„Ha már úgyis eladó vagyok, megvennél?” – kérdezte az afgán lány a kényszerházasság elől menekülve

A kényszerházasságok természete

A helyzet súlyosságát mutatja többek között az is, hogy Sierra Leonéban a koronavírus-járvány miatt leálltak a bányászati munkálatok, ennek következtében a környék gazdasága jelentősen lassult, számos család kényszerült bezárni üzletét, voltak, akik teljesen tönkrementek.

Sok apa – ingóság híján – a lányaiból remél hasznot úgy, hogy eladja őket azoknak a férfiaknak, akik jó pénzt ajánlanak értük.

Nem mindig pénzt, van, hogy megművelhető földterület vagy élő állatot, esetleg ígéretet kapnak cserébe, hogy leveszik a felelősséget a szülőkről a lány vonatkozásában.

A lányoknak pedig azon túl, hogy meg kell barátkozniuk azzal, hogy soha nem ismerhetik meg a szerelem érzését, át kell venniük a teljes házimunkát, és gyakran még a férj családjának farmján is dolgozniuk kell. Mint arról egy korábbi cikkünkben írtunk, a 18 év alatti (kis)lányok házasságba kényszerítése nem csupán a gyerekkorukat vágja félbe, de a korai teherbe esés gyakran súlyos egészségügyi kockázatoknak is kiteszi, illetve elszigeteli őket a társadalom többi részétől, nem utolsó sorban kortársaiktól. Ezzel együtt – szinte törvényszerűen – minden tanulással és saját szakma megszerzésével kapcsolatos álmuk is szertefoszlik. Ezek a fiatal lányok gyakran párkapcsolati erőszak áldozataivá válnak, és nincsenek eszközeik arra, hogy a saját érdekeiket képviseljék, vagy megvédjék magukat. Emellett a gyermekmenyasszonyok gyakran a férj bővebb családjával élnek egy fedél alatt, ami újabb erőszakos visszaélések forrása lehet.

Hasonló a helyzet Afganisztánban is: egyre több család váltja mostanában pénzre a lányát, hogy az érte kapott néhány ezer dollárból túlélhessék a pandémia okozta nyomort, vehessenek maguknak ennivalót, vagy el tudjanak menekülni.

Teszik mindezt annak ellenére, hogy 2021 decemberében az afganisztáni tálib kormány kiadta a nők jogairól szóló rendeletét, amely szerint a nőket nem szabad tulajdonként kezelni, és a beleegyezésük nélkül nem kényszeríthetők házasságba.

Az országot sújtó aszály és a tálibok hatalomátvétele tovább súlyosbítja a helyzetet. A magyar Ökumenikus Segélyszervezet továbbra is kitartó: munkatársai Afganisztánban tárgyaltak tálib vezetőkkel, hogy folytathassák a humanitárius munkát az ottaniakért. Tavaly összesen 15 ezer tonna élelmiszert adtak át az ott élőknek, és 2160 családnak tudtak eddig segíteni az ENSZ Világélelmezési Programjával közösen.

Kafia Mahdi – embercsempészek intézték az útját, ma ismert modell

Talán emlékszünk még a Szomáliában született Kafia Mahdira is, akinek életéből Zurbó Dorottya készített dokumentumfilmet Könnyű leckék címmel 2018-ban. Kafia édesanyjával, mostohaapjával és hat testvérével élt Szomáliában, mígnem a vér szerinti apja férjhez akarta adni, amikor 14 éves lett. Mivel a lány nem akart egy nála sokkal idősebb férfi felesége lenni, édesanyja tanácsára és segítségével 14 évesen elmenekült a szülőföldjéről. Embercsempészek intézték az útját, országokon keresztül teljesen egyedül gyalogolt és futott az életéért, börtönbe került, mert nem voltak papírjai. Szinte minden ereje elhagyta, mire eljutott a magyar határhoz. Ezt követően Fótra került a gyermekotthonba, egy olyan közegbe, ahol nem ismerte a magyar nyelvet, a szokásokat, mindeközben gyötörte a honvágy. Hamar rájött, hogy a tanulás lehet az egyetlen kitörési lehetőség számára, ezért három év alatt megtanult magyarul, leérettségizett, és különleges külseje miatt a divatvilág is felfigyelt rá.

Karrierje mára révbe ért, de sebei talán sosem gyógyulnak be.

