„Utazás közben azt érzem, eggyé olvadok a természettel” – Kedves Annamária világjáró
Kedves Annamária alacsony és vékony termete miatt törékeny nőnek tűnik, de ahogy a mondás is tartja, a látszat néha csal. Panni szabadidejében magas hegyeket hódít meg, vadregényes tájakon kalandozik. Több mint húsz éve járja a világot, élt már Japánban, Olaszországban, Mexikóban, túrázott a Kilimandzsárón és a Himaláján. Úti céljaira a vizsgaidőszakok alkalmával tud időt szakítani, főállásban ugyanis matematika- és angoltanárként dolgozik egyetemeken. Eddigi élményeiről, megszállottságáról, a hegyi túrázás veszélyeiről beszélgettem vele.
Mikor kezdtél el komolyabban utazni, túrázni?
18 éves korom körül kezdtem el világot látni úgy, hogy minden ösztöndíjat megpályáztam, amit csak lehetett, először diákként, majd tanárként. Hosszabb ideig, fél, illetve egy évig voltam egy helyen, így elmélyedhettem az adott kultúrában, nyelveket tanulhattam. Ennek köszönhetően sajátítottam el profi szinten az olaszt, a spanyolt, a németet, az angol pedig egész életemben jelen volt. A túrázást is fiatalon kezdtem a Kárpátokban. Fokozatosan szoktam a nehezített túrákat, a tudnivalókat a tapasztaltabb hegymászóktól tanultam. A Kárpátok után jöttek a három-négyezres hegyek az Alpokban, utána Dél-Amerikában az ötezresek. A csúcs a Himalája volt, ahol hatezer méterig jutottam. A saját szervezésű túrákat részesítem előnyben, mert nagy szabadságot adnak. Ilyenkor ugyan magaddal kell cipelned a sátrat meg a gázfőzőt, esténként vacsorát is kell főznöd, de megéri, mert azt érezheted, hogy tiéd a világ.
A szabadságérzet miatt szereted annyira járni a világot?
Igen, na meg azért, mert utazás közben rengeteg olyan pillanat van, amikor azt érzem, hogy eggyé olvadok a természettel. Ilyenkor ki tudom üríteni az agyam, ami a hétköznapokban nehéz. Szeretek tanítani, ez az életem fontos része, de évente kétszer egy hónapra vagy néhány hétre el szoktam tűnni, mert nekem kell az, hogy elmenjek és megmásszak egy magas hegyet, vagy felfedezzek távoli óceánokat és szigeteket. El is gondolkodtam azon, hogy normális-e ez a fajta megszállottság.
Egy idő után rájöttem, hogy az utazás függőséget okoz. Minél több helyen jársz, minél több élményt szívsz szivacsként magadba, valahogy egyre több kell belőlük.
Erről csak akkor tudnék lemondani, ha már gyermekem lesz, hiszen az anyaság másfajta életmódot igényel. Bár amikor Alaszkában túráztunk több mint egy hónapot, szinte végig sátorral, akkor meglepődtem, hogy az egyik négynapos túrára egy ottani anyuka hordozóban vitte a babáját, a babacuccok és a saját hátizsákja mellett. Hihetetlen volt ezt látni!
Alaszkában sátrazni több mint egy hónapig azért elég extrém lehetett.
Az is volt. Mondjuk nem számítottam arra, hogy ennyire kemény lesz. Az emberből kiveszi az erőt, ha téli körülmények között hosszú ideig sátrazik. De az az érdekes, hogy amikor benne vagyok egy kalandban, semmi nem visel meg, akkor a pozitív dolgokra és az új élményekre fókuszálok. Hozzáteszem, amikor megjelenik előttem egy medve, nincs is időm azon gondolkodni, hogy fázom-e vagy sem. Alaszkába azért vágytam, mert az még igazi vadon. Hatalmas területű érintetlen erdők, rengeteg gleccser és gyönyörű fjordok találhatók ott.
