Ladányi Andrea: „A tánc a létezésem alapja”

Biztosan nagyon jóleső érzés önnek, ha egy produkción érződik a saját látásmódja, az egyéni stílusa, s ha be tudják azonosítani egy konkrét mozgáskultúrával, vagy saját formanyelvvel.

Az biztos, hogy kétszer ugyanazt a kreációt sosem alkalmazom. Mindig törekszem az újra. Állandóan tanulok, fejlesztem magam, és nem tudok – de nem is akarok – kibújni a maximalizmusom alól. Imádom az életet és azt, amit csinálok, emellett nagyon szeretem a társművészeteket, úgy a zenét, a képzőművészetet, mint az irodalmat vagy a filmet. Mindig a legnagyobb tisztelettel viseltettem a rendezők, koreográfusok iránt, és kihívásként éltem meg a közös munkákat. Volt, aki a dinamikus Ladányi Andreát, volt, aki a lírait szerette volna kihozni belőlem. Sosem próbáltam őket meggyőzni a saját elképzeléseimről. Olyan persze előfordult, hogy amikor már összeállt a projekt, még belecsempésztem valami kis saját motívumot, de sosem volt ellene kifogása senkinek.

Fizikailag és szellemileg rendkívül igénybe veszi az embert ez a hivatás, még akkor is, ha örömből, szívvel-lélekkel csinálják. Öntől milyen életvezetést kíván meg? Gondolok itt például a táplálkozásra.

Míg a Balettintézetben a társaim nyolcvan százalékának oda kellett figyelnie az étkezésére, én szinte mindent ehettem, és ez a mai napig nem változott. Az érettségimre csináltattam egy ruhát, a mai napig jó rám. Én ezt a testet szoktam meg, ezzel dolgozom.

A sok mozgás a mindennapjaim része, amióta az eszemet tudom, a tánc pedig a létezésem alapja. Ebben fogalmazom meg a viszonyulásomat a világhoz, annak történéseihez.

A nyolcvanas években a Markó Iván vezette Győri Balett szólótáncosa volt, aztán Amerikába, majd Finnországba költözött, a világ valamennyi komolyabb táncszínpadán és fesztiválján megfordult, megalapította saját együttesét, az LA Dance Companyt. A Színművészeti Egyetemen is tanított, s pályafutása során minden, a szakmában fontos díjat elnyert, köztük a Kossuth-díjat és az érdemes művész címet. Hogyan fér meg a karrier mellett a magánélet?

Ha az ember olyan partnerre talál, akit hasonló célok, karizma és vágyak mozgatnak, akkor nem kérdés, hogy működik-e a karrier mellett a magánélet. Nekem a férjem, Borlai Gergő ilyen, mindemellett zseniális dobos-zeneszerző, akivel közös projektjeink is vannak. Néha nevetünk azon, milyen elvetemültek vagyunk a hivatásunkat illetően. Elő szokott fordulni, hogy munka közben nem veszem fel a telefont. Így volt ez akkor is, amikor Zsótér Sándorral próbáltam Az öreg hölgy látogatása című darabot. Nagyon kellett összpontosítanom, szöveget is kellett tanulnom, szóval, ha akkor elkezdtem volna keverni a magánéletet és a munkát, akkor nem tudtam volna száz százalékon teljesíteni. Márpedig én sosem adom alább.

Mennyiben más táncművésznek lenni külföldön, mint itthon?

A koronavírus-járvány előtt közel öt évig éltünk Los Angelesben, most az európai bázisunk Barcelonában van. Magyarországon építem fel a karrieremet, itt ismernek, így folyton hazajárok zsűrizni, fellépni és koreografálni. Külföldön óriási különbség van profizmus és kedvtelés között. A nyugati társadalomban az a profizmus elsődleges mércéje, hogy mi adható el, mi piacképes. Teljesen mindegy, hogy operáról, táncról vagy filmről van szó. A táncosok rövid idő alatt szinte mindent el akarnak sajátítani a tanártól, és arra törekednek, hogy a legtöbbet hozzák ki magukból. Spanyolországban az a fajta maximalizmus és professzionalizmus, amit én képviselek, nemigen van meg – az emberek nagyrészt a saját örömükre táncolnak, és nem feltétlenül azért, hogy profi táncosok legyenek.

A koronavírus-járvány idején táncolt az egészségügyi dolgozókért, az erről készült felvételeket a közösségimédia-oldalakon is megosztotta. Milyen érzés volt Barcelonában 5,5 millió ember tapsa közben improvizálni?

Egyszerre volt hátborzongató és csodálatos érzés.

Spanyolországban nagyon komolyan vették a kijárási korlátozást és tilalmat: Gergővel 83 napot töltöttünk a lakásban, ebből 47 estén keresztül hallatszott a taps.

Minden este kisminkeltem magam, felöltöztem és performáltam. A világnak – és senkinek. Az egyperces performance-okat átküldtem a szintén Barcelonában élő Bánki Ákos festőművésznek, aki videófestést készít hozzájuk – az anyagból dokumentumfilmet készítünk.

Kép

Ladányi Andrea

Most egy forgatás miatt tartózkodik Budapesten: Kristóf György októberben kezdte el forgatni második nagyjátékfilmjét, a Bunkert, s ennek a zenés-táncos alkotásnak ön a főszereplője.

Évekkel ezelőtt az egyik közösségi portálon szembejött velem egy táncosmeghallgatás, amelyre elmentem. A casting végén Kristóf György rendezővel beszélgetni kezdtünk, és később barátok lettünk. Nonverbális alkotás készül; mozdulatokon, színészi játékon alapuló film. Az elmúlt három évben is konzultáltam Gyurival – főleg külföldi táncosokat ajánlottam és koreográfusokat a világ különböző pontjairól, akikről úgy gondoltam, hogy meg tudják formálni azt nyelvet, amelyet ő keres. Nagy öröm, hogy ilyen módon is számítottak a véleményemre időnként Muhi Zsófia castingdirektorral. A történetről dióhéjban annyit, hogy egy csomó ember él a föld alatt összezárva, és még soha nem látták a felszínt. Szerepem szerint én vagyok az egyedüli, aki korábban részese volt a bunker feletti életnek. Egyszer megjelenik egy fény, és reményt ad arra, hogy ki lehet jutni…

Mi még a célja az életben, avagy mi az, amit szeretne még elérni? Ha lehet az eddigieket fokozni…

Mostanában a már említett dokumentumfilmen dolgozom, majd a férjem által szerzett zenékhez forgatok klipeket, aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Az én célom az alkotás és a reflexió a jelenre.

Azt szoktam mondani, hogy a jelen élése az én tervem a jövőre.

Szeretnék egyfolytában újabb és újabb dolgokat létrehozni, reflektálni korunk irányzataira, ízlésére, technikai fejlődésére, és nagyon örülök, ha továbbra is hívnak produkciókba, vagy zsűrizni.