Neked elmesélem – „Tizenhárom évesen nemcsak hontalan, »árva« is lettem”

Meglepően sokszor voltam boldog, annak ellenére, vagy éppen azért, mert nemcsak láttam, hanem meg is tapasztaltam: az élet nehéz. Mégsem ismerek ennél jobbat, ennél szebbet. Egyszerre fér meg benne a mérhetetlen fájdalom és a mélységes élni akarás, akárcsak az emberben. Közelről, a gyomrom legeldugottabb részein éreztem az éhezést. Közelről láttam a fájdalom megviselt, mély ráncait a magas homlokokon és a kopottan, de még mindig fénylő szemekben. Amelyekben ott pislákolt a mégis, a csakazértis. 
Nekem mindig mást jelentett az otthon, de elsősorban mindig Magyarországot, annak is az egyik, Isten háta mögötti kis ormánsági faluját, Vajszlót. Itt töltöttem gyerekkorom nyarait az apai nagyszüleimnél, ahol jó volt gyereknek lenni. A nagyapám szótlan, dolgos kezű, melegszívű ember volt, akinek mindig mindenre volt ideje. Nem sietett sehova, nem kapkodott, és nem fontoskodott. Bognár volt. Mellette lenni maga volt a nyugalom, ő volt az első, aki mellett azt éreztem, élni jó. „Legszívesebben ott voltam őmellette, néztem, hogyan kanyarodnak ki óriási gyalujából a forgácsok. Amikor már térdig gázoltunk az aranyos fürtökben, középre söpörte, ráterítette bársonykabátját, én meg lepihentem az illatos, puha ágyikóra, és onnan néztem, hogyan dolgozik. Nagyon büszke voltam rá! Félálomban hallottam, ahogy gyaluja siklik a deszkán. Szeretnék olyan lenni, mint ő volt – halk szavú, melegszívű, türelmes.”*  

Ő már nem élt, amikor Erdélyben elkezdtem fotózni a cigány muzsikusokat, akiket látva, hallva, mint egy látomás, tört rám nagyapám emléke. 

Ugyanaz a béke, szerénység és kedvesség áradt belőlük. Ő volt az egyetlen a családunkban, aki a két kezével alkotott, hozott létre valamit, szekereket, kerekeket… Munkamorálját és alkotókedvét sokszor ismerem fel magamban. 

Míg nagyapámra hasonlítani akartam, apámra nem. Az ‘50-es, ‘60-as években szegényes körülmények között éltünk Budapesten. Apám ‘56 után munkatáborba került, ahonnan két év után szabadult, de mint az várható volt, nem az az apa, nem az a férfi tért vissza hozzánk, akit egykor elvettek tőlünk… Csontsoványan, keserűen, túlfűtött indulatokkal, megtörten tért haza. A valaha köztiszteletnek örvendő kéményseprőmester apám egy senki lett. Nem a mi szemünkben, a sajátjáéban. Egyedül a Szikra nyomdában kapott éjszakai munkát. Reggelente jött haza, akkor pedig másra sem vágyott, csak aludni. Így hát volt is apám, meg nem is. Nem volt közünk egymáshoz, láttam és éreztem rajta az élet terheit, a súlyt, amely két kézzel nyomta a föld felé a vállait. Pedig Komlón még szép volt együtt, ott volt az egyetlen és legkedvesebb emlékem vele, amikor közösen készítettünk egy csapágyas fa rollert.  Sosem tudtam meg, mi történt vele, hogy miért nem tudott újra szeretni… Ezt a titkot magával vitte. 
Anyám az ellentéte volt. Amikor a legnagyobb reménytelenségben és kétségbeesésben éltünk, ő akkor is tudott szeretni és ölelni. Mellette lenni mindig meleg és békés érzés volt. Amikor apámat elvitték, egyedül tartott el minket, de hogy miből, azt máig nem tudom. Egy szobában laktunk a nővéremmel hárman, ahol nemigen telt másra, csak krumplilevesre és zsíros kenyérre. 

Kép

Kása Béla családja 1956-ban - Kép: Kása Béla

De akkoriban már volt egy világ, amelyben örömömet leltem: a rock and roll és a beatzene. Csak néhány utcányira volt tőlünk a Szent István park, amely meg is jelenik Fenyő Miklós egyik (sőt több) számában: „A Szent István park hősei legendás nagyvadak, Texas zászló, bőrdzseki, de a szívük egy maradt.” Ámulattal figyeltük őket, a nemrég hazatért Fenyő Miklóst, és a parkban a zenéjükre rongylábazó fiatalokat. „A barátaimmal saját gitárokat készítettünk, fából kivágtuk a testét, szereztünk hozzá pickupokat. Majd miután 1965 nyarán Vajszlón diákmunkásként az erdészetben lovat vezettem és facsemetéket egyeltem, az ezért kapott 300 Ft-ot a nővérem egészítette ki 600-ra, így végre megvehettem az első és egyetlen orosz dobgitáromat. Mondhatni ekkor kezdődött a zenei pályafutásom. Ezt a bontakozó fővárosi zenés tinilétet szakította meg váratlanul a kényszerű kivándorlás.”* 

Egy jobb élet reményében egy szál bőrönddel indultunk neki a nagyvilágnak. 

