„A hosszú élet titka a szerető családban rejlik” – vallja a 90 éves Marika néni

„1931. május 23-án születtem Budaörsön. Tősgyökeres lakos vagyok, ugyanabban az utcában láttam napvilágot, ahol most is lakom. Édesapám nagyon fiatalon, 23 évesen meghalt. Tüdőbetegség vitte el, és mivel ekkor csak kétéves voltam, nincsenek emlékeim róla. Édesanyám egyedül maradt, de néhány évre rá megismerkedett a mostohaapámmal, másodszor is férjhez ment, és született is 1941-ben egy kisöcsém. A mostohaapámat nagyon szerettem, jó volt a kapcsolatunk. Örültem, hogy nekem is van apám, de sajnos őt is hamar elveszítettem, elesett a háborúban ‘42-ben. 

Ismét egyedül maradtunk, az anyám, az öcsém és én. Küszködtünk, próbáltunk élni egyik napról a másikra. Nem lehetett könnyű édesanyámnak sem, de szerencsére itt voltak a nagymamámék és anyukám testvére is, úgyhogy akadt némi segítség. Bár az öcsém és köztem tíz év korkülönbség volt, és féltestvérek voltunk, igazi testvérekként szerettük egymást.

Nehéz idők jártak akkor a háború miatt. Folyamatosan bombáztak, itt mentek el a repülők felettünk, mi meg rohantunk ki mindig a pincékbe, ott bújtunk el. Amikor véget ért a háborúskodás, egy kis időre fellélegezhettünk. De mivel sváb család voltunk, minket is utolért 1946-ban a kitelepítés. Ekkor 15 éves voltam.

Nagyon sok rokonunkat elvitték Németországba, mi viszont itt maradhattunk, mert édesanyám másodjára nem sváb nemzetiségű, hanem magyar férfihoz ment férjhez.

Egyedül nagymamámék maradhattak még a településen, ők is azért, mert már idősek voltak.

A kiürült, majd újjáéledt Budaörs

A kitelepítés után üres lett a falu, nagyon kevesen maradtunk, a lakosság 90 százalékát elvitték Budaörsről. Szörnyű volt olyan kihaltnak látni a települést, a házak kongtak az ürességtől. Az öcsém kisgyerekként mindig mindenhova szaladgált, így az üres házakat is felfedezgette a többi gyerekkel együtt. Egyszer úgy jött haza, hogy hozott nekem kötőfonalat, valamelyik üres házban találta, ezen jót szórakoztam. Aztán nemsokára híre ment, hogy lehet igényelni házat Budaörsön, így elkezdtek szállingózni ide vidékről az emberek. Kétezer forint volt akkor egy egyszobás ház, négyezer forint egy kétszobás, lassan megtelt a település. De nem gondoltuk akkor, hogy egyszer még ilyen élet lesz itt, hogy ennyien fognak idejönni lakni.

Akkoriban az ember mindenkit ismert az utcában, ma már más a helyzet, nagyon átalakult a település. Amikor én gyerek voltam, még sáros utcákat tapostunk, nem volt járda sem, és nem volt ekkora autóforgalom. A gyerekek nyugodtan eljátszhattak kint, le tudtak jönni szánkóval fentről a dombról egészen a főutcáig.

A háború miatt a nyolcadik volt az utolsó iskolai évem. Utána anyukámmal mentem a szőlőbe, ott dolgoztam, nemsokára pedig divatba jött a kötés, így elkezdtem én is kötőgépen kötni. A háziipar alatt elsősorban kesztyűket készítettem. A kötőgépem, amelyet hajtani kellett, még most is megvan valahol fent, a padláson. Amikor megszűnt a háziipar, akkor elmentem konyhára dolgozni.

A férjemmel, Jakabbal akkor ismerkedtem meg, miután hazajött a fogságból 1948 környékén.

A szülei már külföldön voltak, mehetett volna utánuk, de ő azt mondta, nem megy sehova, eleget volt idegen földön meg Oroszországban, úgyhogy inkább itthon maradt.

Kép

Heni és Mária néni

1949-ben házasodtunk össze. Nagyon egyszerű esküvőnk volt, polgárit és templomit is tartottunk. A szertartás után felmentünk a hegyre, leültünk, és onnan néztük a tájat. Abban az időben nem is lehetett volna másfajta esküvőnk, de nekünk ez így jó volt.