Mexikó is rég áhított célod volt?
Nem, egyik évben ott hirdettek meg ösztöndíjat, ezért kerültem oda, és éltem ott egy évig.
Nem voltak fenntartásaid az országgal kapcsolatban?
Bármilyen meglepő, nem. Valószínűleg azért, mert nagyon jó gyerekkorom volt. Úgy nőttem fel, hogy bármire képes vagyok, bármilyen hegyre fel tudok mászni, bármilyen őrültséget meg tudok csinálni. De tény, hogy Mexikó nem a legveszélytelenebb hely egy egyedül túrázó nőnek. Utólag jöttem rá, hogy nem volt a legokosabb dolog a Guatemala–Mexikó határon stoppolni, mert ott drogcsempészet zajlik. Túrázás közben olyan helyekre is elkeveredtem, ahova még a rendőrség sem mer bemenni, mert ott van a maffia központja. Én viszont nem tudtam ezekről, szerencsére az őrangyalaim vigyáztak rám.
Úgy gondolom, ha nyitott szemmel járod a világot, ha segítesz másokon, akkor megtalálod a jó embereket, illetve bevonzod azokat a helyzeteket, amelyekben nem eshet bajod.
A Himalája meghódítása nagy álmod volt, de első alkalommal nem sikerült felérned a tervezett magasságra. Mi történt ekkor?
Amikor először voltam a Himaláján, hegyi beteg lettem, mert nem tartottam be bizonyos alapszabályokat. A hatnapos utat négy nap alatt akartuk megtenni a nemzetközi csapattal, de tudni kell, hogy hegymászáskor naponta csak 500 méter szintet szabad megtenni. Ahogy haladtunk, sorra dőltek is ki a résztvevők, hegyi betegek lettek, és visszafordultak. Végül már csak én maradtam a hegyi vezetővel. Ő azt mondta nekem, hogy ne forduljunk vissza, mert úgy érzi, elég erős vagyok, végig tudom csinálni. Hittem neki, csakhogy aznap nem ittam meg a minimum négy liter vizet, ami ugyancsak fő szabály a hegymászóknál, és emiatt nálam is jelentkeztek a hegyi betegség tünetei. Szédültem, fájt a fejem, hányingerem volt, hasmenésem lett, általános gyengeség vett rajtam erőt. Amikor már hánytam, megijedtem. Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy kezdek kiszállni a testemből, akkor tudtam, hogy nagy baj van, az agyam nem kap elég oxigént, vissza kell fordulni. Fájt a szívem persze, mert a csúcstól olyan egyórányira voltunk. De ez is megmutatta, hogy a hegyet tisztelni kell, nem lehet csak úgy nekirontani. Ebből okulva a többi úton jobban odafigyeltem, hogy több folyadékot igyak, és fokozatosan haladjak.
A blogodon írod, hogy egyszer a Fogarasban halálközeli élményed volt.
Igen, még a húszas éveim elején jártam, és nem volt téli túratapasztalatom. A túravezetőnk azt mondta, hogy nincs szükség kötélre. Pedig mindig össze kell kötni magunkat, mert nem lehet tudni, hol érsz egy jeges lejtőhöz. Én egy ilyen helyen csúsztam meg. Azzal tudtam volna megállni, ha a jégcsákány hegyes részét belecsapom a jégbe, viszont az túl kemény volt, csak a felszínét karcoltam. 200-300 métert zuhantam, amit csak azért éltem túl, mert nem volt szikla, amelybe beleütköztem volna. Az is hiba volt, hogy nem volt rajtam kesztyű, lejött a hús az ujjaimról meg a kézhátamról.
Nem éreztem fájdalmat, mert az adrenalin tombolt a szervezetemben, csak akkor láttam, hogy piros körülöttem minden, amikor már leértem.
