püspök öt évvel ezelőtt átadta a Családbizottság vezetését, Marton Zsolt püspök az Életvédő Munkacsoport újraalakítására Roska Péter atyát kérte meg, aki minket is meghívott a munkacsoportba. Amikor öt év után püspök atya is úgy gondolta, hogy újítani kellene, összeírtam gondolataimat, és amikor ő azokat elolvasta, felkért erre a feladatra, amelyben a Magyar Katolikus Egyház életvédő tevékenységét kell koordinálnom a Családbizottságon belül.  

 Feladatom kidolgozni és megvalósítani azt az egyházon belüli stratégiát, amely alapján az életvédelem az evangelizáció részévé válik. Szerintem sem lehet külön ügyként kezelni, hiszen magáról az életről van szó: arról, Isten hogyan működik az emberben, és ez micsoda ajándék. Ez nem egy defenzív, harcos szemlélet – én nem gondolom, hogy a lövészárok két oldaláról bárki is eddig meggyőzte volna a másikat. Ahelyett, hogy csak a magzat élethez való jogára vagy csak a nő döntési jogára koncentrálnánk, inkább mutassunk meg, hogy mi, életpártiak is a nő oldalán állunk. Hiszen a terhességmegszakításnak valójában két áldozata van: a nő és a gyermeke.  

Tehát az életpártiság nemcsak a magzatvédelemről szól, hanem sokkal tágabb téma: a fogantatástól a természetes halálig tartó kérdés, amelynek lényege az emberi személy méltósága.  

Továbbá az életet nemcsak védeni, hanem hirdetni is kell. Most, amikor már az is kérdés, hogy összeházasodjunk-e, legyen-e családunk, szülessenek-e gyerekeink, mert itt a klímakatasztrófa, a világháború stb., akkor még fontosabb az élet szépségét megmutatni.  

Azaz szerinted az életvédő retorikán kellene változtatni? 

Igen. Sajnos jelenleg azzal, hogy hangosan kiabáljuk: „márpedig a magzat is ember”, nem hiszem, hogy sok mindenkit meg tudnánk győzni, talán „csak” a fiatalokat. Ha látják, hogy a magzatnak keze, lába, szíve, ujjlenyomata van, még talán elhiszik, hogy élő ember, mert még nincsen annyira eltorzulva a gondolkodásuk, de egyébként a versenyt semmilyen szempontból nem tudjuk felvenni a választáspárti úthengerrel. Kicsit hasonló helyzetben vagyunk, mint a második jeruzsálemi templom esetében, amikor Nehemiás azt mondta: tégláról téglára építsük újra. XIV. Leó pápa legújabb enciklikája is említi ezt az újjáépítést: nem tudunk mindent egy lendülettel felújítani, és az egész egyházat, illetve társadalmat helyreállítani. Inkább mindenki a saját kis tégláját idehozza és beleteszi, és így valami új és szép kezd lassan épülni...  

 Az alulról jövő építkezés során azoknak az embereknek a gondolkodása – akik ezáltal megismernek minket, és látják, hogy mi, életpártiak is a nők mellett állunk – egy idő után talán elkezd megváltozni. Ugyanakkor az is feladatunk, hogy egyházként vagy életvédő referensként, ha megkérdeznek minket, tudjunk válaszolni, a tanításokat nagyon világosan és érthető nyelvezettel átadni.  

Ha mi erre felkészültek vagyunk, akkor bár talán nem lesznek óriási életvédő kampányaink, de ha már van néhány ezer ember, aki a saját munkahelyén, iskolájában, szomszédaival, barátaival, családjában érthetően, szerethetően és hitelesen el tudja ezeket mondani, akkor az mégiscsak alakítja a társadalmat, mint a kovász.  

Jelenleg csak ezt, vagyis a kovász szerepét tudjuk betölteni.  

Fontos szempont továbbá, hogy a témát érdemes lenne lehozni az emberek szintjére. Nem nagy filozófiákat, jogi vagy teológiai érveket kellene mondani, hanem érthető nyelven elmagyarázni, mit tanít az élet védelméről az egyház, és az miért jó az embernek – mindezt úgy, hogy a tanítás tisztasága is megmaradjon. Jézus sem azt mondta a házasságtörő asszonynak: „Megértem, tényleg disznó férjed van, nyugodtan csináld, amit eddig”, hanem azt: „Menj és többé ne vétkezzél”. De ehhez Jézusnak először bele kellett mennie a vétkes valóságába, és olyan szeretetet nyújtani neki, amivel túl tudott mutatni azon a valóságon. Ez az a módszer, amivel nekünk is dolgozni kell. Ugyanakkor az egyház tanítása nagyon gyakorlatias is kell legyen. Az emberek a legégetőbb kérdéseikkel, például az élet kezdetével és végével, a családi életük morális kérdéseivel fordulnak az egyházhoz, és elvárják tőle, hogy az életükről szóló, konkrét, kézzelfogható választ kapjanak. 

