„Az emberek, akikkel találkozunk, élő történelmi lábnyomok” – vallják a „Hungarikumokkal a világ körül” c. műsor készítői

Dani, olyanná kerekedett ki a Hungarikumokkal a világ körül, amilyennek a sorozat kezdetekor megálmodtad? 

Dani: Mindenkinek vannak gyerekkori álmai, mi mindketten nagy utazóknak készültünk. Szonya gyerekszobájából még egy Világutazók atlasza is előkerült. Én az első három évad útvonalát, sőt az ötödik felét már több mint tíz éve megterveztem, és vannak továbbiak is a fejemben. Persze improvizálni is tudni kell, amikor például nem jutsz be egy országba. Más elképzelni itthonról, és más az is, amikor Frei Tamás, az On The Spot vagy Michael Palin jelentkezik be valahonnan.

Palin 1988-ban Willy Fogg útját követte volna 80 nap alatt a föld körül, de már akkor sem engedték be a stábjával Szaúd-Arábiába. Így jártunk mi is Nicaraguában, ahol az elnök felesége az alelnök, vagy Pakisztánban, ahol indiai kémnek néztek.

Amikor megy a kamera, és mi mosolygunk, az már csak a hab a tortán, de addig el kell jutni. Volt, hogy a teljes stáb a nádasból futott vissza forgatni, olyan durva ételmérgezést kaptunk, az ilyesmit nyilván nem vesszük fel. Nem is lenne, aki rögzítse. (nevet) 

Sokunknak fontosak a hungarikumok, de az, hogy te erre fűztél fel egy egész műsorfolyamot, még szorosabb kötődést feltételez… 

Dani: 2013-ban a Kőrösi Csoma Sándor Programban kerültem nagyon közel a témához, és a Pázmány jogi karán is Székelyföld autonómiájáról írtam a szakdolgozatomat. Rájöttem, hogy rengeteg magyar vonatkozás van a világban, amelyekről nem tudunk. Itthon nem lehet úgy kimozdulni, hogy ne lásson az ember külföldi rendszámot, miközben a világot járva meg nem ismerjük a magyar kincseket, utcatáblákat, amikre büszkék lehetnénk. Voltak, akik a második világháborúból Venezueláig menekültek egy bőrönddel, majd létesítettek ott egy Magyar Házat, amit a mai napig fenntartanak. Miközben jegyrendszer van meg háború. A stábunk ezeket az értékeket szeretné bemutatni itthon. 

Szonya, te az előző évadot még kívülről követted, a mostanin helyszíni hangmérnökként már magad is dolgoztál. Mit adott neked ez a kaland?  

Szonya: Én Brassóban születtem, a családom Erdélyből jött át 1992-ben. Maga az érzés, hogy milyen magyar kisebbségként a határon túl élni, gyerekkorom óta az életem része. Azóta őrzöm a magyar értékeket is.

Hihetetlen érzés, egyben nagy tanulási folyamat a világ minden táján olyan magyarokkal találkozni, akik akár 9 ezer kilométerre az anyaországtól is összefognak, hogy a nyelvet, a kultúrát, a hagyományokat a gyerekeiknek, az unokáiknak továbbadhassák.

Ilyen figyelemreméltó, példaértékű hagyományőrzéssel még itthon sem sűrűn találkozik az ember.  

Dani: Az sem mindegy persze, hogy valaki elhagyhatta, vagy el kellett hagynia a hazáját. Sokan, akik kényszerből tették, szerelmesek maradtak az országba. Amerikai magyaroknál éreztük főleg, hogy akár egy negyedik generációs magyar is olyan romantikus képet kapott Magyarországról a nagyszüleitől, dédszüleitől, amely talán sosem volt teljesen igaz, de ő eszerint nőtt fel. És végül még ide is költözik, noha itthoni rokonai már nincsenek. Az ’56-ban vagy előtte kivándoroltak a hazájuk egy akkori szeletkéjét őrzik, az akkori felfogást képviselik, amely a maihoz hasonlítva talán ég és föld. Olyan is van, hogy itthon meg lemigránsozzák őket.

Az emberekben tudatosítani kellene, hogy az állampolgárság, a nemzetiség és a nyelv nem áll meg a határnál. Lehet valaki venezuelai, mert a mamája egy venézhez ment hozzá, de közben beszél magyarul, tud egy csomó mindent az országról, és mondja a gyerekeinek, hogy jöjjenek el Budapestre meg a Balatonhoz. Ők a legjobb diplomatáink. 

Kép

Forgatás Dél-Amerikában - Kép: HVK

Gondolom, egyetértetek abban, hogy fontos ezt a szemléletet a fiatal generációhoz is közel hozni, hogy ők se tekintsék idejétmúlt hozzáállásnak. 

