„Huszonöt évesen nem igazán így képzeltem a házasságot”

Sok barátunk, ismerősünk, rokonunk van most építkezés vagy felújítás kellős közepén, viselve annak minden lelki, anyagi és egyéb terhét, amely szépen kikezdi a kapcsolatot is, tisztelet a kivételnek. Legtöbbjüket a harmadik, negyedik gyermek érkezése kényszeríti rá, de olyan is akad közöttük, aki azért költözik, mert a szomszéd nem bírja elviselni, hogy három gyermekük nem néma csöndben játszik a kertben. Bármilyen társaságba megyünk, mindenhol ez most a központi téma: a velejáró költségek, az egekbe szökő építőanyagárak és persze az, milyen nehéz jó szakembert találni, és mennyit kell rá várni. – Könnyű nektek, ti ezen már mind túl vagytok! – mondják nekünk. Való igaz, hogy most nem érint bennünket a kérdés, de anno mi is rengeteg nehézséggel találtuk szembe magunkat az építkezés során. Talán annyi könnyebbségünk volt, hogy a legelején nem volt még gyermekünk, így könnyebben viseltük a diszkomfortos állapotot, a kapcsolatunkat azonban így is megviselte, főleg az eleje.

Már az esküvőnk előtt nekikezdhettünk az építkezésnek, ám a sok munka, majd a válság keresztülhúzta számításainkat: ahogy közeledett az esküvő időpontja, úgy távolodott a beköltözésé. Így átmenetileg a szomszédos városba költöztünk egy ismerős üres, eladásra váró háromszintes családi házába. Eredetileg csak három hónapra terveztük az ott lakást, ezért cuccaink jelentős része elő sem került a dobozokból. Mondjuk, nem is volt szekrény, amelybe pakolhattunk volna. Ha a férjem este későn jött haza, ami bizony már akkor is gyakran előfordult, én magányosan olvasgattam az üres házban, ugyanis néhány könyvön és női újságon kívül nem volt más, amivel elfoglalhattam volna magam. Nem volt se tévénk, se rádiónk, se internetünk, még a telefonomon se. Mindezek tetejébe meleg vizünk se volt hetekig, mert elromlott a bojler.

Minden este úgy kezdtük a fürdést, hogy a tűzhelyen melegítettük a vizet – pár napig még romantikusnak is tűnt, utána már kevésbé.

Huszonöt évesen nem igazán így képzeltem a házasságot: leköltöztem vidékre a férjem kedvéért, akit alig látok, két-három órát ingázok naponta Pestre a munkahelyemre, nem ismerek senkit a környéken, ráadásul ilyen körülmények között élünk. Nekem teljesen megfelelt volna egy kis lakás is, de férjem, aki élete nagy részét családi házban töltötte, ragaszkodott a kertes házhoz és álmai otthonához. Amikor egyedül voltam, sokszor hülye gondolatok lettek úrrá rajtam, már-már az is megfordult a fejemben, hogy köszi, ha ez a házasság, akkor nem kérek belőle. Amikor aztán este megjött a férjem, ezek mind elillantak, együtt viseltük a kényelmetlenségeket nagy szerelemben.

Az átmeneti időszakból hamar fél év lett, és még mindig nem láttuk a költözés napját. Férjem, látva elkeseredésemet, megígérte, hogy még abban az évben az új házban fogunk aludni. Be is tartotta szavát, december 31-én ott töltöttük az éjszakát két matracon a betonon, de vécére csak a kertbe tudtunk menni.

Végül tíz hónapos késéssel beköltöztünk a félkész házba. Annyira boldogok voltunk, hogy az sem számított, hogy a ház fele csak betonig van kész, és bútorainkat egy kezünkön meg tudjuk számolni. Olyan apróságok sem okoztak problémát, hogy másfél évig a konyhába jártunk fogat mosni, és a reggeli arcmosás közben üdvözölt bennünket a szomszéd néni, vagy hogy tükör híján a sütő tükörajtajánál kellett sminkelnem és elkészítenem a frizurámat.

Az utcán sétálók értetlenkedve néztek be, mit csinálok a sütő előtt hajvasalóval a kezemben.