Mire felépült a ház, Jakab elment

A háború után nehéznek tűnt minden, de abban biztosak voltunk, hogy szeretnénk házat építeni. Csak az volt a probléma, hogy nem találtunk ehhez telket. Mivel Budaörs régen szőlővidék volt, tele volt az utca borospincékkel és présházakkal. Ez a házhely, ahol most lakom, romos pincetelek volt, senkinek sem kellett. Mi ezt vettük meg a férjemmel 1400 forintért. Nagyon sokat dolgozott Jakab azon, hogy betemesse az itteni gödröket, és kiegyenlítse a földet, mert „slég” volt a telek. Az egyik szomszédunk, aki elment vidékre, és csak jó pár év után jött haza, elcsodálkozott a házunkat látva. Azt mondta, nem gondolta volna, hogy erre a telekre ilyen otthon fog épülni.

Időközben született két lányunk, Teri és Erika. Sajnos a férjemet már régen elveszítettem, 42 éve vagyok özvegy. Jakab 59 éves korában halt meg gyomorrákban. A sors fintora, hogy ekkor lett kész teljesen a házunk, de már nem tudta élvezni a családi fészket.

Annyit dolgozott ezen, szerintem a betegségében a sok megerőltetés is közrejátszott. Jakab kőfaragó volt, ő rakta le a teraszon lévő köveket is, ezek ma is jól látszanak.

1972-ben elmentem a Tröszt konyhájára dolgozni. Ott száznéhány embernek főztünk, nem volt könnyű munka. Miután megszűnt a nagykonyha, a Petőfi utcában szintén konyhán kezdtem el dolgozni, de az már kisebb volt, itt már hozták az ebédet, nekem pedig csak ki kellett osztanom. Innen mentem aztán nyugdíjba.

A kint élő rokonokkal közvetlenül a kitelepítés után nem lehetett tartani a kapcsolatot, de két-három év múlva már szabadott írni nekik. Ezt követően háromévente jöhettek haza, aztán már minden évben megengedett volt. Anyukám testvérei is mind kint maradtak. Egy unokám van, Kriszti, ő Németországban él. A két dédunokám német földön született, de mindketten tudnak magyarul. A szülők egymás között magyarul beszélnek, így ők is megtanulták a nyelvet.

Nem adhatja alább 101-nél

Amikor belegondolok, nem is jön, hogy elhiggyem, hogy 90 éves vagyok. Ez azért hosszú idő, kevesen élik meg ezt a kort. Szegény öcsém is meghalt már régen, szívinfarktusban. Alig élnek már az én korosztályomból. Volt egy nagyon jó barátnőm itt, az utcában, Piroska, sokat jártam hozzá beszélgetni, volt témánk, a régi időkről diskuráltunk. Amikor ő is meghalt, nagyon egyedül éreztem magam. Hiányzik, nincs már hova és kihez mennem. Más barátnőm sincs, már mind meghaltak.

Sok mindenen mentem keresztül az életem során, most mégis itt vagyok.

Azt szokták mondani, hogy a hosszú élet titka abban rejlik, ha az ember jó, szerető családban nő fel.

Azt hiszem, ebben lehet valami, a tragédiák ellenére én is ilyen családban nevelkedtem. Szerencsés vagyok, mert a lányaim itt vannak mellettem. Erika sokáig Pesten élt, de elvált a férjétől, és hazaköltözött. Ő az alsó szinten lakik, mi meg itt vagyunk fent, az emeleten Terivel, akinek már meghalt a férje. Békésen megvagyunk egymás mellett, főzni már ők főznek rám.

Megkímélnek, sokat pihenek. Ki szoktam ülni az udvarra, a fa alá, de a kertben is szoktam néha tevékenykedni. Volt nemrég egy combnyaktörésem, emiatt protézisem van, így csak segédeszközzel tudok járni. A karom is eltört, de azért ehhez képest még bírom magam. Van az utcában egy 101 éves néni, aki nagyon jól tartja magát, olyan gyorsan tud menni, hogy még a fiatalokat is beelőzni a dombon felfelé menet. Úgyhogy van példám, nekem is a nyomdokaiba kell lépnem, nem adhatom alább 101-nél!”