Szonya: A sorozat éppen ezért egy kicsit könnyedebb stílusban próbálja az értékrendünket átadni, hogy a kiskorúaktól kezdve az idősekig mindenkihez szóljunk. Ahogy a hazaszeretetet kint is egész kicsi kortól belenevelik a gyerekekbe. 

Dani: (Szonya kezét egyetértően megfogva) Nagy dolog ismerni a történelmünket. Még nagyobb, hogy külföldön is vannak, akik a gyerekeiket magyarul tanítják. Az pedig, hogy Európán kívül mindez generációkon is átível, elképesztő! De mondok mást. A magyarországi Taita Alapítvány kenyai gyerekeket támogat, ám külhoni magyar szervezetekkel is kooperál. Böjte atya Kárpát-medencei magyar gyerekeket segít, de velük együtt románokat, cigányokat is. Tehát aki segít, az mindenkinek segít, csak még mindig kevesen segítenek.

Ha a venezuelai magyaroknak nincs vizük, ki tehet értük, ha nem mi? Ez is egyfajta összetartás, és a nemzeti összetartás sosem lehet idejétmúlt fogalom. 

Személy szerint rajtatok mennyit változtatott az a sok tapasztalat, amit a forgatások során gyűjtöttetek? 

Szonya: Minden téren gazdagodtam azáltal, hogy testközelből rácsodálkozhattam a kinti magyarok szeretetére, barátságára, a megható történeteikre. Ha lehetett volna, heteket egy helyen maradva beszélgettünk volna velük, persze mennünk kellett tovább. De most is libabőrös leszek, ha arra gondolok, hogy az egyik apuka például 6 órát utazik, hogy a gyerekét elvigye 60 percig magyarul tanulni, majd 6 órát vissza. 

Dani: Budai gyerekként alázatosabb lettem, ahogy megismertem a különböző körülményeket, amelyek között emberek élnek. Amikor megkérdezed, hol a mosdó, és mutat az illető egy lyukat a falon, pedig nyilván kínálna jobb mosdóval is, de nem tud… Szóval, ezen mosolyoghatsz, de lehetsz hálás is, amiért felajánlja neked a WC-jét. Talán az egész országot el kellene küldeni egy ilyen osztálykirándulásra, hogy meglássák az emberek, mások milyen körülmények között is mennyivel boldogabbak és összetartóbbak. Jobban megmarad magyarnak is az, akinek nincs meg minden anyagi java. A gazdagságban könnyebb elveszíteni az értékeket, és a massza részévé válni. 

Ti hogy látjátok, mitől lesz ilyen fontos ezeknek az embereknek – ahogy mondtátok, tán fontosabb is, mint az anyaországiaknak – a nemzeti identitás?  

Dani: Sokan kérdezik, hogy ha egyszer valaki odaköltözött, miért kellene megtartania a magyar szokásokat. Erre Vietnámban és Amerikában is egyszerű választ kaptunk: mert emberként többek tőle. Ebben a bő 7 milliárd fős világban a különlegességedet nem Marvel-képregényekből fogod elsajátítani, hanem nyelvtudásból, a kultúrák ismeretéből. Ezek toleránsabbá, érdekesebbé tesznek. Nyilván mi sem tudunk úgy elmélyedni bennük, mintha elolvasnánk a Háború és békét, de mondjuk egy recenzió vagy egy „kötelezők röviden” szintjén igen. És máris többet kap a néző is, mint a műsorunk nélkül: benyomásokat a világ sok pontjáról. Olyan helyekről, ahol magyar ember ritkán forgat, olyan dolgokról, amiket még képkockákon is nehéz átadni. 

Szonya: Az emberek, akikkel találkozunk, élő történelmi lábnyomok.

És mi tőlük hallhattuk, milyen volt otthagyni a hazájukat, s egy teljesen más világban újrakezdeni az életüket. Láttuk a honvágyat a szemükben, ahogy elkezdtek könnyezni, miközben Magyarországról beszéltek. Olyan szép épületet, mint a venezuelai Magyar Ház, talán még nem is láttam. Az első caracasi városlátkép után mindjárt egy hatalmas piros-fehér-zöld zászló fogadott a kapujában… 

Dani: Mexikóban, Meridában is munkát, családi programot félredobva jöttek elénk. Egy öttagú családnak onnan hazarepülni meg vissza, anyagilag sem megoldható. Annyit tudnak tenni, hogy magyar mesét olvasnak, magyar tévét néznek, magyar kajákat főznek. Ha már egyszer el kellett menniük, vagy ott találták meg a boldogságukat. A kommunizmus után már oda mehetsz élni, ahová akarsz. Ha itthon maradsz, az szuper, ha kimész és hazahozol egy kis plusztudást, még jobb. Ha kint ragadsz, az sem gond, csak ne feledd, honnan indultál. Ők így tesznek. Politikai és bármilyen elfogultság nélkül tanítanak egy kis Magyarországot a gyerekeiknek még a legfurább figurák is. 

