Tanárok, lehet lázadni, csak kitűnőnek kell lenni hozzá!

„Lehet lázadni, csak kitűnőnek kell lenni hozzá. Kifejező, nem?” – mutatott rá a férjem egy Veiszer Alinda-interjú egyik sorára sok-sok évvel ezelőtt a Balaton partján. Ez a mondat Alinda szüleitől származott, és hatással volt az egész életére, szakmai miheztartására. Lehet lázadni, csak kitűnőnek kell lenni hozzá. Ízlelgettük, ízlelgettük, végül megelégedéssel nyugtáztuk, hogy ez bizony igaz.
Ahogy a közösségi médiában sorra jönnek szembe a pedagógussztrájkot feltétel nélkül támogató posztok, újra és újra bevillan ez a mondat.

Biztos, hogy minden pedagógusnak van keresnivalója a pályán, aki most magasabb fizetést és nagyobb szabadságot követel magának?

Aligha, amikor gyakorlatilag nincs olyan ismerősöm, aki iskolakezdés előtt ne azon görcsölne, hogy melyik tanító nénihez kerül a gyereke, a kiabálóshoz, a karácsonyig folyékonyan olvasni tanítóshoz, vagy a kedveshez. Aligha, amikor egy egész család „elköltözik”, hogy a lakcímkártyán olyan lakcím szerepeljen, amellyel abba a körzeti suliba kerül a kis elsős, ahol van egy jó tanító néni. Mondjuk ki, hogy a rengeteg csodálatos pedagógus mellett sajnos rengeteg alkalmatlan is tengődik a pályán, akiknek egyszerűen nem lenne szabad gyerekkel találkozni, mert a rugalmatlan oktatási rendszerből fakadó terheket még megfejelik a saját személyiségükkel. Értelmetlenül frusztrálják őket. Azt gondolják, bárkit is jobbá lehet szidni. Megölik a kreativitásukat.

Közel sem homogén a pedagógustársadalom, óriási a szórás! Nem ér ugyanannyit valamennyiük véleménye. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy csak az oktatási rendszer miatt nehéz a gyerekeknek, a pedagógusok pedig csak ennek áldozatai – és ha nagyobb szabadságuk lenne, akkor csak úgy suhannánk!

Ha nem mondjuk ki ezeket, hanem pusztán csak támogatjuk a sztrájkjukat, okkal-joggal fogják levonni azt a következtetést a teljességgel alkalmatlan pedagógusok is, hogy akkor ezt továbbra is így kell csinálni.

Mert „ehhez mi értünk”, „így szoktuk”, „felnőtt pár generáció a kezünk alatt, ők is kibírták”, illetve „teher alatt nő a pálma”. A gyerekeknek meg nincs más baja, csak a sok tananyag és különóra. A kedves szülő túlterheli a gyereket sporttal és zenével, hát ezért nem megy még mindig a fecskefarok, a sok hegedű meg úszás miatt, hinnye!

Ez a pedagógusmentalitás nem „a rendszer” hibája, nem „a központosításé”. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy a most sztrájkoló és nagyobb szabadságra vágyó pedagógusoknak mindenre az a válaszuk, hogy meg van kötve a kezük – hát kérdezzék meg bölcs és derűs kollégáikat, hogyan érik el, hogy a gyerekek motiváltak legyenek folyamatos és nyomasztó számonkérések nélkül.

Azokat a tanárokat, akikre gondolkodás nélkül rájuk bíznám – sőt, bíztam – a gyerekeimet. Akikről tudom, hogy a gyermekek nevelését önmaguk nevelésével kezdik, pont, ahogy Brunszvik Teréz javasolta; akik maguk is érdekesnek tartják a teremtett világot, képesek harminc felett is kíváncsiak maradni a – természetesen mindig jó kifogásként szolgáló – körülmények ellenére is, és akik a gyerekektől sem sajnálják ezt a luxust.

Akik képesek értelmes és értelmetlen teher között különbséget tenni, és előbbivel megpakolni a kis „pálmákat”, mert tudják, hogy nem az utóbbitól nőnek.

Na, ők aranyemberek, kortárs bölcsek: jelenlétükben jól érezzük magunkat, mert a puszta létükkel motiválnak. Szeretettel és határozottan. Egyben vannak, egységben vannak magukkal, és óhatatlanul rájuk akarunk hasonlítani, mert mi is okosak és önmagunkkal harmóniában lévők szeretnénk lenni.

Aligha lehetne náluk jobb kezekben a jövőnk. Nekik tényleg anyagi biztonságban kellene élniük. Nem lenne szabad, hogy gondot okozzon számukra a kikapcsolódás, az utazás, a feltöltődés, hiszen magukat adják a gyerekeinknek és ezzel az országnak, méghozzá jól megérlelt hivatástudatból. Ők a szép és derűs magyar jövő zálogai. Bármennyit itthon tartanám a gyerekeimet, hogy sztrájkolhassanak, ha azt kérnék. De valahogy nem ők kérik ezt tőlem pont két héttel a választások előtt. Pedig sztrájkolnak páran, de nekünk, szülőknek, ez nem tűnik fel, hisz ők nem a politika miatt csinálják. Nagyon bízom benne, hogy az új kormány egyik első dolga lesz a helyzetük megnyugtató rendezése. Nem szeretném, hogy elhagyják a pályát!