Végül valaki lejött utánam, és bekötötte a kezem. Viszont magamat is megleptem azzal, hogy továbbmentem. Az elején még féltem, ott volt bennem, hogy újból megcsúszhatok, de sikerült legyőzni ezt az érzést. Akkor döbbentem rá, mennyire veszélyes a hegy, nem szabad felkészületlenül nekivágni egy ilyen túrának, illetve fontos az is, hogy kikkel indulsz el.
Manapság hogyan szoktál felkészülni a nehéz túrákra?
Rendszeresen sportolok, meditálok, nyújtok, és szinte kivétel nélkül minden hétvégén túrázom, itthon vagy külföldön. Sokszor az is elég, ha a Börzsönyben megteszek 30-40 kilométert, nem igénylem feltétlenül a himalájai kihívásokat. Teljesítménytúrákra is szívesen járok. Van egy túrázó közösség, amelynek aktív tagja vagyok. Azt mondják, aki hegyet mászik, az jó ember, mert tudja, hogy ki van szolgáltatva a természet erejének – ezt ebben a közösségben meg is tapasztalom.
Ezenkívül rendszeresen részt veszel zarándokutakon is, igaz?
Így van, 2016-ban indultam el először a Caminóra, az úgynevezett francia útra, és azóta minden évben visszamegyek két-három hétre valamelyik Caminóra Spanyolországba vagy Portugáliába. Mindegyiknek megvan a maga szépsége, valamelyik az óceán partján megy végig, valamelyik a hegyek között. Ez is egyfajta függőség. A zarándokutakban azt szeretem a legjobban, hogy alázatosságra tanítanak, és arra, hogy tudjál kérni, mert ilyenkor csodák történnek.
Veled is történt már csoda?
Igen, több is, de a legemlékezetesebb az első Caminómon volt. A Camino szimbóluma egy tenyérnyi nagyságú fehér kagyló, amely ott van minden zarándok hátizsákján. Az én kagylóm kisebb és barna színű volt. Az út felénél járhattam, amikor elhagytam. Napokig kémleltem az eget, kértem, hogy valaki küldjön nekem egy kagylót.
Egyik reggel beültem az egyik templomba meditálni, és egyszer csak ott termett mellettem egy pici öreg néni, és a kezembe tett egy ugyanolyan kagylót, mint amilyet elhagytam, aztán elment.
Hihetetlen volt, az lett volna a magától értetődő, ha egy fehér kagylót ajándékoz nekem. Mi több, nem is szoktak ilyet ajándékba adni, meg kell ezeket vásárolni, én viszont pont olyan kagylót kaptam a nénitől, amilyenre vágytam. Ott elsírtam magam, mert azt éreztem, hogy van égi gondoskodás.
Anyagilag mennyire megterhelő ennyit utazni?
Én igazából csak az utazásaimra költök. Évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy nekem ez fontos, erre fogom a pénzem félretenni. Sokan azt hiszik, hogy elmenni valahova egy hétre milyen drága, pedig nem. Sok helyen nagyon olcsók a szállások és az étel is (1-2 dollár). Ha tehetem, akkor sátorral megyek, így szállásra sem kell költenem. Általában a repülőjegy szokott drága lenni, de ilyenkor előre tervezek. Amikor a Kilimandzsáróra készültem, akkor is így csináltam, időben megvettem a jegyet. De általában csak egy-két hónappal az utazás előtt kezdek el gondolkodni azon, hogy hova menjek. Olyan is volt már, hogy találtam nagyon olcsó last minute jegyet, és két nappal később indultam is. Szeretek spontán lenni, az áramlással haladni.
Milyen úti célok szerepelnek még a bakancslistádon?
Nagyon szeretnék eljutni Hawaiira és Új-Zélandra. Tibet egy olyan régi álom, amely azóta ott motoszkál bennem, amióta először megláttam a Himaláját. Szeretném megnézni, hol dolgozott Kőrösi Csoma Sándor, de ez még nagyon távoli álom. Remélem, addig is sokszor csodálkozhatok rá a világra és rejtett szépségeire!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>