Ha nincs lakásom, ha nem tudok a határon segíteni, akkor rossz ember vagyok?
Példátlan összefogást mutat a magyar társadalom az orosz-ukrán háború kitörése óta. Vannak, akik családi házakat, lakásokat, szobákat is fel tudtak ajánlani, mások heroikus küzdelmet folytatnak a segélyszervezetek munkatársaival a határon, a pályaudvarokon. Sokan szeretnék kivenni a részüket a munkából, mindenki keresi a módját annak, hogyan segíthetne, de az életkörülményeink, az erőforrásaink nem egyformák. Mit kezdjünk a szorongással, amit azzal kapcsolatban érzünk, hogy talán nem elegendő az, amit teszünk? Pszichológust kérdeztünk.
A legnagyobb közösségi médiás segítő csoportban naponta mintegy ezer posztot kell az adminisztrátoroknak megszűrniük, rengetegen ajánlanak fel rövidebb és hosszabb távra otthont, célzott adománygyűjtő akciókat indítanak, illetve sokan számolnak be önkéntes munkájukról. Emellett a Facebook-hírfolyamban menekültekkel közös szelfik, teli bevásárlókocsik, a pályaudvaron ételt osztó ismerősök képe jelenik meg. Az összefogás, a kifogyhatatlan vágy arra, hogy az emberek tegyenek valami jót, csodálatos dolog, sok bajbajutott köszönheti a felajánlóknak, hogy a körülményekhez képest jobbra fordult a sorsa.
Ezzel párhuzamosan sokan azért kezdtek szorongani, mert nem áll módjukban a jelenlétükkel vagy az ingóságaikkal részt venni a menekültek támogatásában. Egyesek úgy érzik, ők nem elég jó emberek, és kétségeik vannak afelől, hogy tényleg mindent megtesznek, amit lehet.
Kovács Orsolya pszichológus szerint az ismerőseink hírfolyama által kiváltott szorongás a legősibb társas motívumunkhoz, a valahová tartozáshoz kapcsolható. „Mindenkiben munkálkodik az ösztön, hogy nem akar kilógni a sorból. Ha nem tartozunk azokhoz, akiket követendő példának tartunk, jelen esetben az önkéntesekhez, adakozókhoz, akkor automatikusan átpakoljuk magunkat abba a kategóriába, hogy nem vagyunk elég jók. Ez rosszul hathat az énképünkre, megkérdőjelezhetjük a saját értékességünket” – magyarázza a Be Balanced Pszichológiai Pont szakmai vezetője, majd hozzáteszi, hogy most egyébként is nagy a bizonytalanság körülöttünk, ezért mindenkinek megemelkedett a szorongásszintje.
A pszichológus hangsúlyozza, a bűntudatról is úgy érdemes gondolkodni, mérlegelni, hogy vajon azért jelez-e nekünk, mert van vele dolgunk. Ez a fajta bűntudat jó, mert az empátiából táplálkozik, abból, hogy át tudom érezni, hogy másoknak rossz, és tenni akarok értük valamit, aminek meg szeretném keresni a módját.
„De a bűntudat nem mindig azt jelzi, hogy nekem muszáj is csinálnom valamit. Lehet, hogy arra kell rájönnöm, hogy ez a túlzott érzés a félelmeimből vagy a tehetetlenségemből fakad. Ez bénító tud lenni, és nem támogat abban, hogy megtaláljam a segítség útját” – teszi hozzá a szakember. Kovács Orsolya azt tanácsolja, hogy ha a közösségi médiát látva erősödik bennünk a szorongás azzal kapcsolatban, hogy nem tudunk annyi mindent felajánlani a rászorulóknak, mint szeretnénk, érdemes megállni egy kicsit, és tudatosítani, hogy amit a Facebookon látunk, az mindig a kiugró példa.
Az, hogy sok témába vágó poszt jön szembe velünk, még nem jelenti azt, hogy a környezetünkben mindenki képes szállást, fuvart, önkéntes munkát ajánlani, csak mi nem, azt pedig végképp nem, hogy mindenkinek kötelessége is az aktív jelenlétével helytállni a konfliktus rendezésében.
„Nem vagyunk attól rossz emberek, ha nem tudunk a teljes jelenlétünkkel közreműködni a segítésben. Ha én együttérzek a fejemben az emberekkel, vagy imádkozom értük, vagy kisebb összeget utalok a szervezeteknek, mert nem tehetek mást, az is szolidaritás. Lehet, hogy otthon vagyok a gyerekemmel, és nem áll módomban az, hogy személyesen odamenjek a határhoz vagy a pályaudvarra, mert valakinek otthon is gondoskodnia kell a fizikai és lelki szükségletekről. Ilyen helyzetben vannak emberek, akiknek el kell fogadniuk, hogy mások most, ebben a percben aktívabban és közvetlenül tudnak segíteni. Ez nem azt jelenti, hogy az ő életükben nem volt vagy lesz olyan helyzet, amikor a viselkedés szintjén is be tudtak vagy tudnak avatkozni. Mindenkinek meg kell találnia azokat a kereteket, amelyek között úgy tud segíteni, hogy közben nem hanyagolja el azok igényeit, akik számára fontos, hogy egy ilyen konfliktushelyzetben ő elérhető legyen” – magyarázza Kovács Orsolya.
A pszichológus úgy véli, hogy a posztolás addig jótékony hatással bír, amíg motivációt ad másoknak, és annak az ügynek a hírét viszi, amelyet az illető képviselni akar. A jelenlegi helyzetben fontos, hogy megtaláljuk azokat a kereteket, amelyek között a leghatékonyabban tudjuk támogatni a rászorulókat. Legyen szó kisebb pénzadományról, egy-egy jó szóról vagy imáról, minden segítség jól jön ebben a bizonytalan és szomorú szituációban, amit a háború hozott Európára.
A hivatásos segítő szakemberek mindenkit arra kérnek, hogy körültekintően tájékozódjanak a felajánlásaik előtt, hogy az adományok valóban célba jussanak, és oda menjen a segítség, ahol a legnagyobb szükség van rá.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>