Kamaszkor és kirepülő fiatalok: amikor ismét a „te és én” kerül reflektorfénybe

Létválságban

Kapcsolatainkat szeretjük folytonosnak megélni. Az állandóság megnyugtató, ám hosszú távon fenntarthatatlan állapot. A nehezebb időszakokban érdemes tudatosítani, hogy a családi élettel való elégedettség nem lineáris, a családi életciklus egymást követő szakaszai során különböző mértékben éljük meg a boldogság, az elégedettség és a közelség érzését. Mindez nem azért van, mert valamit elrontottunk, hanem mert ez az élet természetes rendje.

Az új életszakaszok ráadásul új kihívásokat rejtenek magukban, ilyenkor pedig azt tapasztalhatjuk, hogy az addig jól működő megoldási stratégiáink csődöt mondtak, és új megoldásokat kell találnunk.

A kamaszokkal élő szülőknek nincs könnyű dolguk ezen a téren sem, ugyanis nem egy állandósult kihívásra kell választ találniuk, hanem az átmenetiség bizonytalan érzése szövi át a mindennapjaikat. Számos hétköznapi élményük főszereplője az ideiglenesség: a gyermekek érzelmi eltávolodásának, majd hirtelen újraközeledésének gyors váltakozása, a hangulatingadozásaik, az állandó jövés-menésük, a határok változása vagy az, ahogyan a szülők látják magukat a „nemrég még a térdemen ringattam” emlékképek és az idősödés felé lépdelő nagyszülők között. Az átmenetiség jelenik meg abban is, ahogyan a gyerekek nélkül töltött szilveszterek száma kíméletlenül jelzi, bizony hamarosan véget ér ez a kimerítő, édes-nehéz vendégeskedés, és újra lesz idejük magukra és egymásra, a meghitt pillanatok megélésére, valamint azokra a tevékenységekre, amelyekre a gyereknevelés fárasztó éveiben nem maradt idő és energia.

Ráadásul nemcsak a legszűkebb körben vett kapcsolatokat, hanem más közeli viszonyokat is kénytelenek újradefiniálni. Előtérbe kerülnek az élet nagy kérdései, és a nagyszülők romló egészségi állapota, betegeskedése is új feladatok elé állíthatja a szülőpárt. Mindez a tapasztalás kíméletlenül felhívja a figyelmet az idő múlására és az élet végességére, ami szomorúsággal, kétségbeeséssel, kételyekkel társulhat, és számvetésre, illetve az addigi életvitel és döntések megkérdőjelezésére késztet: „Hol tartok az életben? Azt teszem, amit tennem kell? Mi a célja az életemnek? Mennyire sikerült kibontakoznom? Olyan kapcsolatban élek, mint amilyenre vágytam?” Ezek a belső bizonytalanságok pedig összeérnek a felnőttkorra készülő gyermek kérdéseivel: „Ki vagyok én, honnan jöttem és mivé váljak?” Ebben az időszakban tehát a szülők és a kamasz is sérülékeny, ugyanakkor ez a korszak hatalmas fejlődési lehetőségeket is magában rejt.

Párkapcsolat: erőforrás vagy energiacsapda?

Naponta hozunk döntést arról, hogy a párkapcsolat gazdagítsa vagy szegényítse életünket. Ha sok gyakorlás után könnyen egymásra hangolódunk, megértjük egymást, támogatást tudunk adni és kapni, megéljük a biztonságot párunk mellett, akkor sikerül gazdagabbá tenni egymás életét. Ha a viták, a véleménykülönbségek, a sérelmek és a megoldatlan helyzetek uralják a közösen megélt mindennapokat, akkor energiáinkat elszívó csapdának élhetjük meg a párkapcsolatot.

A gyermek kamaszkorba lépése különösen nehéz annak, aki – például kapcsolati sérülések miatt – érzelmileg eltávolodott a társától, és hozzászokott ahhoz, hogy a párkapcsolatából hiányzó intimitást és közelséget a gyermekeivel való viszonyában élje meg. A gyerekek a kamaszkorban már szűkmarkúbban mérik azokat a szeretetmegnyilvánulásokat, amelyeket pár évvel azelőtt még maguktól értetődően, naponta többször is bőkezűen adtak és követeltek. És jól is van ez így, mert a kamaszok feladata már saját egyéniségük kimunkálása, és ennek része a leválás. Ebben a helyzetben a párkapcsolatban magányosan élő szülőnek könnyen az az érzése támad, hogy mindenhol csak kapcsolati romokat lát: társától a megszokott nagy távolságban találja magát, a gyerekek pedig már nem pótolják a hiányt annyi érzelmi melegséggel, mint korábban.