Mivel anyám német származású volt, viszonylag könnyedén megkaptuk a kivándorlási engedélyt az akkori NSZK-ba. A szüleim a francia határ közeli Rastattban telepedtek le, míg én egy bentlakásos iskolába kerültem, a nővérem pedig a nagybácsink ruhatisztító szalonjában kezdett el dolgozni. Háromfelé szakadtunk. Én egy olyan faluba kerültem egyedüli magyarként, amely tele volt árva gyerekekkel. Így tizenhárom évesen nemcsak hontalan lettem, hanem „árva” is. Nincstelen. Szinte megsemmisültem. Egy szót sem értettem abból, amit körülöttem beszéltek, amit nekem mondtak. Csak kitalálni tudtam, mikor mit akarnak, hogy mi történik, mikor küldenek ki a zuhogó esőbe, a sárba krumplit szedni. Szörnyű volt elviselni, hogy én nem értem az ő nyelvüket, ők pedig az enyémet. Majd legyintettek: „jó, ez egy kis hülye gyerek”. 

Szenvedtem. Túléltem. Azt képzeltem, egy kiképzőtáborban vagyok, de ez az elképzelés sem mentett meg az önpusztító gondolatoktól. Menni akartam, el innen, el ebből a rám kényszerített életből. Egy általam szeretett életet hagytam ott, Budapesten, ezért a pokolért.  Mardosó honvágyam volt, hiszen Budapesten már zenekarunk volt, gitároztunk, udvaroltunk, barlangásztunk, és nagyokat álmodtunk. Itt még álmaim sem voltak a takaró alatt, amely olyan rövid volt, hogy kinyújtózkodni sem tudtam. Itt merült fel bennem először a gondolat: „vajon vannak még a világon olyan nyomorultak, mint én?” „Két évig tartott ez a szótlanságom, minden visszafelé fejlődött, befelé fordultam. Egy évig meg se tudtam szólalni. Aztán meg már nem akartam. Újabb egy évnek kellett eltelnie ahhoz, mire beszélgetni mertem.”* 
1968-ban kezdődtek számomra a „kastlis” évek. Ekkor kerültem Burg Kastlba, abba a magyar nyelvű gimnáziumba, amely évtizedekig az egyetlen volt Nyugat-Európában. Olyan volt számomra ez a hely, mint a katonaság, mégis hálát érzek, mert az itt szerzett barátokkal olyan szoros szövetség alakult ki köztünk, hogy most, ötven évvel később is tartjuk a kapcsolatot, és ha találkozunk, ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk.  

Ebben a bencés rendi kolostorban két életre szóló ajándékot kaptam, mielőtt eltanácsoltak az iskolából: barátokat és a fényképezés szeretetét. 

Kása Béla fotói

Egy különálló épületben volt egy eldugott sötét szoba, egy néhai barkácsoló, amely kiesett a figyelem hatósugaraiból, amit nem használtak semmire – ezt rendeztük be zeneszobának. Lópokrócokkal szigeteltük le az ajtókat, ablakokat, és ide bújtunk el zenélni, beszélgetni, cigarettázni. A zenekarunk basszusgitárosán keresztül ismerkedtem meg a fotózással, neki ugyanis a második emeleten, a folyosó végén volt egy kis laborja: egy vízcsappal, nagyítóval és tálakkal. Ez annyira tetszett, hogy nem sokkal később édesanyám csomagjait, amelyekből minden hónapban egyet küldhetett, hármat, amelyek tele voltak élelemmel, elcseréltem egy fényképezőgépre. Inkább nem ettem, de kellett nekem az a gép! „Azzal kezdtem el fényképezni. A többiek meg élvezték. Az iskolában én készítettem a legjobb képeket. Ez nekem is örömet és sikerélményt adott, úgyhogy lassan megérlelődött bennem a gondolat, hogy fotós leszek.”* …hogy mindenkiben meglátom a szépet. Hogy elfogadom az embert olyannak, amilyen. Amilyennek mutatni akarja, amilyennek hiszi magát. Nem bírálok, de rettentően bírom, ha valakinek karaktere van, ha mer kitűnni, ha elfogadással viseli a „hibáját”. A nagy orr, az elálló fülek, a ráncokból előbuggyanó vigyor – mind szép, ha mélyebbre látsz. 
Miután eltanácsoltak, 1970-ben Karlsruhéba, egy német kisvárosba költöztem Zsuzsához, a nővéremhez, aki beajánlott egy helyi fotóstúdióba. Azt hittem, most aztán fene jó dolgom lesz, hogy egyből a fényképezőgép mögé kerülök. Hát, nagyon nem így történt. Sepregettem, kávét főztem és cipekedtem. Csak és kizárólag a szamárlétra megmászása után fotózhattam, de ez így van rendjén, nem zavart. Így annál inkább értékeltem, amikor odakerültem. Reklámfotózással kezdtem – amit akkor készítettem a Toffifee-ről, még ma is használják. Itt, az irodában dolgozó stylist hölgy, Elke ajánlott be Ulrich Collinghoz, Düsseldorfba. Megmutatta neki a fotóimat, majd néhány nappal később azt mondta: „Pakolj, Béla, holnap indulsz Düsseldorfba!” Két-három évet dolgoztam Colling fotóstúdiójában, ezek igen kemény évek voltak, de legalább fejlődtem, pénzt kerestem, és nem éheztem. Utána végeztem el a kölni képzőművészeti főiskola fotószakát.  