Szonya: Nagyon fontos pont, hogy politikai beállítottságtól függetlenül egyöntetűen fontos értéknek tartják azt, hogy ők magyarok. 

Dani: És megtalálják azt, ami a beállítottságuknak kedves.

Hogy Esterházy Péter, Márai Sándor vagy Wass Albert, teljesen mindegy. A nosztalgia is közös, mert mindenki rájön, bárhová költözzön is, hogy Magyarország szép. Főleg az amerikaiak azt is kiemelik, hogy békés. Nyugodtan végigsétálhatsz az utcán anélkül, hogy kirabolnának, meg el is jutsz sétálva bevásárolni, nem csak autóval.

A béke szigetének látják, miközben mi itthon agyonfrusztrált, agresszív helynek a Facebookos gyűlölködés alapján. Mexikóban ehelyett mindent elütnek szexuális vagy alkoholos poénnal, Amerikában pedig felszínes párbeszédek folynak az időjárásról, mert kerülik a politikát, a bőrszínt meg mindent. 

Nem akarok spoilerezni a hatodik évadból, de az USA-ban mettől meddig jutottatok? 

Dani: New Yorktól Chicagón és Texason át New Orleansig. Ott a mai napig áll Kossuth Lajos szobra a louisianai FBI-központtal szemben, ahol anno óriási tömeg előtt beszélt. A második ember, aki nem amerikaiként a Capitoliumban szobrot kapott. Amit az amerikaiak tudnak a magyarokról: Kossuth Lajos, Haraszthy Ágoston és Orbán Viktor. A két operatőrünk St. Louisban is forgatott a Kossuth utcán, mire egy fekete srác rájuk dudált: „a gettóról forgattok?”. Erre elmondták neki, kiről nevezték el az utcát. Ő egy fegyvert mutogatva mondta, hogy ez az állam legveszélyesebb utcája, de amúgy köszöni szépen, most végre elmondhatja mindenkinek, ki az a Kossuth Lajos! (nevet) 

Kép

Kurucz-Nagy Szonya és Kurucz Dániel - Kép: HVK

A küldetésetek akkor nemcsak a magyarok felé, hanem a világ felé is hasznos… 

Dani: A világ magyarjait úgy kellene összefogni, ahogy az USA-ban a HuGo alkalmazás teszi. Ez összegyűjti a hungarikumokat: minden magyar sztorit, utcatáblát, hagyatékot, emléket, magyar hentest, templomot, pékséget. Mert van, akinek csak a nagymamája volt magyar, de hentesként készít magyar kolbászt. Vagy Venezuela legnagyobb cukrászdája, a Danubio is magyar.

Talán lesz még reneszánsza, hogy a magyarországiak is menőnek érzik a magyar kultúrát ilyen formában is. Mert ez is lehet szexi. 

Szonya: Az USA-ban a kisgyerekek például „Magyar vagyok, ez az én szupererőm” feliratú pólókban rohangálnak… Budapesten ezért talán szólnának, hogy mit magyarkodunk. Ott viszont mindenki nagyon örült nekünk, és annak, hogy végre Magyarország is kap egy kicsit belőlük, abból, amilyen munkát ők a magyarság fennmaradásáért végeznek. 

Mit gondoltok, nektek – eredeti hivatásotokat tekintve jogászként – mennyire lesz a mostani tevékenységetek, az utazás és a filmforgatás hosszú távon is az utatok? 

Dani: Családot szeretnénk alapítani, de nem gondoljuk, hogy babával ne utazhatnánk. Ez jó kis anya- és apatej lenne neki, úgyhogy amíg tudunk, szeretnénk forgatni. Az utazás hozzánk ad, külön-külön és együtt is. A műsor üzenete felénk az is volt, hogy el tudunk mélyedni. Mintha megállítanánk az időt. Mert mindig vannak üresjáratok útközben, amikor végig tud az ember gondolni dolgokat, amikre itthon, amikor mindig siet, nincs ideje. Én javasolnám is, hogy aki friss házas, az induljon útnak – nem kell Venezueláig menni, egy Tisza-túra is bőven elég. Mi voltunk jegyesoktatáson, de amikor nem tudod eldönteni, kinek van jobban gyomorrontása, ki menjen be előbb a mosdóba, vagy ki horkol jobban öt négyzetméteren öt ember közül, az megedzi az ember lelkét. És olyan szinten összekovácsol, mint semelyik jegyesoktatás. A sztorik is összekötnek egy életre, hogy „emlékszel, amikor...?”. Egy Tisza-túrán is be tud borulni – vagy nem – a csónak, és el tudod majd mesélni az unokádnak, hogy a mama olyan menő volt, hogy még ilyet is csinált! (Szonyára néz, aki mosolyog) 

A Hungarikumokkal a világ körül az alábbi felületeken követhető: 

A produkció honlapja 
Facebook-oldal 
Instagram-oldal