Nemcsak Ku-Klux-Klan, hanem gondoskodó és szülőföldjét szerető közösség – Az amerikai Dél mítoszai és valósága
Az amerikai Dél – Régi rend az Újvilágban címmel jelent meg a közelmúltban Szilvay Gergely publicista hiánypótló kötete. Magyarországon ilyen átfogó értekezés az USA déli államairól, történelmükről, az ott élő emberek szokásairól, gondolkodásáról, karakterjegyeiről eddig nem volt, ezért is kíváncsian vettük kezünkbe a több mint 500 oldalas kiadványt. Most ki is ragadunk belőle néhány kedvcsináló, gondolatébresztő érdekességet, felvillantva a Dél egykori és mai arcát.
Feketék, fehérek, nők
Az amerikai Dél történelmének legsötétebb fejezeteivel – rabszolgatartás, polgárháború, faji elkülönítés, Ku-Klux-Klan – is foglalkozik a kötet, de nem a sztereotípiákra fókuszál, felülemelkedik azokon. Amit pedig mond e témákról, azt adatokkal is alátámasztja. Hogy csak néhányat emeljünk ki abból az időszakból, amelyből a Dél örök bűntudata ered: 1860 körül mintegy 12 millióan éltek az ide tartozó 11 államban, egyharmaduk volt fekete rabszolga, ők 394 ezer fehér (részben ültetvényes) tulajdonát képezték. 3600 afroamerikai is tartott rabszolgákat, egy részük családtagjait vásárolta ki a fehérektől. 262 ezer fekete volt szabad, de őket is diszkriminálták, jogilag nem voltak egyenlők a fehérekkel.
Helyekről, szakmákból tiltották ki őket, nem vehettek részt a közéletben, és nem is tanúskodhattak fehérek ellen a bíróságon. A könyv részletezi, hogy a polgárjogi mozgalom a polgárháborút követően miként küzdött meg a szegregációval, amely mindenkit érintett, akiben egy csepp fekete vér is folyt.
Az amerikai Déllel foglalkozó mainstream irodalomban kevesebb szó esik külön a nők helyzetéről (nem úgy itt), pedig ez is izgalmas kérdés.
A déli nők a hiedelem szerint ugyancsak férjük kiszolgálói voltak, ha nem is rabszolgai értelemben, ám a valóságban – ahogy a szerző árnyalja a képet – „otthoni feminizmus” is jellemezte őket, sok tekintetben ők hordták a nadrágot a ház körül. A régi Délen nagyobb hangsúly került az erényeikre, mint az északi államokban, hiszen sokszor ők menedzselték a családi birtokot is.
A szülői beleszólás a házasságokba a 19. század közepére csökkent, egyre több szerelmi házasság köttetett, a válást viszont nem nézte jó szemmel a társadalom, így az ritka volt. Népszerűséget vívott ki a női szerzők házi irodalma, amelyet nők írtak – nem csak nőkről – nőknek. 1850-ben Mississippi államban a nők 84, Dél-Karolinában 64 százaléka tudott olvasni, ők a gazdaságban is fontos szerepet játszottak. A farmok – olykor egyedülálló – vezetőiként némelyikük a rabszolgák szenvedésein is igyekezett enyhíteni, noha kifejezetten kegyetlen rabszolgatartó nőkről is hallani történeteket.
A hely szelleme és szeretete
A déliek kötődése a földjükhöz legendás. „Nem választhatod meg jobban a gyökereidet, mint a génjeidet”, fogalmaz Katherine Dalton Kentuckyból származó írónő, aki szerint a helynek, ahová születtünk, tartozunk – például azzal, hogy lehetőségeinkhez mérten az ottani közösség aktív tagjává válunk. Ez a kötődés nem tesz jobbá, okosabbá, de ahogy egy költözéstől előrejutást, önkiteljesedést várunk, úgy azt sem szabad soha felednünk, honnan indultunk. Dióhéjban ez a déliek lokalizmusa.
Richard Weaver történész szerint a régi Délen az ültetvények világa jelentette azt az önellátó helyi kisközösséget, amely íratlan hagyományok és hierarchia szerint működött, s amelyben a lakosok az állammal a földesúron, Istennel a papokon keresztül érintkeztek. A könyv elgondolkodtató példája a modern idők betörésére, hogy a vasút ma már régi, romantikus közlekedési eszköznek számít, miközben John Ruskin író a 19. században még úgy tekintett rá, mint támadásra a falu nyugalma ellen, amely lerohanja a vidéket, s a közösségek elzártságát jó és rossz értelemben megszünteti.
A déli kisközösségek az öregekről éppúgy gondoskodtak, mint a gyerekekről. A helyhez kötődésen túl ez az összetartás adta a biztonságot és az emberi léptéket, amelyet ma hipsterektől az organikus farmerekig sokan újra felfedeznek, s beemelnek az életükbe.
Vagy az életüket emelik ki oda a névtelenséget biztosító, lélektelen nagyvárosokból. Ebből is legendás sztorik születnek, ahogy a Dél híres az ott élők generációról generációra szálló történeteiről. A szerző szerint a déliek nem is tényekkel, sokkal inkább történetekkel érvelnek egy-egy vitában.