Majd eljött az év, amely megváltoztatta az életem: 1973-ban „kastlis”  barátommal, Deréky Gézával stoppal nekiindultunk Erdélynek, amelytől soha többé nem tudtam elszakadni. 

A kegyetlen, lélekölő évek után, amelyek során szinte megszokta az ember – már ha ezt egyáltalán meg lehet szokni –, hogy kitaszítottként él, hogy „nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám”**, egy olyan világba csöppentünk, ahol kedvesek voltak a szavak, barátiak a kezek, és nagyvonalúak a szívek… Amint átléptük a magyar–román határt, és megérkeztünk Nagyváradra, mindenki magyarul beszélt. Az első éjszakát a Körös partján töltöttük, de nem sokkal később máris összebarátkoztunk velünk egykorú fiatalokkal, akik kérdezték, hogy hol alszunk… Nem tudtuk. „Gyertek el hozzánk, alhattok nálunk!” És másnap reggeli várt minket, illetve Kolozsváron is egy-két szó, és máris barátokká fogadtak. Pedig a hosszú, kócos hajunkkal olyanok voltunk, mint a huligánok. Minden okuk meglett volna a bizalmatlanságra, mégis olyan volt, mintha haza kerültem volna, egy olyan hazába, amilyenre mindig is vágytam. „Fehér lovak legeltek a gyönyörű, mesebeli tájban, a csörgedező patakban egy klottgatyás srác rákászott. Nem messze turistaház, ahol egy végtelenül kedves 40-es hölgy (akit mi akkor öregasszonynak láttunk), mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, beinvitált bennünket. Öt napig biztos maradtunk, annyira elvarázsolt ez a környezet. Ez volt számunkra az igazi erdélyi belépő.”*  
Marosvásárhelyen is elfogadással és kíváncsisággal fogadtak minket, farmeres, nagyvárosi legényeket, „onnantól járhattuk a Maros táncegyüttessel a környező falvakat, az előadásokon szinte szétrúgták a művelődési házakat. Majd fellépés után hátul várta őket – és minket – a »terülj-terülj, asztalkám«.”* Majd ajánlás révén felkerestük a későbbi Muzsikás együttest megalapító Csoóri Sándort. De nem találtuk, azt mondták, épp dolga van, ezért taxival Székről elment Mérába, egy kalotaszegi faluba. Meg is lepődtünk, milyen jól megy neki, taxival utazik… Ekkor tudtuk meg, hogy a taxi a kocsit jelenti, ahogy a murok a sárgarépát, a magyaro a krumplit.  Őt várva ismertük meg az akkor még tizenéves Ilka Gyurikát, aki ma már legendás prímás. „Este muzsikálunk, gyertek ti is!” – invitált minket, s onnantól kezdve minden este szólt a zene. Fergetegeseket mulattunk.

Kép

Kép: Vavrik Dóra

Széken, egy lakodalom után készítettem az első fotómat István Sándorról és feleségéről, Babos néniről. Sándor bácsi mesélte, hogy egy kétnapos lakodalom után annyira fáradt, hogy napokig nem tud aludni, csak forgolódik, a konyhában üldögél, és egyik cigarettát szívja a másik után. Megkértem, hogy mutasson valamit a kontrán, közben felvételt készítettem. Majd kimentünk a ház elé, csináltam róluk egy fotót, a polaroidot pedig odaadtam nekik. Úgy örültek, hisz addig sosem készült róluk fénykép.  

Ekkor villant be, hogy miért nem fényképezi ezeket az embereket senki?  