Neki sikerült az, ami csak keveseknek: fellépett az önkény ellen, kitört a nőkre kényszerített elnyomott szerepből, beilleszkedett egy másik kultúrába, barátságokat kötött és felépítette önmagát. A nulláról.

Sonita – 10 évesen férjhez akarták kényszeríteni, elmenekült és rapper lett

Egy másik dokumentumfilm is foglalkozik a kényszerházasság témájával: a 2015-ben készült Sonita – amely elnyerte a 13. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál közönségdíját – mélyen elgondolkodtat, meghat és felháborít, ráadásul a műfaji határokat is durván feszegeti. „Szívfacsaró, érzékeny alkotás, ahogy a főszereplő sorsa is az” – írta róla a The Guardian.
A film Sonita Alizadeh afgán kamaszlány élete egy szakaszára fókuszál, aki papírok nélkül Iránba menekült még évekkel ezelőtt. Ott szegényesen él, egyetlen szobán osztozik nővérével és annak fiával, egy menekültközpontban dolgozik takarítóként, ahol minimális fizetség mellett oktatásban is részesül. Esténként amerikai énekesek koncertfotóit vágja ki az újságból, hogy saját arcképét ragaszthassa a fejek helyére. Azt kívánja, bárcsak Michael Jackson és Rihanna volnának a szülei, s lenne egy SONITA rendszámú menő autója.

Rapper, vagy ahogyan ő fogalmaz, raptivista (rapper aktivista) szeretne lenni, de vágyainak az iráni törvények gátat szabnak: a nők Iránban nem énekelhetnek, nem zenélhetnek – a női hang szerintük erkölcstelen érzéki izgatottságot eredményezhet.

Helyzetét nehezíti, hogy rendre felbukkan nála édesanyja, aki vissza akarja őt vinni Afganisztánba, hogy eladhassa feleségnek 9 ezer dollárért, ugyanis Sonita bátyjának pont ennyi pénzre volna szüksége, hogy feleségül vehesse kiszemeltjét. A film nagy műgonddal követi végig az érzékeny, de korántsem esendő főhős lelkének apró rezdüléseit, az operatőrök (Behrouz Badrouj, Ali Mohammad Ghasemi, Mohammad Haddadi) mellőzik a „művészire” komponált képeket. Idővel egy nagyon céltudatos, proaktív, a saját sorsát alakítani akaró Sonita-kép bontakozik ki előttünk. A lánnyal könnyű azonosulni, hiszen az önmegvalósítás igénye, a kiszolgáltatottság, a nélkülözés közvetve vagy közvetlenül sokunknak ismerős lehet.

Amikor már a rendező sem tud szó nélkül elmenni az afgán rendszer elnyomása mellett

A filmben az a legmeglepőbb, ahogyan Rokhsareh Ghaem Maghami rendezőnő kezeli Sonita ügyét. Dokumentumfilmesként nem szabadna beleavatkoznia a történésekbe, csupán bemutatnia kellene az eseményeket, ő azonban kilép a dokumentarista megfigyelő szerepéből, és aktívan közbenjár a lány sorsának alakításában.
„Megvennél? Ha bármelyik afgán férfi megvehet, akkor te is, nem? Ha már úgyis eladó vagyok…” – kérdezi a rendezőtől egy nap Sonita. Ghaem Maghami azonban ekkor még azt feleli neki, hogy nem volna helyes beleavatkoznia az életébe.

De a rendezőnőn később elhatalmasodnak az érzelmek, átlép a szakma szabályain, és kiváltja a lány szabadságát 2 ezer dollárral, mi több, fedezi első YouTube-klipje, a Daughters for Sale költségeit.

Sőt tesz azért, hogy Sonita útlevelet kaphasson, és a utahi Wasatch Academy zeneszakos tanulója lehessen. Így történhet meg, hogy a rendező maga is főszereplőjévé válik a saját filmjének, így Maghamit is láthatjuk a film második felétől.
A Sonita bátor és inspiráló alkotás egy sorsába bele nem nyugvó lányról. Érzelmi hullámvasutazásra, párbeszédre hív, reflektálásra késztet, sallangoktól mentesen, hatásvadász eszközök nélkül ad képet a főszereplő életének alakulásáról. Felhívja a figyelmet az elnyomók ellen való fellépésre és az elnyomottak mellett való kiállásra, s olyan témát vesz górcső alá, amely itthon egzotikusnak, furcsának, s éppen ezért roppantul érdekesnek bizonyul.