Az élni akaró kis magyar faluban a gyerekeket asztalközösséggel nevelik

Göncruszka főutcáján szinte világít a Tejjel Mézzel hófehér, aranymetszésben elhelyezett ablakos homlokzata. Az étterem helyén negyven éven át szövetkezeti bolt működött, 1944 előtt pedig egy zsidó kereskedő birodalma volt, akinek patakparti kertje éppen a református parókiáéval volt szomszédos. Jó viszonyban voltak: a parókia kovácsoltvas kapuját például a Lang család adományozta a gyülekezetnek 1912-ben. A jó szomszéd ismérve, hogy odafigyel a másik portájára – ez indította arra a göncruszkai reformátusokat, hogy 2015 környékén megvásárolják az eladóvá vált épületet, hosszú évek kétkezi munkájával lehántsák róla a hatvanas évek stílus(talanság)jegyeit, és megőrizzék a házat, illetve annak történetét az utánuk jövőknek. Eredetileg a faluban nevelőszülőknél cseperedő, családjaikból kiemelt gyerekek félutas házának szánták – sokat elmond a közösség történetéről, hogyan és miért lett belőle mégis étterem.

Romantikus kezdetek

A Gönci járásra, egyáltalán Északkelet-Magyarországra ma kevesen gondolnak Kánaánként, pedig átvitt és szó szerinti értelemben is sok mindent érlelt meg ez a táj: például az első magyar nyelvű bibliafordítást. A Tokaj-Hegyalján áthaladó nemzetközi kereskedelmi útvonal mentén pezsgő kereskedelmi és kulturális élet folyt. Ahol viszont út van, ott van háború is: ezt a térséget sem kímélték az országot sújtó hadjáratok, de az itt élők minden csapás után talpra álltak, egészen a rendszerváltásig, amely kihúzta a talajt a vidéki életforma alól, és máig hatóan tönkretette ezt a régiót. Göncruszkának például a felére apadt a lakossága a kilencvenes évekre, mert a fiatal és életerős emberek máshol keresték a megélhetésüket. Sokáig helyben lakó lelkész sem volt itt, senki nem kívánkozott az elöregedő, gyakori árvizektől szenvedő faluba. A zürichi doktori ösztöndíjáról hazatérő Sohajda Levente és felesége, Sohajdáné Samu Zsuzsanna azonban pont ilyen szolgálati helyet kerestek, amikor a 2004-es árvíz után beköltöztek a parókia vadszőlővel befutott, vadregényes épületébe. Fiatalok és nyughatatlanok voltak, tele tettrekészséggel és ötletekkel, amelyekhez kiváló partnerre találtak a göncruszkaiakban.

Kép

Sohajda Levente - Kép: Körösvölgyi Zoltán

Az elmúlt közel két évtized nehézségei között is mindig tudták, hogy Isten soha nem adja fel.

Pedig bőven lett volna alkalmuk elkeseredni: 2007-ben bezárt a település általános iskolája, a volt református általános iskola épületét pedig elvitte a 2010-es árvíz. Az összeomlás azonban üzenetet hozott a múltból – egy faragott gerendát, amelyen ez állt: „Anno 1823. Építtetett Istenünk segedelmével.” A ruszkaiak tehát úgy tettek, ahogyan az elődeik: építettek. 2011-ben tizenhat gyermekkel, két osztállyal indult el a református általános iskola, ahová ma 70 kilométeres körzetből, Füzértől Encsig huszonkét településről száznyolcvan gyermek jár. 2012-ben a református óvoda is megnyitotta a kapuit, így a környékbeli gyerekek jó esetben tizenegy évet töltenek a gyülekezet közösségében.

Minőséget szeretnének adni

Göncruszkán számos család keresi kenyerét a nevelőszülői hálózat tagjaként, így a faluban sok-sok olyan gyermek nevelkedik, akiket valamilyen súlyos trauma miatt ki kellett emelni a családjukból. Nekik különösen fontos, hogy legyen olyan hely a világban, ahol igazán otthon érzik magukat – ezt ismerte fel nagyon korán a Sohajda házaspár. 2011 előtt a mindig nyitott ajtajú parókia, most pedig a református iskola és az étterem ez a bizonyos menedék: az igényesen berendezett Tejjel Mézzel ugyanis az iskolai menza is. Az étterem napi menüvel látja el a környék lakóit és a hivatali dolgozókat, amelynek a bevételéből kipótolják az állami normatíva hiányait. Jelenleg ugyanis 375 forintból kellene megoldani egy gyermek napi tízóraiját, ebédjét és uzsonnáját – ebből nehéz lenne nap mint nap olyan ételt tenni az asztalra, ami tápláló, jó minőségű, és amit a gyermeksereg is ovációval fogad.

