„Azt mondták, kicsi vagyok és jól énekelek” – Történetek a súgólyukból

– Matematika- és fizikatanárnak tanultál az ELTE-n. Hogyan lett belőled súgó?

– A családomból többen dolgoztak színházban: a felmenőim között van Pintér Imre színész, aki még Blaha Lujzával játszott együtt, az apai nagymamám pedig statisztálni járt a Hunnia Filmgyárba. Én már középiskolásként a színház bűvöletében éltem. Az Andrássy úton volt az iskola, hazafelé a barátnőimmel az Operettszínház mellett mentünk el, mindig be is néztünk oda. Péntek esténként segítettünk a jegyszedőknek behordani a Pesti Műsort, ezért ők cserébe megengedték, hogy belógjunk a próbákra. Engem az akkor népszerű együttesek, az Illés, a Metro, az Omega zenéje nem annyira foglalkoztatott, én operett- és operarajongó voltam.

Még az egyetem előtt a gyógyászati segédeszközök gyárában, majd a fényképész szövetkezetben dolgoztam. Közben több színházban kaptam lehetőséget, például – előadásonként 20 forintért – játszottam egy kis szerepet Honthy Hannával A nagymama című darabban. Mindenképpen színésznő akartam lenni, egyetemre nem is terveztem menni, de rájöttem, hogy ha odajárok, akkor kapok kollégiumot, és nem kell albérletet fizetnem. Még középiskolásként megnyertem egy matematikaverseny budapesti fordulóját, ezért az egyetemre automatikusan felvettek. Felvételiztem a színművészetire is, de ott kicsit nevetséges voltam, az az igazság. Képzeld el, hogy elmentem felvételizni egy úttörő-egyenruhában! Az egy más korszak volt, de ott már akkor is nőiesen kellett megjelenni. Nem vettek fel, de gondoltam, hogy majd megpróbálom a következő évben is.

Közben meghallgatott Vámos László: azt mondta, kicsi vagyok, és jól énekelek – az a baj, hogy egy ilyen már van, az Oszvald Marika. Még egy ilyen karakter nem kell.

Jó rendező és egyenes ember volt, hálás voltam az őszinteségéért. És hát remek szubrettek voltak Oszvald Marikán kívül is, Zentai Anna például egy csoda volt!

Kaptam egy kisebb szerepet a Mesél a bécsi erdő című Ödön von Horváth-darabban is, egy prostituáltat játszottam egy telefonbárban. A főszereplő Benkő Gyulával keringőztem, életemben olyan jó táncossal nem táncoltam, repített engem. Sajnos az emberek a darab címe miatt azt hitték, hogy ez egy szép, keringős darab, közben súlyos dráma volt. A közönség csalódott, le is vették a műsorról.

– Akkor az eszedbe sem jutott, hogy az egyetem elvégzése után tanárnak állj?

– Egyáltalán nem. Én már tulajdonképpen tízévesen is tanítottam, 10 forintért korrepetáltam az osztálytársaimat. Aztán a középiskolában is – szükség volt rá, mert szegény családból származom. Amikor a színházban dolgoztam, akkor is vállaltam tanítványokat, de tanítási terveim nem voltak. Nappal az egyetemen tartózkodtam, este játszottam, utána pedig bementem a rádióba, ahol éjszakai felvételek voltak.

Aztán egy nap egy kedves barátom, Papp Kornél, az Operettszínház epizódszínésze levelet hagyott nekem a portán. A színház egyik súgónője tragikus körülmények között meghalt; a barátom azt írta, ha szeretnék egy biztos állást, most menjek be a színházba, mert szerinte felvesznek. Amikor megkaptam a levelet, arra gondoltam, én nem leszek súgó, de aztán rájöttem, hogy ez rendes fizetéssel jár. Tudtam, hogy nem előadások után kapnám a pénzt, hanem fix összeget minden hónapban, nyáron is. Végül felvettek. Ez 1979-ben volt.

Kép

Kép: Pexels / Cottonbro

Érdekes, hogy már az elején jól csináltam. Ismertem a színészeket, mert játszottam velük, tudtam, hogy kinek kell súgni, és barátságos voltam velük, így ők is szerettek engem.

Persze nem könnyű feladat, mert van, hogy a színész azt mondja a próbán, hogy „ne súgj!”, aztán egy perc múlva meg azt, hogy „na, most súgjál!”.