A világ nem tud róluk semmit… Hogy ilyen silány, szakadt és egyszerű hangszereken úgy tudnak játszani, hogy a szívünk belesajdul. Százévesnek tűnő hangszereikkel esküvőket muzsikáltak végig, és könnyeket csaltak a szemünkbe.  

Milyen jó lenne, ha megmaradna róluk valami… legalább egy fotó! Akkor is voltak már gyűjtők, de ők a hangot örökítették meg, ám azt, hogy ki játssza, hogy ki van a hang mögött, nem. Engem soha nem a nyomor érdekelt, hanem maga az ember, az, ahogyan dolgozik, ahogyan szenved, ahogyan túlél, ahogyan élvezi a muzsikát. Együtt vágtam velük a fát, ha kellett, kaszáltam, állatokat etettem, segítettem nekik a ház körül – így kialakult köztünk egy bizalom. Amikor visszatértem hozzájuk, mindig vittem egy kis kávét, szappant, cukrot, hegedűhúrokat, ha kellett, villanykörtét. Akkor már a német Stern hetilapnak és a GEO magazinnak is dolgoztam, így volt miből adnom nekik. Amikor megkérdezték, miért is csinálom ezt, hogy miért vagyok ilyen hosszú ideig, hónapokon át távol a gyerekeimtől és a feleségemtől, a válaszom ez volt: én ezt tudom csinálni. A fotózáshoz értek egyedül, és valamennyire a zenéhez. Érdekeltek az erdélyi cigány muzsikusok, meghallgattam őket, megörökítettem az arcukat. És ők szívesen meséltek, szívesen látták viszont magukat a fényképeimen, amelyek, valahányszor visszatértem hozzájuk, mindig ott díszelegtek a szoba egy központi, szem előtti pontján a kredencen. A róluk készült felvételekből Taliándörögdtől Los Angelesig több mint hetven helyen volt kiállításom. És az emberek csak álltak, és néztek: ilyen világ is létezik még valahol? 
Évekkel később, 1998-ban Bethlenfalvy Géza, a Magyar Intézet volt igazgatója hívott meg Indiába a Vándorcigányok című kiállításommal.  

Negyvenhat évesen egyenesen India legmélyebb részébe, Delhi piacára vitt, ahol az állatok vére vörösen folydogált a kanálisokban, és olyan bűz terjengett, amelytől majdnem elájultam. 

Géza irodájában volt egy könyvespolc, és amíg telefonált, leemeltem onnan egy fekete-fehér könyvet, „azt a mindenit!”, éreztem. Felírtam az ott látott népcsoport és egy-két falu nevét, mert nem tudtam, mi mit jelent… Így jutottam el a pakisztáni határhoz közeli településre, Bhujba. A sötét bőr mellett vakítófehérnek tűnő turbános, magas férfiak és az állig felékszerezett, érzékien tetovált nők látványa megfogott, ők voltak a gujarati nomád pásztorok, a rabarik.  

Kép

Kása Béla - Kép: Vavrik Dóra

Hogy mindezt megtehettem, láthattam és jelen lehettem, annak köszönhető, hogy állt mögöttem egy nő, a feleségem, aki sokáig bírta az én vándoréletem. A közös életünket egy tanyán kezdtük, egy áram nélküli vályogházban gémeskúttal, amelyből az ő kezei teremtettek otthont. A legnomádabb körülmények közepette is vagányul, a gyerekeinket maximálisan ellátva nevelte fel… Sokszor egyedül, nélkülem. Szerettem hazatérni, de a véremnek nem tudtam parancsolni, s mindig újból útra keltem. Megértettem, amikor harminchat év után azt mondta, elég. Őszinte szerelem volt a miénk, hálával gondolok rá örökké. A gyerekeim ma már hozzám is közel vannak: Kelemen fiam a mellettem lévő faluban él négy gyermekével, Róza lányom közel hozzám, ugyanabban a faluban lakik széki férjével, a legkisebb pedig Bíborka, aki ugyanolyan csavargó, mint én, most Skóciában van.
Ma is útnak indulok, ha kell, ha lehet, egy szál ruhában, egy hátizsákkal, a kedvesemmel… Hetvenévesen is hív a világ, a látni, tudni és megismerni vágyás. Hogy láthassam, „vajon létezik-e még olyan a világon, ami könnyeket csal a szemembe”. És a válaszom minden elindulás és hazatérés után az, hogy IGEN. Megtapasztaltam: az élet nehéz, nemcsak itt, máshol is, még sincs ennél szebb!  

*Részletek Jávorszky Béla Szilárd Kása Béla fotográfus című könyvéből.
** idézet József Attila Tiszta szívvel című verséből. 
A történetet Kása Béla fotóművész emlékei alapján írta Kosztin Emese.  
A fotók szerzői jogi védelem alatt állnak.