„Kislányom, hogy beszélsz?” – Van még olyan magyar család, ahol nem ejtenek ki trágár szót?

Tízéves lehettem, amikor egy francia vígjátékban elhangzott egy nem túl szalonképes jelző, amit egy játékmajomra mondott a főszereplő. Emlékszem, úgy nevettem, hogy a könnyem is kicsordult. Ma is mosolyt csal az arcomra, ha felidézem ezt a jelenetet. Ekkor csodálkoztam először rá arra, hogy annak, ami a családunkban nem elfogadott, lehet helye a köznyelvben. Ráadásul hozzá is tehet egy helyzet komikumához, sőt a drámaiságához is. Természetesen ezt tízévesen nem tudtam így megfogalmazni, de megértettem valamit abból, amit a grammatikusok a nyelv rétegződésének neveznek.

Most sem áll szándékomban álszent kirohanást intézni a csúnya szavak ellen. Léteznek, voltak és lesznek. Megvan a helyük, a szerepük a nyelvünkben. Nem vitás, még a szépirodalmi szövegekben is. Hangsúlyoznak valamit, illetve levezethetjük általuk az indulatainkat.

Ugyanakkor, ha a köznyelvben már minden jelző trágár lehet, elvész a megkülönböztető szerepük, és a nyelvünk folyamatos káromkodássá válik. Ma ennek lehetünk tanúi.

A tehetséges és amúgy szórakoztató stand uposok – tisztelet a kivételnek – vulgáris szavak nélkül nem is lépnek színpadra. A közösségi média ismert emberei szájából csak úgy röpködnek a nem éppen szalonképes mondatok. A legtöbb vlogger számára mintha kötelező is volna az effajta „lazaság”, a kommentelők nyelvezete pedig egy másik cikk témája lehetne. Egyes internetes interjúkban (ma podcast névre hallgató beszélgetésekben) a kérdező és a válaszoló sem rest olykor nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket használni.

Apropó, nyomdafesték. Sajnos már a nyomtatott sajtóban is egyre elterjedtebb ez a jelenség – egy mostani filmplakát pedig egészen tragikomikusan hat. Arról a helyzetről már nem is beszélve, amelyikben a mozi pénztára előtt valaki azt mondja: „Kérek két jegyet az Elkxrtukra”. Ez még úgy is bizarr, hogy tudjuk, ezt a szót az ország hajdani miniszterelnöke mondta, vagy hát, így bizarr igazán.

Anyai felmenőim polgári életet éltek. Miután a családtól mindent elvettek, az édesanyám polgárlányból gyári munkáslány lett. Ő mesélte, hogy az első, kevésbé sikerült „beavatása” az üzemi kollektívába úgy történt, hogy néhány munkásnő megfogta és bevonszolta őt a női WC-be, majd rázárták az ajtót. Azt mondták neki, hogy addig nem engedik ki, amíg nem ismétli utánuk a legválogatottabb, legcifrább, olykor Istent is gyalázó káromkodásokat.

Élvezték, hogy a hajdani köztiszteletnek örvendő család sarja „lecsúszott” közéjük. Az én anyám pedig néma maradt, képtelen volt káromkodni. Végül nagy nehezen megszánták és kiengedték.

A mai napig talán ő az egyetlen, akitől soha nem hallottam trágár szavakat. Ezt az „anyanyelvet” örököltem, igaz, én már egyáltalán nem vagyok ilyen feddhetetlen. Ő a mai napig meg is fedd, ha a jelenlétében egy erősebb szó kicsúszik a számon. Most, hogy e sorokat írom, a fülembe is cseng a hangja, hiszen ilyenkor azonnal felteszi a kérdést, amely inkább felszólítás: „Kislányom, hogy beszélsz!”. És én, a „kislány”, ilyenkor nagyot nyelek, mert úgy gondolom, hogy ennyi idősen és egy felsőfokú végzettség birtokában nincs szükségem anyai, sőt anyanyelvi (ki)oktatásra. Végül azonban nem mondok semmit, vagy csak annyit dünnyögök magam elé, hogy a ma embere ennél csak csúnyábban beszél. De a szívem mélyén tudom, hogy anyámnak igaza van, ráadásul az érvelésem sem védhető. Hiszen éppen azért kellene jobban figyelnünk minden kimondott és leírt szavunkra, mert a közbeszéd lassan valóban egyfajta kocsmai lármához kezd hasonlítani, amelyben az erős jelzők sem nem komikusak, sem nem tragikusak, egyszerűen csak közönségesek.

Márpedig a nyelv, amit használunk, hat ránk is. Formál és deformál bennünket, attól függően, hogy mely rétegéből merítjük szókincsünk nagy részét. Kazinczy Ferenc, a „nyelvápolók atyja” nem véletlenül írta egykor: „Szólj! s ki vagy, elmondom.”