Legjobban a zenés darabokat szerettem, súghattam operákat is. Az operaénekesek általában nem tudták a szöveget, azt folyamatosan mondani kellett, pontosabban túlüvölteni a zenekart, hogy hallja a színész. Számolni a traktusokat, figyelni a kottát és a karmestert is, mert azt nem lehetett, hogy korábban súgok, és emiatt esetleg az énekes rosszkor lép be a zenébe. A nézőtér persze ezt nem hallotta, hiszen háttal voltam nekik, ráadásul a zenés színpadok elég nagyok is. Nekem ez már az elején jól ment, hiszen korábban énekeltem.

Az operettszínészek többnyire tudják a szöveget, a táncosok számolnak, tudják, hogy mikor kell belépni, de a versszakok elejét azért jó súgni, hogy nehogy a harmadikat kezdje az első helyett a színész.

– Volt olyan, hogy valaki elfelejtette a szöveget, és la-la-lázott egy zenés darabban?

– Ennél rosszabb is volt. Egy csudajó színész, aki mindig tudta a szöveget, nem mondott el egy mondatot, csak állt. Valami rövidzárlat lehetett az agyában. Ráadásul ez a mondat volt a végszó, amelyre a karmester beintette volna a zenét. Csend volt, súgtam neki a mondatot, de nem mondta. Aztán már az egész énekkar súgta, hiába. Végül valaki más elhadarta gyorsan a mondatot, és felhangzott a zene.

Sokszor tudták ilyen ügyesen kezelni a váratlan helyzeteket. A szenzációs Lehoczky Zsuzsa például ének közben is odaszólt nekem, ha kellett. Elizát játszotta a My fair lady-ben, és a nézőtéren egy reflektor mellett kisebb tűz keletkezett, jött a füst a színpad felé. Zsuzsa énekelt és táncolt, majd a dal egy rövidke szünetében odajött hozzám, és azt mondta: „Szólj, ha futni kell!”. Majd folytatta a dalt. Szerencsére nem volt nagy baj, lement az előadás.

Prózát már nehezebb súgni, azt halkan kell. Olyan halkan, hogy a közönség ne vegye észre, de elég hangosan ahhoz, hogy a színész hallja. Nehéz ezt bemérni.

– Olyan örömmel meséled, látszik, hogy nagyon szeretted ezt csinálni.

– Igen, jó korszak volt. A csúcs a televízió volt, sok tévéjátékot súgtam, remek rendezőkkel, kiváló színészekkel dolgozhattam. Én egy nagy rajongó vagyok, ez az igazság. A jó színészekkel könnyű a munka, a probléma mindig inkább a középszerűekkel van.

A filmgyárban volt olyan is, hogy egy amúgy ragyogó színésznek hosszú monológot kellett mondania, de sajnos már idős volt, látszott, hogy nem fogja tudni megtanulni. Kitalálta a rendező, hogy egy olyan paróka lesz rajta, amelytől majd nem látszik a fülhallgató, amibe én mondom a szöveget. Én monotonon súgtam a mondatokat, ő mégis remekül előadta a monológot – ezt csak a nagyon jó színészek tudják.

A filmgyárban meg a televízióban a technika is nagyon fontos volt. Jól el kellett találni a hangerőt. Többször előfordult, hogy mondta a színész, mondjam hangosabban, erre rám szólt a hangosító, hogy mit csinálok, ezt így behallani… De nagy színészeket láthattam, nem volt unalmas munka, szerettem.

– „Egy nap majd a színre lépek, és a deszkák lánggal égnek” – énekli Kulka János A súgó című dalban, amelyet nemrég fedeztem fel a YouTube-on. Ha szeretted is, néha azért álmodoztál arról, hogy kilépsz a súgólyukból?

– Nem, utána már nem bántam, hogy súgó vagyok. Ennyi jó rendezővel, remek színésszel, ennyi színházban nem dolgozhattam volna színészként. Olyan énekesekkel dolgoztam, mint Melis György, Ilosfalvy Róbert és Zempléni Mária, aki nemrég lett a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Szerettek engem a színészek, ez fontos. Látod, miket írt nekem? (Közben mutatja a nagy becsben tartott ereklyéket.) Itt vagyok Lehoczkyval a Ne bánts virágban, itt meg Honthy Hannával A nagymamában. Mély barátságok is köttettek, Galambos Erzsivel a mai napig jóban vagyok.