Kép

Kép: Körösvölgyi Zoltán

Külön felelősség, hogy sok diák csak itt, az iskolai oktatás keretei között jut egyáltalán élelemhez.

Az asztalközösség ereje

A szociális és gazdasági megfontolások mellett pedagógiai oka is van annak, hogy a gyerekek az étterem óriási asztalánál együtt költik el az ebédjüket. Az asztalközösséget ugyanis csak a gyakorlatban lehet megtanulni. „A mai gyerekek jelentős része – szociális háttértől függetlenül – ritkán él igazi asztalközösséget otthon: nem ül le együtt a család, nem beszélgetnek. Pedig az asztalközösség a legősibb közösségvállalás, az első olyan élmény, ami minket emberré tesz: hogy »adok neked is, barátom«” – magyarázza Sohajda Levente. Mint mondja, ő nagyon hisz az esztétikum erejében: a rendezett, igényes környezetben töltött idő óhatatlanul formálja a gyerekek ízlését, és nekik is fontossá válik, hogy vigyázzanak arra. Főleg, hogy az a bizonyos környezet magán viseli szeretteik, ismerőseik, tanáraik keze nyomát is. A vadcseresznye, vadkörte és dió asztallapok például az egyik ifis ügyességét dicsérik, és a környék egyik meghatározó tragédiájára is emlékeztetnek: arról a Borsó-hegyről származnak, ahol 2006 januárjában a földbe csapódott egy szlovák katonai repülőgép, 42 halálos áldozatot követelve. Az étterem és az iskola faragványait a gyülekezet egyik presbitere, civilben az iskola testnevelő tanára készítette, presbitertársa pedig a villanyszerelési munkákat végezte el.

Sohajda Levente szerint „itt mindenki multifunkciós”.

Otthon az iskolában

Az általános iskola felé menet, a sportpályákat, játékokat látva megfogalmazódik az egyszeri arra járóban, hogy azért mégiscsak jó lehet göncruszkai kisdiáknak lenni. Már csak azért is, mert az ember gyerekét az iskola aranyszívű retrievere, Azaz kíséri át a Tejjel Mézzelbe ebédelni, majd vissza, hogy aztán ugyanígy tegyen a következő turnusnyi diákkal. A táncteremben éppen harsog a tornaóra, ahová bekukkantunk, hogy megcsodáljuk a mászófalat és a gyülekezetet támogató külföldi közösségeket jelképező falfestményt, amikor egy kipirult arcú kisfiú – a kisebbik lelkészgyerek – édesapja nyakába repül egy villámgyors és szoros ölelésre. Az iskolában jó meleg a fal és a padló, bárhová le lehet huppanni, mint egy nagy nappaliban, a környezet gyermekekre adaptálható, moduláris és színes, és szinte minden eleme másodkézből való – Svájcból, Csehországból, fillérekért, az iskolához tartozó műhelyekben felújítva. Itt minden az itteniek keze munkáját és kitartását dicséri.

Sohajda Levente büszkén vezet minket körbe, és azt mondja: az igényesség és a magas minőség elsősorban hozzáállás, nem pedig pénz kérdése.

Szorgalmasan, mint a méhek

A göncruszkaiak összefogása mellett egy másik közösség is sokat tett a település sorsának jobbra fordulásáért: az a néhány méhcsalád, amelyeket Levente 56 évesen elhunyt édesapjától örökölt. „Édesapám azért kezdett el méhészkedni, hogy kikapcsolódjon, és amikor elment, fogalmam sem volt, mihez kezdjek velük” – idézi fel a lelkész. Édesapja halála után néhány hónapig nem is nézett feléjük, gondolva, hogy a kis élőlények majd úgyis elboldogulnak. De azok másképp gondolták a dolgot: „Egyik nap feldúltan hívott a szomszéd, hogy rárajzottak a méhek, és kilencvennyolc méhszúrást kapott – követelte, hogy azonnal csináljunk velük valamit.” Így kerültek a méhek Göncruszkára, az egyik presbitercsalád patakparti kertjébe, de senki nem volt a faluban, aki értett volna hozzájuk. Azonban úgy alakult, hogy Vizsolyban éppen konfirmálni szeretett volna egy fiatalember, aki nem sokkal azelőtt az év méhésze lett – így a lelkész tanította a kátét és tanulta az első méhészfogásokat, amiket a gyülekezeti tagoknak is megmutatott. Ugyanis azt érezte, az a helyes, ha a gyülekezetnek adja a méheket.