Van más szempont is? Gyakran vádolják az egyházat „prédikálással” is... 

Igen, a gyakorlatias válaszokon túl gyakorlati segítséget is kell nyújtanunk, mert enélkül könnyen vádolható az egyház azzal: „És aztán mit tesztek érte, ha megszületik a gyerek?” Az egyház egyébként sokat tesz a krízishelyzetben lévő nőkért is, csak ez nem mindig látható. Az is fontos, hogy az egyházon belül mindenhol elérhető legyen a valódi segítség, ezért egy olyan hálózat kiépítésén dolgozunk, ahol az egyházmegyei felelősök mellett plébániai szinten is lennének olyan felelősök, akik egyrészt a szívükön viselik az élet védelmét, másrészt hitelesen és szerethetően tudják képviselni azt, azaz a hozzájuk fordulókat el tudják juttatni a megfelelő, konkrét segítséghez.  

Például tudják, hova forduljon valaki nem várt várandósság, meddőség esetén, vagy ha éppen helyreállító orvoslást akar igénybe venni.  

Ezeket a lehetőségeket már összegyűjtöttük, és olyan konkrét, használható képzési anyagcsomagokat szeretnénk a plébániai életvédő jelölteknek átnyújtani, ahol a minőségbiztosítás is megjelenik: ne csak lelkes amatőrök legyenek, hanem szakmailag is hitelesek, ugyanis nagyon sok kárt lehet okozni egy vállalhatatlanul előadott igazsággal.  

Mit gondolsz a szívhangrendelet esetleges eltörléséről? 

Azt értem, hogy ha egy nő eleve abortuszt akar, nem óhajt szembesülni a magzat szívhangjával. Viszont a szeretet egyik formája az igazsággal való szembesítés, és tudunk jó néhány olyan példát, amikor egy nőnek csak arra volt szüksége, hogy valaki megerősítse: ő valóban anya – hiszen az abortusz nem az anyaságát szünteti meg, hanem egy halott magzat anyjává teszi. És ha valaki belátja, hogy az ő gyermekéről van szó, az nagy segítség lehet a döntésében. Ha ennek ellenére elveteti a babát, akkor a szívhang valóban nehezebbé teszi a következményekkel való szembenézést. De attól az még az ő döntése lesz.   

A szívhang még egy információ, ami segíthet a nőnek a döntésben. Az egyik legnagyobb hazugság egyébként, amikor az abortusz kapcsán szabad és informált döntésről beszélünk. Az informált döntés azt jelenti: tudom, mit teszek; tudom, hogy aki bennem növekszik, az nemcsak egy szövetcsomó, hanem egy ember: van keze, lába, szívverése. Az informáltsághoz hozzátartozik a szívhang észlelése is. És fontos a szabad döntés kérdése is. Gyakran éppen a törvény nevében veszik el sok nő szabadságát.  

A nők több mint 60 százaléka súlyos nyomás alatt és sokszor kifejezetten kényszer alatt megy el abortuszra.  

Sőt, már sok helyen az abortusztablettát is be tudják velük kényszerrel vetetni, arra hivatkozva, hogy legális. Maguk a közvetlen családtagok is el tudják venni a nő szabad döntéshez való jogát, és ettől senki nem védi őt meg. Tehát a szabad és informált döntés a legtöbb esetben egyszerűen nem állja meg a helyét...  

Említetted az abortusztablettát. Mi lehet a liberalizálás következménye? 

A gyógyszeres abortusz végképp lehetővé teszi az abúzus eltakarását, hiszen egyszerűen csak benyomják a nő szájába a tablettát, és senki nem fog tudni róla. Ha bevezetik, még kevésbé lehet kiszűrni a családon belüli erőszakot. A másik szempont: tabletta beszedése révén a nő tevékeny részesévé vált az abortusznak, immár nem csak elszenvedője. Elvileg a műtét is az ő döntése is vele történik, de abban csak passzívan vesz részt, amikor beveszi a tablettát. A folyamat jelentős része ráadásul otthoni környezetben zajlik, ami egészen más pszichés helyzetet hoz létre.   

Az amerikai segélyvonalak például rengeteg ilyen hívást kapnak: „Itt ez az ember formájú valami, ami most kijött belőlem, mit csináljak vele?” Sok nő csak ekkor szembesül azzal, mit tett. Ha valami, akkor ez valóban traumatizáló.  

Ráadásul a saját fürdőszobájában történik, ahova mindennap bemegy, és így újra és újra traumatizálódhat, hiszen az emlékképek előjöhetnek.  

Miközben kórházi műtét esetén legalább nem aktív részese a történéseknek, és utána hazamegy. Tehát bár az abortusztabletta látszólag egyszerűbb megoldásnak tűnik, a pszichés következmények sokkal gyorsabban, erősebben és mélyebben jelentkeznek, mint a terhességmegszakítás-műtét után.