Kép

Kép: Pexels / Donald Tong

Egy szomorú történetre is emlékszem: Ruttkai Éva még az előadás előtt mondta, hogy köhögni fog, de utána majd folytatja, nem kell neki súgni. „Ó, hát, ha köhögsz, akkor igyál meleg tejet mézzel” – mondtam én.

Ő akkor már tudta, hogy tüdőrákja van, én még nem. Talán akkor is tudta már, amikor megköszönte nekem a kedves gyötrelmeinket, látod, itt van a fotón…

– Miért jöttél el az Operettszínházból?

– Fegyelmi eljárás indult ellenem. Volt egy elég rossz rendező, akivel nehezen haladtunk, a bemutató előtt három nappal még nem tudták a színészek, hogy honnak fognak bejönni. Végül egy másik rendező mentette meg a helyzetet, így be tudtuk mutatni a darabot. A felújítópróbán a súgópéldány alapján mondtam a rendezőnek a helyzeteket, de ő belekötött, hogy most máshogy lesz. Végül a vita hevében én odavágtam neki a súgópéldányomat, amelyben minden be volt jelölve. Mivel a színpadon történteket mindig felvették mikrofonnal, ez eljutott a titkárságra, azt mondták, nem beszélhetek így a rendezővel. Valószínűleg nem rúgtak volna ki, de közben a Radnóti Színház súgót keresett, átmentem oda. Onnan pedig az akkori Nemzeti Színházhoz (ma Pesti Magyar Színház – a szerk.) kerültem, ami nagy szerencse volt, hiszen ez a nemzet legfontosabb, kiemelt színháza volt akkoriban, és ezt a színvonalat is tükrözte.

– Mit tapasztaltál, gyakran volt lélekölő a hangulat a próbákon?

– Nem, ez akkoriban nem volt jellemző. 

Én végül azért jöttem el a színházból, mert a rendszerváltás után megváltozott a hangulat, ráadásul vállalkozóként kellett volna dolgoznom. Azelőtt szigorúan betartottuk a szabályokat, kettőkor befejeztük a próbát. Ha mégsem, akkor a szakszervezet reklamált. ’89 után kezdődött az, hogy éjjel-nappal próbáltak, a pincétől a padlásig mindenhol. Mindenki bizonyítani akart. Teljes őrület volt, ráadásul a színészek is elkezdték fúrni egymást, és olyanok rendeztek, akik nem is értettek hozzá. Ma is nagyon érdekel a színház, de már nehéz néznem. Celebek is játszanak a színházakban, egyes énekesek rossz technikával énekelnek, így nem élmény. Persze ma már mikroporttal sok mindent megoldanak.

Én szerettem azt, amikor a közönségnek elég volt, hogy például Zentai Anna egyedül kiállt a színpadra, nem kellett füst, látvány, tánckar, ő egyedül is betöltötte a színpadot.

A fent említett vég nélküli próbák meg a munkahangulat miatt hagytam ott a Vígszínházat, és mentem át a Játékszínbe. Amikor ott dolgoztam, akkor mondta az egyik ismerősöm, hogy matematikatanárt keresnek az iskolába, ahol ő is dolgozik. Gondoltam, megpróbálom.

– Hány éves voltál akkor? Nem volt túl nagy váltás?

– 47 voltam. Érdekes, hogy gyorsan visszajöttek a dolgok, ment a tanítás. Kamasz fiúkat tanítottam, és azt vettem észre, hogy ha megdicsérem őket, akkor kivirulnak. De sajnos megismertem sok rossz tanárt is, és ez a munka elég fárasztó is tud lenni. Ha az ember jól csinálja, akkor kimerül benne. Sokszor arra sem volt időm a szünetben, hogy kiszaladjak a mosdóba, mert annyi kérdésük volt a gyerekeknek. Ahány gyerek, annyiféle probléma. Fegyelem volt az óráimon, de nagyon szerettem a tanítványaimat.

– Meg tudod fogalmazni, hogy mi volt a legjobb abban a sok évtizedben, amit a színház szolgálatában töltöttél?

– Eseménydús életem volt, a színház varázslatos világ! Sok értékes emberrel lehettem együtt, köthettem barátságot velük, és a színházi emberek őszinték. Ha valaki sumákol, legyintve azt mondjuk, hogy „Á, csak egy civil!”.