A gyermekek ekkor ugyan a kortársaik felé fordulnak, és küzdenek a kamaszkor kihívásaival, ám rejtett módon nagyon is éberen figyelik, hogyan alakulnak otthon a dolgok. Leválni csak onnan tudnak, ahol biztonságos légkör uralkodik, azaz a szülők párkapcsolata működik, továbbá a szülők és gyermekek közötti kapcsolat alkalmas a kamaszkori szerepek kipróbálására. Csak úgy tudnak a gyerekek a szülőket kicsit hátrahagyva a kortársak felé fordulni, ha a szüleik rendben vannak magukkal és egymással.

Ezeken a pontokon sokszor látunk hiányosságokat, amikor a leválási folyamat megakad. Emiatt olykor lelki problémák figyelhetők meg a gyerekeknél. Előfordul az is, hogy éppen az ellenkezője tapasztalható: az ilyen szülő azt mondja, hogy gyermeke kamaszodását szinte észre sem lehetett venni. Csak évekkel később látható, mi minden rejlett-zajlott korábban a mélyben.

A gyermekébe nagyon kapaszkodó, érzelmileg belőle táplálkozó szülő megnehezítheti gyermeke későbbi párkapcsolatát, ön­álló­ságának kialakulását.

Anna és János ötvenes éveikben járnak, huszonhét éve házasok, három gyermeket nevelnek, Marcit, Andrist és Sárát. Marci vidéken egyetemista, jobbára havonta bukkan fel a családi otthonban, Andris is most kezdte a főiskolát, leginkább online játékokat játszik, Sára végzős gimnazista. Sára az utóbbi egy évben fáradtnak, lehangoltnak érzi magát. Eltávolodott osztálytársaitól és barátaitól, befelé fordult. Napjait az iskolában kedvetlenül eltöltött órák, a délutántól éjszakába nyúló sírás, alvás, telefonozás és sorozatnézés tölti ki. Lassanként édesanyját tartja egyetlen igaz barátnőjének, akivel minden gondját megosztja. Anna kétségbeesve próbál segíteni a tanulásban egyre motiválatlanabb lányának, meghallgatja panaszait, vigasztalja, tanácsokkal látja el. Szoros kapcsolatukat néha egy-egy veszekedés rázza meg, de hamar kibékülnek. János csak a fejét vakarja Sára láttán, de megnyugtatja, hogy Anna dolgozik az ügyön. Jánosnak feltűnik, hogy mostanában kicsit kevesebb időt töltenek Annával, és leginkább csak a feladatok és Sára kapcsán beszélgetnek, mégis nyugtázza, hogy ugyanakkor Anna és közötte sokkal kevesebb a konfliktus. A munka után hazaérve a házaspár az otthoni rutinfeladatoknak szenteli magát: Anna Sárával és a háztartással foglalatoskodik, János pedig a kertet rendezgeti vagy bevásárol, ügyeket intéz. János nem látja a megoldást Sára bajára, de mintha Anna nem is akarná, hogy János különösebben belefolyjon a probléma megoldásába. János kezdi magát idegennek érezni, hisz Marcit ritkán látja, Andris gépezik, Annát pedig egész nap lefoglalja a munkahelye, a háztartás és Sára. Megpróbálja szóba hozni Sárának, hogy szívesen meghallgatja és beszélne is vele, hiszen lassan egyetemet kell választania, és az eredményei ezt egyre kevésbé teszik lehetővé. Sára azonban dühösen elzárkózik az apai kísérletek elől. Anna megérti Sára haragját, és fejét csóválva kitessékeli férjét Sára szobájából.

Közel egymáshoz

A kamaszokat nevelő szülők talán nem is sejtik, jól működő párkapcsolatuk mennyire segítheti tizenéves gyermekeik kamaszkori fejlődését.

A szülői párkapcsolat minőségének egyik próbaköve ebben az időszakban a kizárólag egymásra fordított idő, amely mint friss víz a növénynek, elengedhetetlen feltétele a közelségnek. Sokszor úgy érkeznek a családok a családterápiás folyamatba, hogy évtizedeken át leginkább a társadalmilag jóváhagyott kötelességeknek éltek (munka, gyereknevelés, tanulás), és akár még szégyellték is magukat, ha „önző módon” csupán egymásra szántak időt. Előfordul, hogy a párok elmondják, házasságkötésük és a gyermekszülés óta először a párkapcsolati szakember társaságában fordítottak figyelmet a kapcsolatuk építésére. Többnyire úgy látják, gyors élettempójuk miatt teljes lehetetlenség időt szakítaniuk egymásra.

Mintha sok pár azt gondolná, hogy az egymással töltött idő csak az udvarlási szakaszban megengedett, utána pedig fel kell vállalniuk, hogy az együtt végzett robotban vagy akár a vásárolt élmények fogyasztásában lássák kapcsolatuk lényegét.

De mindez nem lehet a kapcsolatot éltető erő, mert közben nem kerülnek közel egymáshoz, nem beszélik meg a mély örömöket és sérelmeket, nem mutatják meg egymásnak valódi énjüket, tehát nem kapcsolódnak egymáshoz mélyen.