Kertünkben jó ideig az építési hulladékot kerülgettük, és figyeltük, hogyan nő közte égig a gaz. Szerencsére egyik szomszédunk sem tette szóvá, milyen kupleráj kellős közepén élünk. Inkább sajnálkozva néztek bennünket, és kíváncsian várták, mikor érünk az építkezés végére. Születésnapomra a családtól székeket kaptam ajándékba, így már vendégeket is tudtunk fogadni, illetve leültetni a barátunk leselejtezett irodai tárgyalóasztalához. Majdnem két évig kerítésünk sem volt, így csak az nem jött be, aki nem akart. Redőnyök, függönyök hiányában azonban mindenki láthatta, ide nem is érdemes betörni, mert üres a ház. Még akkor sem tűnt vonzónak, amikor úgy utaztunk el egész hétvégére, hogy az erkélyajtó is nyitva maradt.

Beköltözésünk után jó egy évvel megszületett a kislányunk. Igyekeztünk méltó körülményeket teremteni az érkezésére, már amennyire a pénztárcánk engedte. Lett végre ágyunk, beépített szekrényünk a gardróbban, nem kellett többé félig dobozokból élnünk. Lett tükrünk és mosdónk is a fürdőben, pedig már egészen megszoktuk a fogkefe látványát a konyhában. Úgy terveztük, mire megszületik a kislányunk, filc helyett parketta lesz legalább a hálószobában és a nappaliban. „Időben” el is kezdtük az aljzatkiegyenlítést. Szülés előtt két héttel kiderült, hogy programozott császármetszéssel fog világra jönni a gyermekünk, pünkösd előtti péntekre kaptam időpontot. Úgy számoltuk, hogy akkor csak az ünnep után, kedden fognak kiengedni a kórházból, így a férjemnek és asztalos barátunknak lesz három napja, hogy parkettázzon. Minden terv szerint haladt, ám kislányunk péntek helyett már hétfő éjszaka úgy döntött, hogy érkezik.

Borult a tervünk, én meg szó szerint a padloponos zsákok közül mentem szülni.

Az utolsó hetekben a nappali közepén aludtunk egy kihúzható kanapén, mert a parkettázás miatt már szétszedtük az ágyunkat, illetve csak én, mert már akkora volt a hasam, hogy nem fértünk el rajta ketten, így a férjem mellettem aludt a földön. Éjszaka nagy pukkanásra ébredtünk, elfojt a magzatvizem. Ahogy eljutottam a fürdőig, végig csepegett a betonon. Utólag persze örültünk, hogy nem az új parketta bánta ezt. Mivel hétfő hajnalban megszületett a kislányunk, pénteken már el is bocsátottak bennünket. Hazamenni nem tudtunk, így apósom házában töltöttük a hétvégét, aki épp elutazott. Császáros szülés után első gyerekkel semmire se vágytam volna jobban, mint a saját otthonunkban lenni hármasban, helyette másnál voltam kettesben a babával, míg a férjem parkettázott. Eleinte forrongtam magamban rendesen, és utána is, amikor hazaköltöztünk, mert a sok, még árnyékolás nélküli üvegfelületnek köszönhetően negyven fokban, kánikulában szoptattam. Aztán hálát adtam mindazért, amim van, hiszen másnak ennyi sem jutott.

Szépen lassan, hosszú évek alatt aztán eljutottunk oda, hogy van egy gyönyörű saját családi házunk.

Utólag persze jókat nevetünk kezdeti nehézségeinken, és hálát adunk azért, hogy nem kész házba költöztünk be, így megtanultunk mindent jobban értékelni, legyen az egy parkettaszegély vagy egy fogas. Persze a férjem szereti úgy mesélni az egész történetet, hogy én már a házasságunk elején válni akartam, de erről szó sem volt, csak hát nem így képzeltem el közös életünk indulását. Azóta teljesen más nehézségek jöttek az életünkbe, de az elsők során szerzett tapasztalatok segítenek bennünket azokon is túllendülni, ehhez persze elengedhetetlen a humor is.