Kép

Kép: Körösvölgyi Zoltán

Az első télen sok szakkönyvet és svájci méhészeti folyóiratot átolvasott, így találkozott a hidegen kezelés technológiájával, amellyel sokkal nagyobb energiabefektetéssel, több manuális munkával, de lényegesen gazdagabb beltartalmú mézet lehet előállítani. A pergetés után például azonnal üvegekbe kell tölteni a mézet, így akár húsz ember egyidejű munkájára is szükség van, viszont több ásványi anyag marad az aranyló tégelyekben. Az eljárás Magyarországon kevéssé ismert, pontosan a nagy kézi munkaigénye miatt. „Elkezdtem ezzel foglalkozni, és jó lelkészként úgy éreztem, hogy amiről olvastam, azt már tudom is – a valóságba átültetés azért küzdelmes folyamat volt, sok-sok méhszúrással. Nemcsak engem szúrtak, hanem a többieket is: abban az időben könnyen észre lehetett venni, ki az aktív református” – meséli kacagva Levente.

Aztán összeszoktak, és ma már szezononként tizennégyezer üveg mézet töltenek le és adnak el, nagyrészt külföldre: az Egyesült Államokba, Svájcba, Németországba.

Vásárlóik nemcsak a magas minőséget fizetik meg, hanem azt is tudják, hogy vásárlásukkal jó ügyet támogatnak. Jól is jön az ebből befolyó bevétel, mert a ruszkaiak mindig dolgoznak valamin: jelenleg éppen a bibliaórás teremként is működő mézüzem felújítása zajlik, a jelenlegi raktárkapacitás nem elég. Mindezt vállt vállnak vetve, együtt hozza létre az alig kilencven fős gyülekezet.

Kell, hogy legyen álmunk!

Göncruszkai körutunkat ott zárjuk, ahol kezdtük: asztalközösségben a Tejjel Mézzelben. A napi menü húsleves, finomfőzelék és pulykaragu, csilingelve kanalazza a velünk együtt ebédelő turnus, és hatalmas tapssal köszönik meg, amikor befejezték. A gyerekek nagy kritikusok, nem mindent éljeneznek meg: a ravioli például így került le a menüről, de a tetszésüket sem hallgatják el. Ki tudja, néhány év múlva talán már a pult túloldalán hallgatják a nekik és az ő munkájuknak szóló elismerést.

Kép

Kép: Körösvölgyi Zoltán

A távlati cél ugyanis ez: perspektívát nyitni és lehetőséget adni, hogy legyen hol meggyökereznie annak, aki ezen a vidéken szeretne családot, jövőt, megélhetést.

„Fontos dolog, hogy álommal kezdi az ember, mert mindig jönnek kihagyhatatlannak tűnő lehetőségek. Minket is több helyre hívtak már dolgozni. Ha nem lenne álmunk, szilárd meggyőződésünk, biztosan igent mondtunk volna valamelyik megkeresésre egy-egy nehezebb időszakban. Vannak mélypontok, amikor nem mennek a dolgok – pontosabban, amikor nem érezzük, hogy haladunk. Ezek a nehéz időszakok segítenek újraértékelni magamat, a helyzetemet, keresni az Isten akaratát. Ha tudom, mi az álmom, ha döntöttem mellette, akkor a nehéz kérdésekkel is szembe tudok nézni, és akkor is tudok reménykedni, ha éppen nem látom, mi a megoldás. Ilyenkor különválik, mi az én dolgom, és mi az Istené. A kettőt nem szabad felcserélni. A növekedést ő adja, de nem fog helyettem munkákat elvégezni” – foglalja össze Sohajda Levente.