Az egymásra fordítandó időt nem egyszerű beilleszteni a naptárba, ez elszántságot és kitartást igényel. Ha ez nem része az előző nemzedéktől kapott örökségnek, akkor gyakran nem is sikerül beilleszteni mindaddig, amíg a kapcsolati válságok vészvillogóként jelezni nem kezdik, hogy a pár tagjai a mulasztás folytán elhangolódtak egymástól. Pedig ekkor kezdhetnék meg felkészülésüket azokra az időkre, amikor gyerekeik már nem velük élnek, és többnyire kettesben töltik az estéket. Az önfeláldozás és a háttérbe szorított egyéni szükségletek évtizedei után ismét előtérbe kerül az egyénként és a kapcsolatban folytatott életük: minőségi időt tölthet együtt a pár, és jut idő a régóta dédelgetett álmokra is.

Közben persze nyitva kell tartaniuk a családi ház ajtaját gyermekeiknek, hiszen a kamaszkortól kezdve a leválást gyakorló kamaszok és fiatal felnőttek akár váratlanul is felbukkanhatnak, hogy feltankoljanak az otthoni szeretetkészletekből. Aztán persze ugyanúgy útra is kelnek, hogy folytassák önálló életük begyakorlását.

Felnövekedés

A legtöbb szülőben mélyen él a vágy, hogy gyermeke számára a lehető legjobb szülő legyen. Szeretné segíteni gyermekét, hogy boldog és kiegyensúlyozott felnőtté váljon, szeretné neki a lehető legjobb életet biztosítani, ám előfordulhatnak nehézségek ezen az úton. Akadályt jelenthet, hogy feltámadnak azok a múltbeli érzések, amelyek a szülő saját kamaszkorához kötődnek. Ilyenkor segíthet az emlékképek felidézése, majd annak elkülönítése, hogy melyik érzés tartozik a saját serdülőkorhoz, és melyik a gyermekkel való kapcsolathoz. Ez a gyakorlat ahhoz is hozzájárul, hogy jobban megértsük a tizenéves viselkedését és érzéseit. Érdemes végiggondolni azt is, hogy családunknak milyen ki nem mondott szabályrendszere van a függetlenedéssel kapcsolatban.

Gondot okozhat az információhiány is, amikor a szülő nem ismeri annak a fejlődési szakasznak a sajátosságait, ahol a gyermeke éppen tart. Így például érdemes tudni, hogy a kamaszkor fontos feladata a szülőktől való függetlenedés, a velük való kapcsolat újradefiniálása, a nemi szerepek kialakítása, illetve a felnőtt szerepek és a felelősség felvállalása. Ez pedig a legjobb családokban is érzelmi hullámvasút, hiszen a kamasz érzelmi élete a gyermekkor függősége és a felnőttlét autonómiája között váltakozik, ami konfliktusos, nehéz érzésekkel jár együtt. Ez pedig így van rendjén. Anna Freud szerint „amíg a serdülő – bármilyen nagy szélsőségek között is – változik, addig korának megfelelően viselkedik. Komoly aggodalomra akkor ad okot, ha egy szélsőséges magatartásban hosszú időre megmerevedik.”

Nehéz ezt szülőként végigkísérni: támogatni a serdülő önállósodását, ugyanakkor kereteket is szabni a számára.

Az önállósodás támogatása azt jelenti, hogy a szülő nem szab túl merev határokat, hanem teret ad a kamasznak, és egyre több felelősséget bíz rá. Előfordulhat, hogy a serdülő döntésének negatív következményei vannak, ám ennek megtapasztalása segíti őt a felelősség felvállalásában. Érdemes újra és újra tudatosítani, hogy a hibázás a fejlődés elválaszthatatlan része, a kamasz a saját, működő megoldásait a kudarcokból és tévedésekből tanulva találja meg. Ilyenkor azt is megtapasztalja, hogy a tévedései nyomán nem dől össze a világ, és a legmélyebb gödörből is van kifelé vezető út, ami munícióval szolgálhat a későbbi időszakok kihívásaival való megküzdésben.

Emellett azonban a keretek szabása is kulcsfontosságú. Manapság gyakran előfordul, hogy a felnőttek nem vállalják fel a kamasszal való konfrontációt egyfajta rosszul értelmezett elfogadás jegyében. Ugyanakkor fontos látnunk, hogy a serdülők éppen azért feszegetik a kereteket, mert világosan látható, biztonságot nyújtó határokat keresnek. Ez pedig gyakran konfrontációval jár. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy mindent ráhagyunk a kamaszra, hanem azt, hogy az elveink mellett kitartva határokat szabunk, és mindeközben biztosítjuk a serdülőt arról, hogy szeretjük, elfogadjuk, mellette állunk. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>