A hozzáállásuk attól a kényszertől is megszabadít, hogy az egész világot be akarjuk járni és fogadni – felszínesen, kapkodva, csak azért is. Az amerikai Dél a szemlélődő, elmélyedő attitűd szimbóluma, hát még, ha hozzáképzeljük a verandákról egy szál gitárral felcsendülő blues-muzsikát. A könyv egy másik figyelemreméltó gondolata: a jellegzetesen déli, utcafrontra néző verandák kvázi átmenetet képeztek a magán- és a köztér között, arra utalva, hogy a kettő egymástól élesen nem elválasztható. Ha ezek eltűnnek, az az emberek befordulását mutatja és – erősíti.
Lázadó, mégsem gyűlölködő hangok
A déli zene üzenete azért is fontos, mert megmutatja, hogyan lehetséges délinek lenni bűntudat és előítéletek nélkül. A „southern rock” és a Dél ikonikus slágere a Lynyrd Sykynrd (maga a nyelvtörő zenekarnév is a tagok egykori tanára, Leonard Skinner nevének délies kiejtéséből ered) Sweet Home Alabama című dala lett, de a zenekar számos más nótája is a déliség mint életérzés lényegét fejtegeti. 1977-ben az együttes repülőgépe egy mocsaras vidéken lezuhant, közülük sajnos hárman is életüket vesztették. A többiek a zenélést 10 év szünet után folytatták, s még 2000 után is jelent meg daluk (That Ain’t My America), amely arról szól, hogy Dallasban egy idős úr köszönetet mond egy fiatal katonának, aki azt feleli: hihetetlen, hogy van még, aki tiszteli őt, mivel addig senki nem szólt hozzá.
Ez is mutatja a déli rock hazafias voltát, miközben eklektikus is, elvégre a dzsessz, a rythm and blues, a rockabilly, a country és a gospel hatásait is magán viseli.
Ne feledjük: Elvis Presley a Mississippi-beli Tupelóban, Johnny Cash az Arkansas-beli Dyessben született, és mindketten kötődtek a Tennessee-beli Memphishez. De déli rockot játszott például a texasi ZZ Top is. A déli zenészek egyszerre lázadtak a rossz hagyományok – köztük a szegregáció – és a déliek lenézése ellen, ami dalaikban sajátos elegyet alkotott. A zenekarok tagjai hol elköltöztek délről, hol visszatértek oda – a Dél nélkül nem bírtak élni, bár olykor vele sem. Ilyen egy szerelem.
Karneválba fojtott bánat
A zenétől csak egy ugrás a karneválok világa, amelyek célja, hogy elfelejtsük gondjainkat, vallja Rosary O’Neill írónő, New Orleans nagy ismerője. Louisiana állam legnagyobb – mediterrán gyökerű, latin és katolikus kultúrájú – városában ma is sorjáznak e parádék. Pierre Le Moyne d'Iberville, a Mississippi folyó torkolatának felfedezője az 1699-es év húshagyókeddjén egy általa Point du Mardi Gras-nak nevezett helyen mondatott szentmisét, azóta a farsangi időszakban New Orleans-szerte Mardi Gras-nak nevezik a színpompás karneválok (több mint 50 ilyenről tudunk) összességét. Ezeken úgynevezett krewék (az angol crew szó egy változata) vonulnak fel: régimódi szervezetek, a New Orleans-i közélet meghatározó egyesületei. Bálok is vannak: a Bals de Roi nevű királyi bálokon anno felszolgáltak egy királyi tortát, amelyben elrejtettek egy babszemet, s aki megtalálta, az lett a bál királya, sőt ő tartotta a következő évi bált a háromkirályok látogatása ünnepén.
Karneválok 1872 óta vannak, New Orleanst Big Easynek is becézik, hiszen ott „az emberek tudják, hogyan lassuljanak be és élvezzék az életet. A karneváli mentalitás ugyanis ezt jelenti” – teszi hozzá Rosary O’Neill.
S mennyi árnyalatot és végletet rejt még az amerikai Dél szellemisége, amelyről a könyv nálunk ezerszer többet mond! Azt sem titkolva, hogy noha ezek az államok is fokozatosan veszítenek a karakterükből – az emberek a verandán már nem a tájat, hanem a telefonjukat nézegetik –, de még mindig jobban követik a tradíciókat, s vallásosabbak a többségnél. Mississippi az USA legvallásosabb állama, a lakosai 85 százalékának fontos a hit, ám a tinédzser szülők és a válások száma is magas. Kevés a diplomás, de sokan élnek saját ingatlanban. Viszonylag magas a csecsemőhalandóság, kicsi a jövedelem.
A Dél tehát napi gondokkal éppúgy küzd, ahogy történelmi traumákkal. A vesztes polgárháború, s az, hogy a szegregáció megszüntetéséhez polgárjogi mozgalom kellett, hasonló teherként nehezedik a lelkekre, mint a magyarokéra Trianon és a huszadik század.
Az Elfújta a szél romantikája vagy a Ne bántsátok a feketerigót! bölcsessége viszont ugyanúgy Dél, mint a Missisippi-delta blueszenészeinek fájdalma.
A klasszikus amerikai „mi vagyunk a legjobbak” habitus helyett itt több a lehajtott fej, de talán több a felemelt szív is. Szilvay Gergely kötetét pedig leemelni érdemes a polcról, és elolvasni.
Forrás: Az amerikai Dél – Régi rend az Újvilágban, szerző: Szilvay Gergely, kiadó: Rubicon Intézet
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>